Nagy János: Hová folyik a patak?
Bányásztelepen nőttem fel: négy-ötéves lehettem, amikor megkérdeztem a szomszédot, az apám barátját, tudja-e, hová folyik a közeli patak? Ő azt válaszolta, hogy nem. Mondom neki, hogy a Zsilbe. De a Zsil tudja-e, hová folyik? Azt mondta, nem. A Dunába folyik! S a Duna? Azt se tudta. Az a tengerbe, ahol én leszek a hajóskapitány...
Hatodikos koromban aztán megismerkedtem egy hajómodellező csoporttal, megtetszett a munka, beiratkoztam. Sokat bajlódtunk, nem volt a városban tó, ahol kipróbáljuk a hajócskákat, úgy utaztunk például Galacra, hogy ott próbáljuk ki először, verseny előtt a modelljeinket. Addig mind mentünk így versenyre, amíg egyszer csak nyertünk. Akkor azt mondta a bányaigazgató, nem baj, segítek én rajtatok, odahívott egy buldózert, az kikotort ott valami tavat, azóta is megvan.
Egy nyáron pionírtáborban voltam Eforián, ott elvittek sétahajókázni, ez aztán végleg eldöntötte a dolgokat: mire a középiskolába kerültem, már teljesen a tengerészet pártján voltam. Többen meg akartak győzni, hogy né, ott a bányászegyetem a városban, menjek oda, de hallani se akartam róla. A család szintén le akart beszélni elhatározásomról. Csak a nagyapám hajtogatta: ahol érzed, hogy ember tudsz lenni, oda menjél, függetlenül attól, milyen munkáról van szó. Mikor ugyanis elvégeztem a főiskolát és tengerre szálltam, amíg hajóztam, egyre azon töprengtem, vajon miért is fizetnek engem? Mert én olyan keddvel dolgoztam, hogy a hajósmunka valósággal szórakozás volt!
Az iskolában örökké hadilábon álltam a tanulással. A számtant, a fizikát még tudtam, a többi nem érdekelt. Mondta is egyik tanárom: hallgass rám, amennyit te tanulsz, szántani se leszel jó! Aztán később szemére vetettem: lám csak, tanár elvtárs, mégis szántottam eleget, mert arról ugye nem volt szó, hogy mit szántok. Én a tengereket szántottam...
A főiskolán az első félév nehéz volt, kínlódtam a román szaknyelvvel, de év végén már színtízessel utaztam haza: 18 vizsga után 18 tízessel! Ilyen esetben divat volt akkor a családnak köszönőlevelet fogalmazni; én is kaptam egyet. Nagyapám minden oldalról vizsgálgatta, a pecsét se nyugtatta meg egészen, s firtatta, nem én hamisítottam-e mégis'?
Nem szoktak hozzá ilyen eredményekhez.
Az első év után néhány kollégámmal modellező kört alapítottunk. Országos versenyekre jártunk, s közben a tanár-tisztek is rákaptak a sportra. Rájöttek, hogy nem is játék, inkább tanulás.
A főiskola előtt rá voltam készülve, hogy ha nem sikerül a felvételim, elmegyek erdészmérnöknek. Mert a tenger után a hegyeket szeretem a legjobban, nem volt olyan vakációi olyan szombat, hogy társaimmal ki ne menjünk a közeli hegyekbe.
Szerencsére, nem kellett második mesterséghez folyamodnom. De a hegyekhez a pihenőszabadság idején, a családdal együtt hűségesen visszatérek.
Nagy Mária-Magdolna: Egy jó verés kellett volna
Gyermekkoromban Jani volt a barátom, együtt jártunk óvodába. Egy évvel idősebb volt nálam, nagyon sokszor a nagynéném kísért el bennünket.
Négy-öt éves korában mi jutott eszébe, fogta magát s megígérte, hogy elvesz feleségül. Én pedig nagyon komolyan vettem az ígéretét.
Kapcsolatunk folytatódott, amikor iskolába jártunk. Találkoztunk, barátok maradtunk. Csakhogy a lányok általában hamarabb felnőnek a fiúknál, s akkor következett egy olyan időszak, amikor eltávolodtunk egymástól. Én kézilabdáztam, zeneiskolába jártam, ahol tangóharmonikázní tanultam, és nem volt időnk találkozgatni. Pedig ugyanabba a líceumba jártunk.
Amikor aztán Jani érettségizett, váratlanul meghívott a bankettjükre. Azt kérdezte, nem volna kedvem vele tartani? Szívesen mentem, nem is gondoltam arra, hogy valami komoly sülhet ki belőle.
A bankett után jött a főiskolai felvételi, ezalatt én gyanútlanul elutaztam a szüleimmel egy külföldi kirándulásra. Mire hazaértünk, Jani, a sikeres felvételi után, újra utazni készült, kezdődött a tanítás, indulás előtt nekem szegezte a kérdést: van-e valami komoly szándékom, s ki tudnám-e várni azt a hat évet, amíg hajóstiszt lesz belőle?
Ennyiből állt az egész udvarlása.
Azt válaszoltam neki, próbáljunk meg várni egymásra, s aztán majd meglátjuk. Közben leérettségiztem, s szívem szerint Konstancára mentem volna egyetemre, akkor ott még működött a filológia, azt nagyon szerettem. A szüleim azonban nem engedtek, azt mondták, messzire van Petrozsénytól, féltettek, hogy majd nem táplálkozom rendesen és lefogyok. De attól is tartottak, hogy ott Janival összetalálkozunk, s abból tanulás helyett inkább baj lehet. Menjek a bányászfőiskolára, nógattak, én viszont azt mondtam, nem akarok bányamérnök lenni.
Talán ez volt a legnagyobb tévedés, amit életemben elkövettem. Akkor kellett volna egy jó verést kapnom a szüleimtől, és most egészen másként lenne.
De a verés elmaradt, elszegődtem könyvelőnek Petrillára, s valahogy eltelt négy esztendő. Ekkor Jani hazajött, s megkérte a kezemet. Szüleim azt mondták, ehhez még túl korán van, amíg nincs államvizsga, addig háza-sodás sincs.
Végre, meglett az államvizsga, akkor viszont Janinak útra kellett mennie. Fél évig volt távol, Japánban, s amikor hazajött, kiderült, még nem telt el az egész gyakornoki idő. így aztán teljesen ki kellett várnunk a hat évet.
Esküvő után mindjárt elmentünk Konstancára, s azóta, mindjárt húsz éve, itt élünk a tenger partján.
Hányszor mondtam el a fiamnak: ha szüleim idejében elvernek, ma biztosan mérnök lennék, nem háziasszony. Jánosék kacagnak: tudod mit, mérnöki diplomával vagy anélkül, úgyis ugyanazt főzted volna nekünk!
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése