Negyvenkét perccel ezelőtt, hajnali 4-kor ültem a gép elé, hogy széjjelnézzek a világban, mint amiképpen szoktam. Nézem az Ursu 2-t. És ott van hányveti gúnyában az az aggastyán, akiről magam ismerem föl, friss fénykép, a nyáron készítette Haragos Zoli a főtéri parkban, magánszorgalomból. És persze, a régi barátságból, mert hát több, mint húsz éven át voltunk kollégák az Új Életnél, s ha találkozunk, mindig kitalálunk valami megbeszélnivalót a fényképezés csodálatos természetéről, mert köztünk ez volt mindig a téma. A fényképezés. És főleg az, hogy mit fogok csinálni azzal a rengeteg régi kamerával, amit összegyűjtöttem életem során, pédául miért nem tartom nájlon zacskóban azt a hatalmas, Mamyját,amelynek előlapjára odaírta a gyár,hogy PROFESSIONAL, és mi lesz a többivel, például a Contessa Nettellel, amely egy kis csoda, vagy a fából készült Tropicallal, a kopott régi Leicaval, s azokkal az üvegre készült negatívokkal, amelyeken erdélyi tájak vannak megörökítve...Hiába mondom néki, jól vannak azok úgy, ahogy vannak, látod, én hanyag természetű ember vagyok, nem pucolgatom a gépeimet soha, mint a vadászok a fegyverüket, vannak, s kész. Na és ha meghalsz, mit csinálsz velük, ezt mindig megkérdezi ez a Zoli, erre én azt mondom ugyancsak mindig, hogy ha meghalok, akkor már nem sokat tudok csinálni velük...Sorsukra bízom, s annyi. Szóval ezeket újrabeszéljük, mindig ugyanúgy, semminek nincs foganatja.
Itt meg kell jegyeznem még azt is, hogy van egy másik barátom, Cornel Caltea, aki csakugyan a barátom, mert szoktunk veszekedni is. Idegen emberrel ugye, nem szoktunk. Nincs miért és nincs miről. Legutóbb, úgy két éve például elvitt engem ez a Cornél Mangáliára, hogy nyaraljunk ketten szépen, 18 napig. Persze, úgy nyaraltunk, hogy én állandóan kifogásoltam a kantinbéli kosztot, mert minden áldott nap tyúkcombot adtak ebédre, s én azt tartottam volna normálisnak, hogy legalább időnkint adjanak valami halfélét is, mert itt a tenger, tele van hallal, hát nincsenek itt halászok, szóval ebből politikai kérdést csináltunk. Ő megmagyarázta, hogy ez a természetes, minden úgy van jól, ahogyan van. Én meg azt állítottam, hogy semmi sincs jól úgy, ahogyan van. Ezen például úgy összevesztünk, hogy egy alkalommal dühében azt találta mondani a nyílt utcán, hogy tudja ő jól, miért vagyok örökösen negatív véleményen a honi helyzetről, szerinte azért, mert én a lelkem szerint ada szeretném csatolni Mangáliát a magyarokhoz. Erre én ott is hagytam őt, nyaroljon egyedül az ő hülyeségével, félbeszakítottam a szép nyaralást, s vonatra ültem. Ott gondoltam el, a vonaton, milyen furcsa ember vagyok, lám, ez a Cornel mindenben a kedvembe járt, még a keményebb tyúkcombokat is fölvágta nekem darabokra a tányéromon, az ágyamat is bevetette minden reggel, mert én ugye, életemben még ágyat be nem vetettem, ő ezt ki nem állhatta, katonásan összehajtogatta a takarót, s én úgy éreztem magam, mint ha kaszárnyában lennék. Mondtam is néki minden reggel, milyen szép lenne az ágyam, ha egyszer legalább úgy hagyná, bevetetlenül, rendetlenül, úgy szeretek visszabújni az ágyba, ahogyan hagytam, de ő ebből is politikai kérdést csinált, na, de azért barátok maradtunk a mai napig. Csak a tengerre nem visz el többé, az bizonyos. Nemrég azzal állt elő, hogy lefordítja az írásaimat, mondom, minek fordítanád le őket, meg sem jelentek sehol, azt mondja, nem baj, ő tudja, miért fordítja le. Meg is cselekedte. Legutóbb, egy napon fölhív, hogy szerzett nekem egy nagyon ügyes képrestaurátort, akit hozzám fog küldeni, hogy az elhanyagolt festményeimet tegye rendbe. Mondom, ne küldje, nem akarom, hogy azokat valaki rendbe tegye, jól vannak azok úgy, ahogyan vannak. Na, ebből is politikai kérdést csinált, én ehhez már hozzá vagyok szokva, de azért barátok maradtunk, s remélem, azok is maradunk, mert véle szemben nagyon nagy a tartozásom : egyszer az életemet mentette meg. Például. Így, ahogy mondom. Az életemet. Az ember élete azért még sem hasonlítható egy bevetetlen ágyhoz, egy csirkecombhoz, vagy egy megfakult festményhez.
Mindezt most csak azért említem meg, mert a Haragos Zoli rólam készült fényképét megpillantottam a Cseke Gábor blogjában. Arról a Haragos féle aggodalmak jutottak eszembe, mert ugye, ő félti az én régi fényképező masináimat, amiképpen Cornél félti a megfakult képeimet, s az egész életemet. Ez a Cseke Gabi is úgy látszik, gondoskodik rólam, félti a közös emlékeinket a végleges pusztulástól, a felejtés rozsdájától, belétett engem a blogjába szépen, ezzel az aggastyán-képpel, s egy szép, hosszú szöveggel, amelyből a közös multunk egyik jókora darabja rajzolódik ki, s ezáltal meg vagyok mentve a felejtéstől, akit érdekel, láthatja, én is vagyok még a világon. Csupán az a bizonyos sulyok van elvetve, mert ez a Cseke Gabi véleményem szerint eltúlozza a fontosságomat, olyasmik sejlenek föl az ő tanulmányba illő írásából, amelyek szerint érdemes reám is figyelni ebben a rohanó világban. Én viszont ebben kételkedem, az a véleményem, hogy senkinek nem éri meg reám figyelni, olyan időket élünk, amikor országok fészkelődnek az EU-ban, vetetlenek az unió ágyai, rendezetlenek a megélhetés mindennapjai mindenfelé, amikor már a németek is elkezdtek sporolni, amikor az amerikai ember zsebében egyre zsugorodik a dollár, amikor Nobel-díjas könyveket lehet megvenni az ócskapiacon egyetlen szál cigaretta árából, hogy tovább ne is soroljam, milyen időket élünk...
A meglepetés hajnala ez, a mai, nézem magam a Cseke-blogban, az ablakon ki sem merek nézni, szemerkél a hitvány, őszi eső, köd is van talán, nem találok semmit magam körül, amiről azt mondhatnám, hogy fontos. Érdekes, ebben a nagy mindegy-hangulatban mégis van valaki, akinek gondja van reám, nem is tudom fölfogni, miért van gondja, csak fészkelődöm a székemen, mint országok az Unióban, nem találom a helyem, hajnalodik, a reggel sem fog semmi újat hozni, mit hozzon, a tegnap sem hozott semmit, most mihez is kezdjek, nem tudom, szerencsére vetetlen az ágyam...
Elekes Ferenc,
Marosvásárhely 2008. szeptember 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése