(Az alábbi ismertető az Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletének készült, 2010. júniusi szám)
Évekkel ezelőtt visszhangos, közös projekt forgatókönyve készült el Hargita és Kovászna megyékben: uniós források lehívásával építsük ki a BORVÍZUTAT! Vagyis, érvényesítsük azt a hálószerű, összefüggő rendszert - s tegyük meg a mozgósítást ennek érdekében -, mely elméletben már régóta egységes, páratlan, országos jelentőségű kincs. Magyarán: a székelyföldi borvizekről és (gyógy)fürdőkről van szó.
A nagyszabású, igényes projekt egyes helyi elemei azóta elkészültek ugyan, de ami a legfontosabb lenne, a helyi önrészek elmaradása, egyes helyhatóságok gyenge anyagi helyzete miatt maga „Az Út” még várat magára. Sőt, fennáll a veszély, hogy a megítélt uniós támogatástól is elesik a terv.
Pedig létezik már két alapvető, népszerű szakmunka, amelyek a Hargita megyei Polgár-Társ Alapítvány és a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület szakemberei állítottak össze, s amelyek bátran a projekt szellemi kalauzául szolgálhatnak.
Az első, a Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek (szerkesztők: Jánosi Csaba, Péter Éva, Herczeg Ágnes, Takács Edvárd) 2005-ben jelent meg, s monografikus alapossággal és rendszerezésben, kitűnő archív és jelenkori, gazdag képanyaggal ismerteti a különböző tájegységek hajdanvolt fürdőit és mai állapotukat. Olyan az egész, mint egy megbízható kalauz, aki egyként otthonos nem csak térben és időben, hanem a tárgyhoz fűződő tudományokban is.
Négy évvel később, 2009-ben megszületett aztán a másik, az előbbihez szorosan kötődő munka: a Székelyföld borvizei (szerkesztők: Jánosi Csaba, Péter Éva), amely hasonló koncepcióban és köntösben, a már ismertetett teljességigénnyel most a borvízkutak azonosításával, osztályozásával, jellegzetességeik feltüntetésével és hasznosítási esélyeivel foglalkozik. Együttesen tekintve a kettőt, olyan biztos alapjai lehetnek a projektnek, mint egy kottagyűjteményt tartalmazó partitúra a tervezett vízizenéhez. Sajnos, a továbblépés azért nem tűnik azonnali lehetőségnek, mert a szervezettség és a globális gazdálkodás olyan fokát követeli meg minden, a projektben érintett szakembertől, intézménytől és helyi vezetőtől, amiről egyelőre még csak a koncepció kidolgozói, az elméleti feladatok elvégzői adtak tanúbizonyságot. Ámde, amíg egy összefoglaló monográfia/kézikönyv csak néhány ember közös munkájának összehangolását feltételezi, addig a Borvízút kivitelezése pontszerűen szétszórt, különálló közigazdasági felelősségű és koncepciójú egységek cselekvési integrálásáról, az önállóság ellenére összetartozó természeti javak közös ütemű és szintű kiaknázásáról, fejlesztéséről és karbantartásáról szól.
A gyakorlat - a már felújított, kitisztított kutak, fürdők, a megteremtett (igaz, a lehetőségekhez és az igényekhez képest liliputi) borvízmúzeum, a kisebb-nagyobb helyi létesítmények karbantartása, üzemeltetése és vállalkozás alapú menedzselése - azt mutatja, hogyaz a kevés, szétszórt eredmény képtelen ellensúlyozni az idő okozta degradálódás ütemét; a nemrég kicsinosított fürdők például legtöbb esetben nem találtak valós gazdára a helyi közigazdaság szerveinél, a befektetett munka pedig, a sok esetben önkéntes hozzájárulásként beépült cselekvés rövid idő alatt értelmét vesztette, önmaga ellen fordult. Ezért írhatta le 2009-ben is Potozky László, a környezetvédő projektjeiért a Zöldövezet 2009 keretében nemrég országos első díjat kapott Polgár-Társ Alapítvány elnöke a borvizes könyv előszavában: „Ha külföldiek kérdik, melyek Székelyföld legfőbb jellemzői, mindig a több mint kétezer borvízforrás bemutatásával kezdem a bemutatást, mivel ezt tartom legjellegzetesebb természeti örökségünknek. Nyilvánvaló, ilyen esetekben egy rövid, futólagos bemutató keretében lehetetlen megismertetni ezt a kincset, melyet még mindig nem vagyunk képesek kellőképpen és fenntarthatóan értékesíteni.”
Különösen érdekes a nemrég megjelent könyv végén helyet kapó két tanulmány: egyik a borvizek palackozásának helyi történetéről, a másik a borvízcímkék reklámgrafikai sokszínűségéről, a helyi jellegzetességeket hordozó funkciójáról szól.
Mindenképpen öröm, hogy a két „partitúra” már megvan, most már csak a „hangszerek” és a „zenekar”, illetve a „levezénylés” kell ahhoz, hogy ez az egész „vízizene” a maga teljességében kitárulkozzék...
Cseke Gábor
Illusztráció: Borvízforrás * Fotó: Kása Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése