Jócskán megdolgoztatta Csíkországot - manapság ez a helyiek némileg nagyzoló szavajárása Csíkszeredában saját régiójukra - az a tavaly májusban megnyílt és július közepéig tartó megakiállítás, amelyet Pákh Imre közismert tengerentúli műgyűjtő futtatott meg előbb Magyarországon, majd nagylelkűen a Székelyföld szívében is. A nagyértékű képek, kiegészítve a Magyar Nemzeti Galéria és a békéscsabai Munkácsy Múzeum anyagaival - köztük Munkácsy-relikviákkal és korabeli fotóanyaggal - különleges tárolási és biztonsági beruházásokra kényszerítette a kiállítás házigazdájául vállalkozó Csíki Székely Múzeumot.
Kultúreseménynek indult, komoly marketingbe és menedzselésbe torkollott tevékenység vette kezdetét s tartott hónapokon át: építkezés, tatarozás, reklámhordozók, reklámkörutak, vetélkedők, szponzorok felhajtása, médiapartnerek toborzása, sajtótájékoztatók, tárlatkirándulások hirdetése, tárlatvezetők képzése, biztonsági őrök szerződtetése... És még csak hozzávetőlegesen vázoltam azt a temérdek tennivalót, amitől az intézmény fiatal igazgatójának és szerény létszámú csapatának a feje főtt. Az eseményt pedig minden percen belengte a sérthetetlenség elvárása, mindenfajta kritika elhárítása a Munkácsy-jelenségtől. A kiállítás ügye mellé állni pillanatnyilag egyféle nemzeti kutyakötelességgé - lakmuszpapírrá - vált, ha ki fanyalgott a festő akadémizmusától, abban azonnal nemzetárulást láttak. Politikusok, közéleti emberek, mindenféle mozgalmárok, diplomaták úgy beszéltek a kiállítás köré szervezett reprezentációk alkalmával szegény Munkácsyról, mint a festészet Petőfijéről, a nagy szavakkal csupán a festő bankbetétei vetekedhettek, Csíkszereda és környéke megtelt mindenféle reklámmal, szórólappal, népszerűsítő füzettel, falvakon még az istállók falára is jutott a szép színes plakátokból, amelyek így-úgy eltakarták az időverte deszkázat szépséghibáit... Szó se róla, jöttek a látogatók Erdély minden sarkából, de legfőképpen a Székelyföldről, összesen mintegy 70 ezren voltak kiváncsiak a legsikeresebbnek tudott magyar festő szín- és formavilágára. Az eseményre külön honlapot nyitott a múzeum, amely okosan eligazított a témában, a városvezetés elégedetten dörzsölte a kezét, hogy a költséges beruházások majd hasonló megakiállítások révén valószínűleg megtérülnek - legalább is erkölcsi értelemben -, a város lakossága pedig biztatta a múzeumot, hogy csak így tovább, jöhet a következő nagy művészeti esemény, mely Csíkszereda hírnevét öregbíti.
Ebben az összefüggésben jó volt olvasni azt az 1908-as riportot Odry Lehel tollából, aki Párizsban keresi föl a már befutott, sikeres Mestert, s bizony, jól elanekdotázgat afölött, ahogy a Krisztus Pilátus előtt című készülő képének egy mellékszereplőjéhez készít modell után mintapéldányt. Tévedni emberi dolog, üzeni műtermi élménye nyomán a korabeli riporter, amivel azt is sugallja egyben, hogy a túlzott istenítés, a kézre álló sztárcsinálás rendszerint hátulütővel jár: a mesterek se csalhatatlanok, fölöttük is könnyen át képes lépni az Idő, a Kor, ahogyan Munkácsyt és manírját is sikerült a huszadik század elején erőteljesen előretörő nagybányai festőiskolának letaszítania a bérelt magaslatokról. De ez mind akkor zajlott, száz évvel ezelőtt, azokba a harcokba nekünk, maiaknak már nem lehet különösebb beleszólásunk, legfeljebb nyomon követjük a fejleményeket, rögzítjük az elmozdulás irányát, de nem vehetjük át az egyik vagy másik korabeli tábor fölötti védnökséget, nem lehetünk drukkerek egy már lejátszott, lezárt küzdelemben, amely az újítók győzelmével végződött, de ez az újítás, bár tagadta előzményeit, csak addig veszélyeztette azok érdekeit, amíg maga is nem vált túlhaladottá, merevvé, manieristává...
A magyar akadémizmust felváltó nagybányai festőiskola - amelynek megjelenési éve 1896 - csak a kezdet a magyar képzőművészet megújításának huszadik századi történetében. És igaz, hogy Munkácsyval szemben forradalom, amit hoz, de nem telik el sok idő, a bomlás, az újkeresés, az alkotói nyugtalanság a nagybányai csoporton belül is hamarosan fellép. Nem tudom eléggé ihletettnek nevezni a Csíki Székely Múzeum döntését, hogy Munkácsy után az idei megakiállításának tárgyát épp a nagybányaiak alkotják; mondom ezt annak ellenére, hogy tudnivaló, a döntésbe nagyrészt az játszott bele, hogy ez a kiállítás tulajdonképpen már készen állt, csak vendégül kellett látni. A neves művésztelep centenáriumára a Magyar Nemzeti Galéria szakemberei egy 50 képből álló kollekciót válogattak össze, ezeket egészítették ki 5, erdélyi múzeumokban található alkotással. A múzeum közössége kapva kapott az alkalmon, hiszen meggyőződése, hogy a nagybányai festészet remekeit bemutató európai színvonalú kiállítás előzmény nélküli Székelyföldön, és jelentős űrt pótol az erdélyi magyarság művelődéstörténetében. A 20 neves festőtől származó munkákat a Munkácsy kiállítás fogadása céljából szakszerűen kialakított 5 teremben, 350 négyzetméternyi alapterületen állították ki, kronológiai sorrendben, az alapító nemzedéktől a harmincas évek művészetéig, mindenek előtt az alapító nemzedékre koncentrálva (Hollósy, Ferenczy, Réti, Thorma, Glatz, Iványi Grünwald). Gyarmati Zsolt történész, a Csíki Székely Múzeum fiatal igazgatója ekként "magyarázza a bizonyítványát":
- Az érkező műtárgyak először láthatók Erdélyben, s Székelyföldön átfogó Nagybánya-kiállítás még nem volt. Ez azért is fontos, mert az erdélyi művészeti hagyomány egyik alapja a nagybányai művésztelep. A két világháború közötti művészek közül (akik további tanítványokat neveltek) hosszabb-rövidebb ideig dolgozott ott Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mohy Sándor, Bene József, Szervátiusz Jenő is - írja a múzeum honlapján.
De közben a május 8-án megnyílt nagybányai megatárlatnak is külön honlapja lett - talán még sikeresebb, piacosabb, mint Munkácsy esetében -, s bár a nagybányai iskolának kiterjedt, kimerítően bő szakirodalma van, ráadásul az interneten is gazdagon dokumentált, a művek és a tanulságok emberközelbe hozása rendkívül fontos, hiszen arra ad választ, hogy a képzőművészet látványos kivonulása a természetbe, annak minden esztétikai, kromatikai és alkotáslélektani következményével együtt, egy olyan művészcsapatnak a fegyverténye, aki az akadémizmus kánonjain nevelkedett. Belülről jött újítók ők, akik éppen mert jól ismerték mindazt, ami ellen lázadtak, tudták eredményesen meghaladni. Véget ért az a fajta festőéletmód, amit Odry Lehel bemutat. Főszerepet kap a táj és benne az ember, a fény, a szín, a ragyogás, az árnyék, az interieur-ökből exterieur-ök lesznek, a részletezésből fényhatások. Mindenható úr lesz a plein air, vagy ahogy Szabó András, a csíkzsögödi Nagy Imre Képtár vezetője a jeles székely festőről készült monográfiájában fogalmaz: a bőfény, és egész máig ható iskolát jelent az erdélyi képzőművészetben.
Nagy Imre, akinek a művészete most kezd ismertté válni Magyarországon, éppen a csíkszeredai múzeum vándorkiállítása révén, tulajdonképpen maga is “nagybányai” jelenség, de olyan, aki annak idején belekóstolt a mozgalom lényegébe, majd alkotói magányába vonulva megteremtette a saját értelmezésű zsögödi iskolát, amelyben épp úgy szerepet játszott a természet, a fény, a színtobzódás, de ez már sajátosan hargitai vétetésű volt és az is maradt, s legalább annyira példaértékű, mintha Nagy Imre megmaradt volna hithű “nagybányainak”.
Megható és megrendítő élményben volt részem ez év elején, amikor a Csíkszeredában élő Márton Árpád festőművész pályarajzának, életre s művészetre eszmélésének, iskolai és egyetemi élményeinek történeteit több héten át tartó beszélgetések során felszínre hoztam. A marosvásárhelyi művészeti középiskola tanulójaként az 1950-es évek elején szakmai csíszolódásának színhelye az a Kultúrpalota, amelyben akkor még érintetlen volt a Bernády-gyűjtemény, amit szabadon meg lehetett tekinteni, s ahol majd minden szabad percét nagy örömmel töltötte el, megismerkedve az egyik meghatározó szerepű nagybányais, Ferenczy Károly néhány remekművével. Az erről szóló rajongó beszámolón túl a marosvásárhelyi iskola nevelési és oktatási elveiből is Nagybánya szelleme sugárzik.
- Minden év végén volt egy-egy hónapos nyári gyakorlatunk, amikor régi jó nagybányai módra kivittek bennünket egy hónapos tájfestésre. Első év után Görgényszentimrén voltunk, másod- és harmadév után pedig Marosvécsre utaztunk, kiköltöztünk teljes egészében konyhával, iskolával, matracokon aludtunk s reggeltől estig festettünk. Ez egy csodálatos szakasza az életemnek. Igaz, az iskolában is programszerűen festettünk, itt viszont ráadásul szabadok is voltunk, megízlelhettük azt, hogy valójában mit is jelent a plein air festészet, mit jelent a tájban ismerkedni a dolgokkal, megtanulni a távlatot, a fa anatómiáját, a terepet ábrázolni... Év közben nem volt alkalmunk a tanárainkkal együtt dolgozni, itt viszont mindenki jött a festőállványával és a rajztömbjével, diák vagy tanár, mindegy, s kiült festeni, láthattuk, hogy ki hogyan és mit csinál. Megerősítette a táj- és közösségszeretetemet, mert oda bekerülve, őszinte véleményeket hallhattam, mondhattam, szóba álltak velem, az ember embernek érezhette magát. Ez egy csodálatos világ volt... Olyan volt az egész, mint egy kirándulás, remek kikapcsolódás, de aktív...Valahányszor vége lett, s utaztam haza, a kasza s a kapa mellé, Gyergyóalfaluba, édesapám mindig azt mondta, hogy na, ezzel a nyaralásnak vége... Kezdődik a világ...
Manír? Módszer? Legenda? Mítosz? Mi is hát Nagybánya jelentősége és főként mi a szelleme? Hiszen ma már a festőiskolák és -táborok lassan elszaporodtak nem csak Magyarországon és Erdélyben, de szerte a világon. Az alkotáshoz természetesen mindig elsősorban a művész kell és az ő tehetsége. Van, aki erős egyénisége révén, saját lábán, alkotói magányában tud leginkább kifejlődni, magára találni, kiteljesedni. De még a magányos alkotókat is megérinti olykor valami magasabb rendű kommunikációs inger, miközben visszhangra, véleményre, igazolásra vagy vitára áhítoznak, amikor a teremtés légüres tere helyett az akusztikát választja. A nagybányaiak ebből mutattak példát, s nem véletlen, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon díjazott magyar képzőművészek között nem kevés a nagybányai "szakadár". És ezt a tényt - becsületére legyen mondva - nem hallgatta el a korabeli sajtó...
De mit lelkendezek itt, hiszen a nagybányai iskolának is jócskán leáldozott már: a mai képzőművészeti törekvések és reformok fényében a száz évvel ezelőtti újítások bizony, jócskán megkövültek, elavultak. És visszhangjuk sem akkora a közönség szívében, mint a Munkácsyé. Az akadémizmus, a konzervatív szemlélet ma is piacosabbnak bizonyul. Maradandóságukat jegyezzük, értékeljük, hatásukat sokszoros áttételeken magunkévá tehetjük, de restaurálásukra nincs már se szándék, se fogadókészség - az örök, gyógyíthatatlan és máig divatozó retro-nosztalgiát leszámítva.
Csíkszereda, 2008. május 20.
Koszta József: Domboldalon, 1902 * Fotó: Ádám Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése