(Házunk)
— Szülőházam egy hatalmas sziklatömb lábainál áll. Sok kiránduló keresi fel fényképezőgéppel a helyet, hogy megörökíthesse a ritka látványt.
— A folyóhíd a házunk előtt. A borbély a szomszédban, a számtantanárunk a másik felől lakik.
— Szeretem, hogy nem a főút mellett lakunk, mert télen nem kell nagyon félni, hogy elüt az autó, amikor a dombról lesiklik a szánkó.
— Házunk bütüjénél két tujafa áll. Kapunk zöldre festve, ez édesapám kedvenc színe, nem hiába erdőn dolgozik. A ház előtt keskeny szurokjárda szalad végig. Onnan a lépcsőre jutunk, ahol tarka, cserepes virágok sütkéreznek a napfényben. A házban négyen élünk: édesanyám, édesapám, a testvérem és én.
(Mi és a szüleink)
— Virágos kertet alakítottunk, s a nyáron violák, rózsák tarkították házunk elejét. Az udvaron jonatán és más almák teremnek, s a kaszálásból hazaérve, a fa tetején el-elcsemegézgetek néhány piros gyümölcsöt.
— Szobánk érdekesen van berendezve, mert mindent behordtam, ami csak elképzelhető. Van fali poszter, lemezjátszó, sok baba, de azok már inkább csak díszek. A lemezjátszót sokat használjuk... Hét éve költöztünk ide, addig egy más házban laktunk, nem volt saját lakásunk. Ott csak egy szobánk volt, s nem szerettünk a felnőttekkel esténként egy helyiségben lenni.
— Valahányszor városra megyek, kívánkozom haza. És ha hazakívánkozom, édesapám ezt jónéven veszi s máskor is elvisz magával. De ha sírok, akkor haragszik . . .
— Édesapám haja szürke, termetre sovány. Édesanyámnak barna a haja, kicsit alacsony, kövérkés asszony. Piros arca akár a rózsa. A néném elég magas, karcsú, haja barna. Könnyen felidegesíthető. Hogy én milyen vagyok? Ezt nagyon nehéz leírni; rólam van szó és az embernek nehéz magáról beszélni.
— A faluban minden családnak megvolt a mellékneve. Nálunk például sok az Antal Gergely, az apámat is így hívják. Az ő mellékneve Róka ... Dédnagyapámnak volt két leánytestvére, állítólag vöröshajúak voltak. Rókának nevezték őket, s nagyapámnak ez kezdetben sértette a fülit. Egyszer aztán adót kellett fizetnie egy másik Antal Gergely helyett. Nagy nehezen járt utána a dolognak, míg kiderült a tévedés. Attól kezdve semmilyen hivatalos papírt nem fogadott el, amíg nem látta a neve után az R betűt.
— Nálunk nincsenek nagyobb veszekedések, esetleg csak miattam. Főleg, ha nem adok enni rendesen az apró állatoknak, vagy felmegyek a ház padlására és régi újságokat, kalendáriumokat, naptárakat rakosgatok összevissza. És főleg nyáron van ez, amikor unom magam... Édesanyám nem szereti, ha hazajön s minket nem talál otthon. Ezért van egy füzet a konyhában, s mindig beleírjuk, hol vagyunk, merre járunk. Ugyanitt szerepel az is, hogy naponta ki mit csinál.
— Mikor a munkából hazaér, édesapám nem négykézláb jön be, hanem józanon és örökké hoz valamit a hátizsákban, mert azt tartja, hogy a nehéz táska sokkal könnyebb, mint az üres. Mikor ebédelünk, s a testvéremnek egy combot tesznek s nekem nem, ő nekem adja az övét.
— Az iskolából hazamenet vár a főtt ebéd, eszünk, s utána édesanyánk kienged játszani 1—2 órára. Majd kikérdezi a leckét, s megnézi a jegyeket. Nem szeret veszekedni. Ha a jegy rossz, jól megver s megmondja édesapámnak, amikor ő hazajön az erdőről. S akkor ő is megver.
— Egyedüli gyermek vagyok, ezért a szomszédok egyetlenkének szólítanak. Én nem szeretem ezt a nevet! Édesanyám minden héten más tésztareceptet hoz, de nem is baj, mert amikor elkészíti a süteményt, olyan finom! Sok a barátnője, akikkel esténként összeül varrni, kötni, kézimunkázni. Nem tudom megérteni, miért nincs ideje egy kicsit beszélgetni velem. Talán mégis egyetlenke lennék?
— Egyszerű, falusi élethez szokott, négytagú család vagyunk, habár édesapám fogorvos. Édesanyám viszont nővérke. Azért használom így e szót, mert termetre eléggé kicsike, csinos és kedves. Dolgos, fürge otthon is, akár a rendelőben. Türelmes, megértő, de szigorú is tud ám lenni; hogy az édesapám szigorúságáról ne is beszéljek! Az osztálytársaim is félnek tőle, de lehet, inkább csak a műszereitől. . . Rólam azt mondják, szeleburdi vagyok. S az öcsém! Ötödikes, pajkos kisgyerek, fürge, de türelmetlen. A nyáron pisztrángra halászott, s nemhogy fogott volna, de őt fogták meg a halak: türelmetlenségében beleesett a patakba.
— A helyi malomban van egy géplakatos, kiválóan érti a szakmáját. Nagyon megköveteli a fegyelmet és tisztaságot, de ha ő nem tartja be, nem szabad neki említeni. Az ő igazát nem hagyja, de ritkán szokott tévedni. Az időjárást is pontosan megmondja. Ő az én apám. Nagyon megértjük egymást, csak sakkozáskor veszünk össze.
— Közepes termetű, mogorva ember édesapám. Télen-nyáron gyűjti az erejét, amit aztán kaszálásra használ fel.
— Van, hogy csak fél négyig dolgoznak, s akkor édesapám kicsit megittasodik. Hazajön, leül, s azt mondja, húzzam le a cipőjét, s ha erősen meg van ittasodva, vetkőztessem is le. Szabad idejében kimegyünk és rakjuk a fát vagy hasonló. Ha nincs mit dolgoznia a ház körül, veszi a könyvet, amit én szoktam olvasni, s addig olvassa, amíg majdnem be-végzi. Amikor abbahagyja, azt mondja, szeretne látni három ellenőrzőt az asztalon. Ő traktorista, sokszor még éjjel is szántani megy. Vakációban vele tartok. Ott a mezőn jó, mert ha a dél eljön, elővesszük a táskát s megnézzük, mit pakolt bele édesanyám.
— Szeretek olvasni, s nem végzem el mindig szívesen, amit rámbíztak. Mindig akkor kérnek valamire, amikor a legérdekesebb a könyv.
— Tanulás után elmentem egyszer játszani. Elmerülten rúgtuk a szép fehér és piros pettyes labdát, s közben eltelt az idő. Mindenki ment hazafelé, nézem , a toronyórát, már háromnegyed hat, s ekkor ijedtem meg. Léptem hazafelé, mintha hajtottak volna. Igen ám, de már késő volt, s elszomorodtam, hogy ezután nem lesz már semmi a délutáni játszásból, s melléje még kapok egy jó nyaktaslit.. . Közben elértem a kapunkig. Nem kívántam bemenni, de muszáj volt. Nyitok a konyhába, de ott nincs senki. Édesanyám az esteli bajokat végezte hátul az istállóban, s amikor beléptem, akkor töltötte be a disznónak az ételt. Megálltam mellette, úgy ki voltam tüzülve, mint a rózsa. Édesanyám megtudta az orcámról, hogy ijedt vagyok. Az volt a legelső szava hozzám: „Most kell hazajönni?" Én nagy szomorúan, lecsüggesztett fejjel azt válaszoltam, hogy nem. Megsajnált, és nem szólt többé a tettemről. Mindent segítettem volna, csak valahogy örömet szerezzek neki. Vittem volna a fát, megtöltöttem volna a betétet, de már nem kellett, elvégezte ő. Bementünk a házba, hazaérkezett édesapám az építőtelepről. Édesanyám panaszkodott, hogy miket csinálok, s édesapám jókedvében volt, de e szavak hallatára elszomorodott. Már vártam a pofont, de csak szidást kaptam, mire megfogadtam, hogy többé nem lesz ilyen. Reggel vígan ébredtem föl, mintha mi sem történt volna. Átismételtem a leckét, s mentem iskolába. Aznap kaptam egy jelest, s úgy éreztem, az eltörölte a rossz cselekedetet.
(Nagyszüleink)
— Ahányszor hozzájuk megyek, a nagymamám gondja, hogy mi finomat adhatna nekem. És mindig talál valamit! A nagytatám inkább állatokkal foglalkozik, kis gazdaságában a cicától a lóig minden állat megtalálható. Van ott nyuszi, tehén, kacsa, koca, malac és persze, egér is a cicáknak ...
— Leginkább akkor szeretem szüleimet és nagyszüleimet, amikor együtt vagyunk. Van olyan eset, hogy valamit nem merek megcsinálni előttük, s olyankor alig várom, hogy elmenjenek otthonról.
— Nagytatám egész nap jön-megy, még néha kenyérért is kilép a központba. Nagymama is öreg. Ő kötöget nekem, csipkét horgol, varrottasokat készít. Néha veszekednek. Nagytata már nem hall jól, és folytonosan félreérti, amit mondunk. Nagyon zsémbes. Nem is szereti a gyerekeket, minket se, a másét se.
— A háború utolsó napjaiban nagyapám életét vesztette. Nagy gond volt ez nagyanyámnak: az öt gyerek árván maradt, s ők érezték meg leginkább a hiányt. Ekkor apámat, a legkisebbet örökbe vette az ő nagynénje, s így 7 éves korában megismerhette az árvaságot... 15 éves, amikor a bánya munkása lett, s pár év múlva megházasodott... Most négyen vagyunk testvérek. Anyánknak sokat segítünk a házi munkában. Apám nyugdíjas, nagybeteg. Olyan így, mint egy öregember. Fél szemmel mindig rápillantok, ő meg fekszik, mint a kő, és nem tudni, mire gondol.
— Már van egy negyed éve, hogy nagymama nem járt nálunk. De fel se vesszük az ő dumáját, mert sokszor mond olyat, ami nem is igaz. Sok mocskosságot rak édesapámra, majd ráfogja édesanyámra, hogy ő mondta ezeket. Ne félj, világ, hogy ő jöjjön megnézni minket! Inkább elül a szomszédban, s viszi a híreket mindenhová. Egyik helyt két-három órát, a másiknál egy-egy félnapot is ül.
— Anyai nagyapám előtt szinte nyitott könyvként áll a múlt történelme. Sokat búvárkodik a régi írások között. Mint nehéz testi munkás vonult nyugdíjba a kőbányából. Tőle hallottam sokat, nem csak falunk történetéről, hanem a világtörténelemről is. Közel jár a nyolcvanhoz, de ma is határtalan munkakedv és munkaszeretet jellemzi. Nem csügged soha! Sokoldalú tehetség veszett el benne. Ha elgondolkodom a sorsán, sajnálom is, amiért oly nehéz időket élt át. Önszorgalomból megtanult hegedülni, mandolinozni, s a fúvószenekar alapító tagjai között van. A gépek is nagyon érdekelték mindig. A csillagok világa utáni érdeklődésemet is részben ő keltette föl bennem. Esténként, amikor tiszta az égbolt, és már fenn jár a hold, távcsövön át vizsgálgatjuk a felszínét... Nagyanyám, amióta unokái vannak, minden idejét nevelésükre áldozta. Nagy-nagy lelke kell hogy legyen egy ilyen asszonynak is! Nem elég, hogy felnevelték szüleinket, minket is szeretettel gondoznak! Vajon, mi is ilyenek leszünk?
— Velünk lakik nagytatám, aki már nyugdíjas. Ö nekem egy biciklit készített, amiért nagyon hálás tudok lenni.
— Szórakozásból kerékpározok, hogy meg-meglátogassam kisöcsémet, Andriskát, aki legtöbbet nagyrnamáéknál van. Most lesz három éves, s nagyon jószívű. Összegyűjti a kapott csokit, süteményfalatjait,és kínál: „Egyél Zsolti, és vigyél biciklivel!" Igaza is van, rá kell szolgálnom a csemegére... Amikor kicsi voltam, egy szánkóval elindultam a Télapó elejibe, mert már nem győztem várni. Hamar rámsötétedett, és nem találtam vissza az utcánkba. Szüleim kétségbeesetten indultak keresésemre, de nagymamám megelőzte őket a megtalálásomban, s úgy vezetett haza, hogy mondta nekik: „Ne verjétek meg a gyermeket!"
(Testvéreink)
— Mikor a szüleim nincsenek otthon, a testvéreim mindig csak játszanak, nem tanulnak. Este, amikor hazajönnek, csak állnak oda tanulni gyorsan, azt se tudják, mihez fogjanak elébb. Én vagyok a nagyobb, s ha összekapunk, engem szidnak, hogy nekem kell több eszem legyen, én kell mindent jóvátegyek, munkából is nekem jut a legtöbb. Sokszor azt szeretném, ha én volnék a legkisebb, mert neki mégis jobb.
— Legkisebb testvérem reggel fél hatkor már felkel, nem hagy pihenni minket. Anyuka felöltözteti, s minden reggel elviszem a napközibe. Miki ötkor utána megy és hazahozza. Itthon felveszi a játszó ruháját, kimegy s egész nap csak játszik, néha segít apukának. Nem szeret szótfogadni nekünk, csak verekedik, felesel, és nem csinálja, amit mondunk neki. Ilyenkor anyuka meg-megsupákolja, s ennek sírás a vége. Az ételben nagyon válogat, a csirkének csak a combját kéri. Szeret rajzolgatni, van egy ábécés könyve, abból esténként „tanul".
— Erika testvérem másodikos. Hallgat a tanácsomra, de néha megbántja a szüléimet. Szeret dolgozni, övé a cipők birodalmában a rendcsinálás, de néha olyan dolgokat művel, amit nem lenne szabad. A múltkor valamiért felemelte az asztalát, az nagyon nehéz volt, ráejtette a lábára, s olyat sikoltott egyet, hogy a konyhán a poharat kiejtettem a kezemből. Édesapám nem verte meg, mert tudta, van benne jóindulat s gondolta, ha megveri, akkor letöri a munkakedvét.
— Gyakran összeveszünk valami munka mellett, de ameddig veszekedünk, addig nyugodtan meg is csinálhatnánk.
— Ha valamit nem teszünk jól, édesapám nem szid meg, csak magyaráz, hogyan kellett volna eljárni. A testvérem nyilaspuskát akart csinálni. Nem mert bele szeget ütni, félt, hogy elhasad a fa. Vett egy kicsi fúrót, s azzal dolgozott. A fúró persze beleszakadt. Eléjött a műhelyből és reszketett: „Eltörött!" Édesapám csak annyit szólt: „Jó hogy eltörted, mert már úgy se kellett!" De persze, humorosan mondta, nem lehetett rá haragudni.
— Akkor szoktam megverni a testvéremet, amikor vonalzóval a fejemre vág. Én akkor nagyobbat adok a vonalzóval a fejire. Aztán ő sír, én meg kibékítern.
— Kézilabdázó testvéremben azt élvezem, hogy örökké ugrál a kapuban, amikor éppen érkezik a labda. Úgy haragszik és mérgelődik, amikor nem győznek, hogy pukkad ki... Most a kilenc hónapos testvéremmel szoktam játszani, aki jókat kacag, ha véletlenül megijesztem, hogy mind a 32 foga kilátszana, de sajnos, még csak kettő van.
— A kicsi testvéremnek régebb eltörött a lába, de mi nem tudtunk hozzá bemenni a kórházba, mert az őr nem engedett be.
— Bevergődtem magamat a csapatba kapusnak. Alacsony vagyok, és nem érem el a felső sarkot. Osztályfőnököm a vakációig házi feladatba osztotta: „Egy arasz növés!" De nem tudom teljesíteni. A nyáron edzőtáborban voltam, ezalatt testvérem felvételizett a kilencedikbe. Nagyon szurkoltam neki. Esténként, villanyoltás után elgondoltam, vajon jót írt-e, sikerült-e neki? Úgy izgultam, nem is tudtam rendesen védeni az edzéseken. Aztán pár nap alatt jött az örömhír: sikerült a felvételije!
— Tizenegy évig nem volt testvérem, de most úgy érzem, teljes az életem és megvan az, ami hiányzott. Édesapám elvált anyámtól, amikor igen kicsi voltam. De azért szeretem, tisztelem, s ha találkozok vele, él bennem az, hogy ő hozott engem létre. A nevelőapám, akivel most lakunk, s akitől lett két kisebb testvér is, nagyon szeret, s én is őt. Azt hiszem, ráférne, hogy úgy szólítsam — édesapám.
— Mikor a testvérem férjhez ment, sírtam, mint a nyúl. Amikor volt a lakodalom, akkor is vele akartam aludni. Egyszer, mikor elkéste a buszt, feljött hozzánk és újra velem aludt!
— Társasjátékunk is volt, de amellett annyit veszekedtünk mi, testvérek, hogy édesanyám dühében bedobta a kályhába.
— Mikor megyek haza az iskolából, olyan szokatlan, hogy üres a ház, s akkor arra gondolok, vajon hol vannak, hogyan boldogulnak az én nagy testvéreim.
(Családi kör)
— Édesanyám vacsorát készít, mi gyermekek a szobában hancúrozunk. Négyéves kistestvérem felnőttesen „olvas" egy újságot. Húgom balettezve egyensúlyoz egy díszpárnát a fején, kezében papírból tákolt táskát lóbál. Öcsém cigánykereket vet, majd fekvőtámaszt végez, s ahogy meglátja húgom figuráit, elkacagja magát, s beleüti az orrát a padlóba. Ezen aztán jót nevetünk. Édesanyám benéz az ajtón, ő is elmosolyogja magát, majd visszamegy s végzi a dolgát. Nemsokára beállít édesapám, megcsókol bennünket sorra, de úgy, hogy karjába vesz mindenkit, s a végén már négyen csüngünk rajta, ki a nyakán, ki a hátán vagy a karján, mint szőlőtőkén a gerezdek.
— Ha délutános édesanyám, csak éjjel jön haza, amikor már mind alszunk. Ezért vasárnap reggel szoktuk megbeszélni az elmúlt heti fontosabb eseményeket. Legtöbbet a szüleim szoktak beszélgetni. Sok szó esik a háztáji munkákról.
— Egy nap, még kisebb voltam, mindenki elment otthonról, és egyedül maradtam. Nagyon sírtam, s jött egy ember, kérdezte, hol vannak a szüleim. Nagyon megszeppentem. Mondtam, elmentek. Akkor ő azt mondta, ha még sírok, beletesz a zsebibe és elvisz. El is hallgattam. Mondtam, azért sírok, mert nem tudok magamnak kenyeret szelni, s nagyon éhes vagyok. Ő szelt nekem, s közben mondotta: „Nesze, tömd meg vele a szádat, s többé meg ne halljam, hogy sírsz! Mondd meg anyádéknak, máskor szeljenek neked kenyeret!" Elmondtam később, mit mondott az ember, s kértem őket, máskor zárják be az ajtót, nehogy még jöjjön ...
— Mi hamarabb hazamegyünk, amikor édesanya délelőtt dolgozik, s úgy várjuk haza, hogy ne vegyük el a jókedvét, mert ő is örül a tiszta háznak, meleg ételnek.
— Csak minden hét végén jöhet haza a mi édesapánk. Erdőn dolgozok. Mikor belép, a kicsi testvérem nagyon meg van ijedve, s kezd nyüszíteni. Mondom neki ilyenkor, ne félj, Attila, mert ez édesapa! Ő akkor odahívja, de nem mer odamenni, s akkor azt mondja neki, ha nem jössz hozzám, akkor nem adok semmit. Attila erre nagyon megörül, odamegy édesapámhoz, megpuszilja, kap egy almát s örül neki nagyon. Aztán édesapámmal játszadoznak.
— Első négy osztályban nem voltam jó tanuló, mert vagy nem volt időm tanulni, vagy ha lett volna, édesanyámnak kellett mennie a kórházba édesapámhoz, s ilyenkor nem igen tanultunk. Aztán apa meghalt, s édesanyám egyedül nevelt fel négyünket.
— Amikor a szüleim elmennek otthonról, úgy érzem, mintha egészen besötétedne. De ahogy belépnek a küszöbön, örvendek a kivilágló háznak. Sokszor jönnek mérgesen haza, általában édesapám. Javítja az autót, s ha valami nem sikerül, nagyon ideges.
— A tévében jó film pereg. Édesanyám az ágyon ülve kötöget. Apa legtöbbször olvas, amíg fel nem figyel a filmre. Testvérem nagy figyelemmel, szüleim közül kukucskálja a filmet. Sokszor nem érti, de ha én ott vagyok, neki is ott kell lennie. Nagyon nagynak tartja magát, ha felnőtt volnék is, szemben állna velem. Ez gyakori oka veszekedésünknek. Sokszor hasonlítom össze magam édesanyámmal. Már én is akkora vagyok, mint ő. Elgondolom, milyen volt, amikor a karjaiban tartott. Ha nem látnám azokat az apró fényképeket, el se hinném, hogy ez valamikor megtörtént. Egyik képen édesapám ölében vagyok. Mikor ő a múltról beszél nekem, mindig a fölém hajló, éneklő arcát látom. Mikor testvérem megszületett, majdnem négy éves voltam. Nem emlékszem arra a napra, de ha az nem létezett volna, családunk nem ismerné a veszekedést. Ezt a gondolatot később elűzi egy másik, az, hogy ha egyedüli gyermek volnék, mindig csak unatkoznék. így, ha kedvem támad játszani, van akit társul hívjak. Igaz, komisz kölyök, de ő is jó valamire.
— Nagytatám az, aki elkezdi az éneket és szép hangjával viszi a dallamot. Kis idő múlva már mindenki megszabadul a felidézett háború borzalmainak gondolatától, s nagytatával együtt énekeljük kedvenc népdalait. Minden népdalt megtanultunk tőle, mert tudjuk, hogy minden népdal elvesztését egy csillag hullásához lehet hasonlítani... Miért is ne énekelnénk, hiszen most béke van... Később aztán be kell számolni arról, mik történtek, mióta nem találkoztunk. Mindenki bekapcsolódik. Nagymama megkéri, ő tálalhassa fel a vacsorát. Utána a felnőttek még beszélgetnek, mi gyermekek társasjátékokat játszunk az unokatestvéremmel. Később alig tudnak a játéktól elvonszolni bennünket, de haza kell menni.
— Megszólal a falon a kakukkos óra, és mind ráfigyelünk. Fél tízet üt, ami nálunk lefekvőt jelent. Az én dolgom az ágyvetés, de mindig becsületesen elvégzem és lefekszünk, mert reggel mindenki korán kel.
( Vakációs emlékek )
— Sose nyaraltunk a tengerparton a szüléinkkel, hanem az erdőn takartunk. Nincs időnk pihenni, mert a családban haton vagyunk és állatokat is tartunk.
— Édesapám szénát, szalmát, deszkát hord a lovakkal, nyáron meg a hegyen huzatja a buglyákat. Mi is kaszálunk a hegyen, ahol találtunk egy forrást. Kalyibában háltunk. Egyszer velünk aludt egy szomszéd ember. Alig fértünk el, édesapám a lábunknál kellett hogy aludjon. Ott volt a kutyám, Rexi meg a kölyke. Egy éjjel felborították a tejfölös üveget. Láttunk mókust és őzeket is. Tizenkét buglyát takartunk a nyáron. Egy éjjel úgy ugattak a kutyák, biztosan vad járt. Édesanyám minden este hazajárt, és reggel jött vissza a busszal. Buglyába raktuk a szénát, és jöttünk haza, de csak a Rexit hoztuk, mert a másikat agyonnyomta a szekér.
— Az egész család megy nyáron málnászni. Van ott egy szép kicsi házikó. Benne emeletes vaságyak, s külön-külön szekrények, ahol az élelmiszert s a ruhákat tartjuk, s még van egy kályha. Mikor felérkezünk, már alig várom, hogy szedhessem a málnát. Közben édesapám vicceket mond, s nagyon jól telik. Egy-egy helyt nagyon szép málnakórók vannak, olyan magasak s kövérek, ki se látszom alóluk. A szemek is akkorák, mint egy-egy szilvaszem. Egyszerre három vedret viszünk. Kétszer lehet málnát leadni egy nap, délben és este. Mikor leadjuk, visszamegyünk a szedőhelyre, van ott egy szép fenyőfa, s az aljára letelepszünk. Tüzet teszünk, szalonnát sütünk. Ebéd után egy szép éneket éneklünk, amit az egész család tud.
— Meg voltam ijedve, nehogy szembe kerüljek a medvével, mert tudtam, hogy szereti a málnát.Vettem a csuprot, s másfele indultam, mint a szüleim. Egy helyen szép nagy szemek ringatóztak a bokrokon. Hamar megtelt a csuprom, s indultam, ürítsem a közös vederbe. Ekkor, úgy két méterre, megrezdült mellettem a bokor, s tompa morgást hallottam. Már bántam, hogy egyedül mentem el. Mozdulni nem tudtam, hang nem jött ki a számon, csak néztem a bokrot. Recsegett a gally a medve lába alatt, nem tudtam, mihez kezdjek. Ekkor szétváltak a bokrok, s az állat nem volt más, mint édesapám, örömömben a nyakába szöktem.
— Felébredtem egy reggel, s édesapám nem volt a házban. Azt hittem, elment valahová. Szomorú lettem, mire bejött édesanyám s mondta, hogy csak az állatokat rendezi. Jött nemsokára apa is, s kérdezte, megyek-e vele? Bizony, hogy mentem, legalább egyet megmotoroztat. Szólítottuk a szomszédot is, aki ugyanott kaszált, ahol mi. Annak is jött a kislánya. Megmásztuk a hegyet, s vittünk meleg plédet, mert három napig ott aludtunk, szénaházban. Másnap reggel ketten ébredtünk fel. Egy kicsit még heverésztem, aztán kidugtam a fejem a kalyibából s a medvét utánozva brummogtam. Édesapámék elkezdtek kacagni. Apám fel is dobott a levegőbe, hogy jobb kedvem legyen. Akkor még nagyon kicsi és könnyű voltam, meg kicsit buta is, s ha valamit megkérdeztem, a válasz nem maradt meg az eszemben. Kérdeztem, hány éves. Negyven, jött a válasz. Most meg elgondolkoztam, hogy akkor még milyen kicsi voltam, s ő milyen fiatal. Már őszül a haja, de azért még igen sokat dolgozik!
— A fővárosba is szoktam látogatni vakációban, nagymamámhoz. Már annyit jártam oda, hogy többnyire a várost is ismerem, menni és jönni a testvéremmel szoktam, aki már nagyon jól tudja az utat. Amikor hazajövünk, napokon át meséljük ottani élményeinket.
— Jövök haza az iskolából, s a kutyánk lelkes ugatással fogad, mintha azt mondaná: „Szervusz, Edit!" Nyáron, az erdőre menet boldog útitársunk. Mikor kiértünk s a csomagot letettük, ő leül oda és úgy vigyáz. Elfogy a borvizünk, s el kell memai a forrásig, szólítás nélkül is elkísér. Nagy fáradtan, amikor hazaindultunk, neki s nekem is jólesik egy kis kergetőzés. Egészen a faluig játszadozunk. Otthon szó nélkül fut a rekeszéhez, hogy kössük meg.
(Családi gondolatok)
— Mikor jó jegyet kapok, valósággal repülök haza. Kinyitom az ajtót és megcsap az otthoni meleg, a kenyér illata.
— Ebédidőben mindannyian az asztalhoz ülünk, s akkor megkezdődik a bolondokháza. Bátyámnak nem ízlik a leves, a húgom nem szereti a csirkehúst. Testvérem, hogy még meggyőzőbb legyen, bőgni kezd, majd üvöltözik, ahogy a torkán kifér. Szüléink akkor mosolyogva összenéznek, s hogy kibékítsenek bennünket, mindenikünk abból ehet, amit szeret. A legkisebbik Összekeni magát szósszal és pürével a fejebúbjáig, mi pedig kacagunk. Anyánk akkor gyöngéden felemeli és a mosdóhoz viszi.
— Szüléink sokat mesélnek arról, milyenek voltunk kisebb korunkban. Mi ezen sokat nevetünk.
— Mindenkit szeretek a családban. Nem szeretnék egyiktől se megválni. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor életem boldog gyermekkora zéróvá, azaz semmivé lenne.
— Édesapám mester volt a bányában, de már három hónapja eltávozott a családtól, s csöndesen nyugszik a temetőben. Két nagy testvérem távol él tőlünk, s ha én nem segítenék édesanyámnak, minden rája maradna. Ő persze mindig mondja, hogy tanuljak csak, de én megtanulom a leckét, s utána segítek neki.
— Szeretném, ha mindenki meleg családi tűzhely mellett élne.
— A kemence elfoglalja a ház negyedét. Húnyócskázás közben egyszer bebújtam volt, s szinte megfulladtam benne. Mikor kimásztam, úgy néztem ki, mint egy kéményseprő. Ezért tartom érdekesnek a kemencét, mert egy kis kaland fűződik hozzá. No meg olyan régi, hogy már sütni se lehet benne.
— Ha rossz jeggyel megyek haza, rámförmednek: „Mindent megteszünk érted, semmi munkád sincs, és te mégse tanulsz! Mi lesz belőled?" Ilyenkor elsomfordálok, és késő estig tanulok, hogy törlesszek az adósságból.
— Apánk nélkül nagyon gyenge a mi gyermeki szorgalmunk.
— Az igazat megvallva, hiába szidnak otthon, nincs nagy szorgalmam. Kedvenceim az állatok. Egész nap ott ülnék közöttük s nézném, hogyan szaladgálnak.
— Amikor megverődök, nem fáj annyira, mint amikor édesapám nem szól hozzám egy jó darabig.
— Reggelente, amikor későn kelünk fel, mindig rendet csinálunk, hogy édesanyám ne veszekedjen velünk, s vidám legyen, mert mi nagyon szeretjük, ha vidám. Amikor rendetlenség van, szomorú és mérges.
— A családunkban egymással szépen beszélgetünk, szüleinket nem tegezzük. Használjuk a kérem, tessék, köszönöm, lesz szíves kifejezéseket.
— Három hétig nálunk volt a nagytatám húga, édesapám nagynénje. Bár mostanig is ismertük, a hosszabb együttlét után megszerettük. Már-már családtagnak számítottuk. Szomorú pillanat volt, amikor el kellett válnunk egymástól. Még most is hiányzik, s időnként eszünkbe jut: mit is csinál, merre jár vajon?
— Beteg lettem, s akkor apám kékes szemei könnyben áztak az izgalomtól, s vigyázott rám, nehogy kimenjek a hidegbe és megfázzak. Úgy ügyeltek rám, mint egy rabra... Egyszer édesanyám is beteg volt, s otthon nem szólt, de kórházba került, ahol nagyon kellemetlen volt neki. Azóta mindenki őszinte és bevall mindent.
— Amikor mi hazudni szoktunk, valahogy olyan rosszul esik nekem, s abban a helyben odamegyek szüleinkhez, gondolom, lesz ami lesz, én most megmondom.
— Ha nem lelünk valamit, s édesapámnak jó a kedve, azt szokta mondani, hogy a tehén megette.
— Elvesztettük a házunk kulcsát, s telefonunk nem volt, hogy lakatost hívjunk, de bezárva se maradhattunk. Munkába, iskolába kellett menni. Tűvé tettünk mindent, de hiába. Édesapám, hogy további munkára buzdítson minket, azt mondta, hogy aki megtalálja, az kap egy tábla csokoládét. Nekem ettől felcsillant a szemem. Bebújtam mindenüvé, ahová csak befértem. S ahogy így kutatgattam, keresgéltem, estefelé a fogas alatt valami a fejemhez koppant. Nem volt egyéb, mint a kabátom zsebében rejtőzködő kulcs. Nagyon örültem, de mindjárt nagy gondba is estem: ha kiderül, hogy nálam volt a kulcs, még meg is szidnak, nemhogy csokit kapnék. Hazudni akartam valamit. De éjszaka nyugtalan voltam, nem aludtam. Csalásnak éreztem, amire készültem. Nem elég, hogy annyi gondot, lótás-futást okoztam, még hazudjak is! Ahogy fölkeltem, mindent őszintén bevallottam. Édesapám szeretettel ideadta a csokit, s azt mondta, hogy ez az őszinteség még a megtalált kulcsnál is többet ér neki.
— Ősszel gondolkodni kell a tűzifa beszerzéséről, hogy télen legyen jó meleg a családnak a ház. December dereka táján egy disznót vágunk, és tata ilyenkor szokta énekelni, hogy „akkor örvend a rajkó, mikor döglik a disznó, sej, ladomadikk-dikk!"
— Nagyon szeretem a telet, mert olyankor sokat szánkózunk, korcsolyázunk és síelünk. A szüleim és nagymamáék pedig a nyarat várják, mert télen fáznak. Mi örvendünk, amikor havazik, mert felöltözünk, s megyünk ki hógolyózni.
— Mi nagyon boldogan élünk, és a mai napig is együtt vagyunk.
(Vége)
2 megjegyzés:
Nagyon kedves, lélekmelegítő olvasmány.
Szeretem.
Megjegyzés küldése