2010. június 12., szombat

„Kották” egy régóta tervezett „vízizenéhez”


(Az alábbi ismertető az Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletének készült, 2010. júniusi szám)

Évekkel ezelőtt visszhangos, közös projekt forgatókönyve készült el Hargita és Kovászna megyékben: uniós források lehívásával építsük ki a BORVÍZUTAT! Vagyis, érvényesítsük azt a hálószerű, összefüggő rendszert - s tegyük meg a mozgósítást ennek érdekében -, mely elméletben már régóta egységes, páratlan, országos jelentőségű kincs. Magyarán: a székelyföldi borvizekről és (gyógy)fürdőkről van szó.

A nagyszabású, igényes projekt egyes helyi elemei azóta elkészültek ugyan, de ami a legfontosabb lenne, a helyi önrészek elmaradása, egyes helyhatóságok gyenge anyagi helyzete miatt maga „Az Út” még várat magára. Sőt, fennáll a veszély, hogy a megítélt uniós támogatástól is elesik a terv.

Pedig létezik már két alapvető, népszerű szakmunka, amelyek a Hargita megyei Polgár-Társ Alapítvány és a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület szakemberei állítottak össze, s amelyek bátran a projekt szellemi kalauzául szolgálhatnak.

Az első, a Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek (szerkesztők: Jánosi Csaba, Péter Éva, Herczeg Ágnes, Takács Edvárd) 2005-ben jelent meg, s monografikus alapossággal és rendszerezésben, kitűnő archív és jelenkori, gazdag képanyaggal ismerteti a különböző tájegységek hajdanvolt fürdőit és mai állapotukat. Olyan az egész, mint egy megbízható kalauz, aki egyként otthonos nem csak térben és időben, hanem a tárgyhoz fűződő tudományokban is.

Négy évvel később, 2009-ben megszületett aztán a másik, az előbbihez szorosan kötődő munka: a Székelyföld borvizei (szerkesztők: Jánosi Csaba, Péter Éva), amely hasonló koncepcióban és köntösben, a már ismertetett teljességigénnyel most a borvízkutak azonosításával, osztályozásával, jellegzetességeik feltüntetésével és hasznosítási esélyeivel foglalkozik. Együttesen tekintve a kettőt, olyan biztos alapjai lehetnek a projektnek, mint egy kottagyűjteményt tartalmazó partitúra a tervezett vízizenéhez. Sajnos, a továbblépés azért nem tűnik azonnali lehetőségnek, mert a szervezettség és a globális gazdálkodás olyan fokát követeli meg minden, a projektben érintett szakembertől, intézménytől és helyi vezetőtől, amiről egyelőre még csak a koncepció kidolgozói, az elméleti feladatok elvégzői adtak tanúbizonyságot. Ámde, amíg egy összefoglaló monográfia/kézikönyv csak néhány ember közös munkájának összehangolását feltételezi, addig a Borvízút kivitelezése pontszerűen szétszórt, különálló közigazdasági felelősségű és koncepciójú egységek cselekvési integrálásáról, az önállóság ellenére összetartozó természeti javak közös ütemű és szintű kiaknázásáról, fejlesztéséről és karbantartásáról szól.

A gyakorlat - a már felújított, kitisztított kutak, fürdők, a megteremtett (igaz, a lehetőségekhez és az igényekhez képest liliputi) borvízmúzeum, a kisebb-nagyobb helyi létesítmények karbantartása, üzemeltetése és vállalkozás alapú menedzselése - azt mutatja, hogyaz a kevés, szétszórt eredmény képtelen ellensúlyozni az idő okozta degradálódás ütemét; a nemrég kicsinosított fürdők például legtöbb esetben nem találtak valós gazdára a helyi közigazdaság szerveinél, a befektetett munka pedig, a sok esetben önkéntes hozzájárulásként beépült cselekvés rövid idő alatt értelmét vesztette, önmaga ellen fordult. Ezért írhatta le 2009-ben is Potozky László, a környezetvédő projektjeiért a Zöldövezet 2009 keretében nemrég országos első díjat kapott Polgár-Társ Alapítvány elnöke a borvizes könyv előszavában: „Ha külföldiek kérdik, melyek Székelyföld legfőbb jellemzői, mindig a több mint kétezer borvízforrás bemutatásával kezdem a bemutatást, mivel ezt tartom legjellegzetesebb természeti örökségünknek. Nyilvánvaló, ilyen esetekben egy rövid, futólagos bemutató keretében lehetetlen megismertetni ezt a kincset, melyet még mindig nem vagyunk képesek kellőképpen és fenntarthatóan értékesíteni.”

Különösen érdekes a nemrég megjelent könyv végén helyet kapó két tanulmány: egyik a borvizek palackozásának helyi történetéről, a másik a borvízcímkék reklámgrafikai sokszínűségéről, a helyi jellegzetességeket hordozó funkciójáról szól.

Mindenképpen öröm, hogy a két „partitúra” már megvan, most már csak a „hangszerek” és a „zenekar”, illetve a „levezénylés” kell ahhoz, hogy ez az egész „vízizene” a maga teljességében kitárulkozzék...

Cseke Gábor

Illusztráció: Borvízforrás * Fotó: Kása Béla

Nincsenek megjegyzések: