2008. szeptember 14., vasárnap

Szigeti históriák



Amíg az ember nem lát a saját szemével legalább egy szigetet, addig védtelenül ki van szolgáltatva az irodalom nagy mesemondóinak. A készen kapott fantáziának. Mindenek előtt Jókai Mórra (Aranyember), Daniel Defoe-ra (Robinson Crusoe) és Jules Verne-re (Két év vakáció, A rejtelmes sziget stb.) gondolok, de azonnal melléjük képzelem Robert Louis Stevensont (Kincses sziget), sőt, egy merész ugrással akár Robert Merle-t is, aki ugyan már a 21. századba vezet minket, ám A sziget című regénye (a Bounty lázadóinak történetét írja meg, sajátos hatalmi parabolává igazítva a valóságos eseményt) megsejteti velünk azt, hogy a romantikusok jellegzetes szigetek iránti tájékozódása jóval több dekorációs törekvésnél.

Én magam történetesen a Jókai csapdájába estem elsőként, amikor is Tímár Mihály, az "aranyember" kíváncsian felfedezi magának a "senki szigetét". A nem túlzottan részletező, ám érzékletes leírás azóta is uralja a bennem élő sziget-toposzt. Tímár élőben, a Duna közepén lelt hosszúkás szigetet felfedezve "közvetít" az olvasó felé, mintha csak televíziós riporter lenne, s a növényzettől és klímaviszonyoktól kezdve a buja növényzet között titokzatosan megbúvó csöndes tanyáig, amelynek közvetlen környezetéből, növénydekorációjából Tímár azonnal rájön, kik lakják, minden lényeges látnivalóról beszámol:

"Sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felől szőlővel, aminek ezernyi piros és kék fürtei a dér festette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, aminek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, ami nem zöld... Itt asszonyok laknak."

Ennyi elég is az olvasói kíváncsiság felcsigázásához, amiként Verne is mesterien ért ahhoz, hogyan lehet egy isten háta mögötti, elszigetelt, a civilizációtól távol eső földdarabot a mindenség és egy (majdnem) teljes világ dimenzióval felruházni. A képlet univerzálisnak tűnik, Robinson elhíresült túléléstörténete számtalanszor felülíródott a világirodalomban, de talán még ma sem mutatja a kimerülés jeleit.

Ezért aztán némi keserű irigységgel gondoltam azon újságíró kollégáim szerencséjére, akik a hatvanas évek végén, amikor a vaskapui vízierőmű tervezett megépítése miatt a kritikus zónában található, alig egy hektárra rúgó Ada-Kaleh sziget víz alá süllyesztése is mind gyakrabban szóba került, a helyszínre utazhattak s többé-kevésbé lelkesítő, olykor a helyzet tragikumát sem megkerülő án. "színes" riportokban számoltak be a grandiózus építkezésről, azok építőiről, nem feledkezve meg a hirtelen divatba jött, mert halálra ítélt szigetről, amely pedig sok évszázados történelme során a maga sajátos, szélcsendes életével érdekes kuriózum volt a Dunát járó hajósok, illetve a folyam két partján lakók életében.

Már csak azért is szívesen megnéztem volna egyszer a messze földön híres török édességet, a rahátot - egyfajta porcukorba forgatott, kockára vágott gyümölcszselét - gyártó, stratégiai fontosságú erőddel rendelkező szigetet, mert kamaszkoromban, amikor rákaptam a cigarettára, az apám íróasztalában talált elegáns szivarkásdobozokról ezt a bűvös nevet olvashattam le, egy karcsú mecset sziluettje mellől: Ada-Kaleh... Az illatos, finom dohányból készült cigaretták jó ajánlólevélnek bizonyultak, mert ma is érzem a számban kellemes aromájukat, pedig már közel három évtizede elnyomtam az utolsó csikket. Akkor tudatosodott bennem az is, hogy Jókai talán éppen az Ada-Kaleh közelében lévő szigetcsoport valamelyik tagjáról mintázta hírhedt senki szigetét. Az egzotikus, török idők patinájával felruházott kisvilág örök sóvárgást jelentett életemben, amelyet aztán, a nyolcvanas években már csak úgy sikerült elfojtanom, hogy az akkori romániai magyar napilap (Előre) megbízásából, egy fotóriporterrel együtt pár napra Orsovára kértem magamat, amelynek piacára valamikor Ada-Kaleh lakói átjártak, zöldségeiket-gyümölcseiket, édességeiket és a szigeti dohánygyár termékeit értékesíteni. 

A sziget akkor már jócskán a Duna medrének mélyén, hullámsírban aludta örök álmát. Az erődöt viszont sikerült kődarabjaira szétbontva, rendre a szigetcsoport Simian nevezetű földdarabocskájára szállítatni, ahol az egykori tervek szerint fel is építették, s ahol most, fél évszázaddal a végzetes esemény után, egy hatóságilag támogatott vállalkozói társaság próbál meg EU-támogatást szerezni a dunai nemzetközi idegenforgalmi láncba illeszkedő projektjéhez. 

Az elképzelés a sziget természeti adottságaira és az erőd meglétére épül, ezen felül művelődési és sportlétesítményekkel zsúfolnák tele az egész szabad területet, luxuskikötőt létesítenének, továbbá egy nagyléptékű, Románia fizikai térképét leképező óriásparkot, amelyben be lehetne barangolni az ország valamennyi vidékét és domborzati formáját. A terv szép, anyagi vonzatai is jócskán meggyőzőek, csak éppen arról feledkezik meg, ami valamikor értelmet, hagyományt és életet adott a szigetnek: az egykori török lakosságról, amelynek zöme kényszerűségből Törökországba honosodott, míg kis hányada a közeli Orsovában vagy Románia távolabbi részein telepedett meg. Ez a humán örökség sajnos, már semmilyen hókuszpókusszal nem támasztható fel. Ez pedig akkor tudatosult nagyon határozottan bennem, amikor Elekes Ferenc barátom, Marosvásárhelyen élő költő és publicista sorait elolvastam a hetvenes évek elejéről. Ő a sziget eltűnésének első évfordulóján megrendezett ünnepségek alkalmával visszatért korábbi "tette" színhelyére. Évekkel korábban, a végzetes lépés előtt még a lelkes építőmunkáról kellett beszámolnia. Most viszont az emlékek kaptak kellő súlyt soraiban:

"Nem hiszek már a riportban, amely csak a számokra épül. Nem hiszek, mert lám, azóta mind elfelejtettem a följegyzett adatokat, a kilowattok számát, a kiásott föld köbmétereit; mindez kiment a fejemből, mint valami régi ígéret. Sőt, ha jól meggondolom, azon a szeles, februári napon nem tudtam a följegyzett számokról, hogy melyik sok, és melyik kevés.
És most, ha mesélnem kellene: mi is volt itt tulajdonképpen azokban a mozgalmas napokban - a számok és adatok helyett azokhoz a régi hangulatokhoz meg csudálkozásokhoz folyamodnék, amiket akkor föl sem jegyeztem a noteszembe. Például lefesteném Adah-Kaleh szigetét tornyokkal, várfalakkal, a dohánygyárral, a kis üzemmel, ahol a rahátot készítették. Juszufot, a csónakos embert aztán igazán ki nem hagynám, mert kávét főzött nekem hallgatagon, s míg ültünk az alacsony mennyezetű szobában, a römizők pipafüstjében, elnézett valahová, a semmibe, és azt mondta nekem elszorult torokkal: uram, hogy itt minden víz alá kerül, ezt megértem, pedig itt születtem, ezen a szigeten. És még azt is mondta nekem Juszuf, a csónakos ember, ha rajta múlna, ő is úgy határozna, hogy meg kell építeni ezt a hatalmas vízierőművet, de ne haragudjak, ha nem tapsol örömében, amikor elönti a szigetet a víz..."

Ugyancsak Elekes Ferenc volt az, aki felhívta a figyelmemet egy, a sziget történetéhez tapadó, kevésbé ismert kuriózumra: az 1913-as egyszemélyes szigetfoglalásra, amikor is végre valóra válhatott Ada-Kaleh monarchiához csatolása, amiről 1913 májusában a korabeli sajtó oly lakonikusan számolt be, s most a huszadikszazad.hu-ban is visszakereshető. 

Az eset önmagában valóban érdekes, sőt, operettbe illő, mint minden liliputi népközösség, "birodalom" történelme, a maga dicső és tragikus vonatkozásaival egyetemben, de Ada-Kaleh történetének összefüggésrendszerét megismerve, azt is mondhatjuk, hogy a sziget méreteihez képest aránytalanul nagy fontosságot tulajdonítottak neki a hatalmak. Hosszú időn át a törökség szabott számára külön rendet és törvényt, Ada-Kaleh viszont nem igazán tudott megbújni a Duna méltóságos folyása mentén, mivel földrajzi elhelyezkedése kulcspozíciót biztosított azok számára, akik e sűrűn használt, országokat elválasztó, érdekeket megbontó, ugyanakkor össze is kötő vízi utat ellenőrizni akarták. Tanulságos a nem egyszer regényes részletek végett áttanulmányozni Balla Tibor: Ada-Kaleh szigete osztrák-magyar fennhatóság alatt 1878-1918 című átfogó, internetről is letölthető háttéranyagát (http://epa.oszk.hu/00000/00018/00008/pdf/balla.pdf),
 amely precízen adatolja a birodalmi érdekek játékszerévé váló, majd később ugyancsak hatalmi ambíciók oltárán feláldozott sziget tragédiáját.

Amikor tehát én a Vaskaput végre, felkereshettem, már csak a szerb és román partok közötti, modern erődítményként feszítő vízierőművet csodálhattam meg, a maga roppant méreteivel és sci-fi hangulatot keltő, külső-belső műszaki látványegyüttesével, no meg egy közel fél órás dokumentumfilmet, amit a kijárat mellett berendezett Vaskapu Múzeum előadótermében a hivatalos látogatóknak naponta akár tízszer is levetítettek - a pillanatnyi turistaérdeklődés függvényében. A film annak a Tóth Ferenc nevezetű bukaresti operatőrnek az alkotása, akiről az Álruhás kalandok című korábbi páholybejegyzésemben már említést tettem, s akitől akkor felidéztem a búcsúfilm elkészültének történetét. Tény, hogy Feri bácsi tulajdonképpen közszolgálati feladatot látott el, amikor a halálra ítélt sziget utolsó pillanatait megörökítette a számunkra. A hagyományos filmes eszközökkel készült alkotás szakmailag semmivel sem emelkedik ki a szokványt éltető átlagból, és olyan, mint egy halotti maszk: tökéletesen illeszkedik a halott vonásaihoz, ez ad neki a halhatatlanság felé mutató értelmet és távlatot.

A film mégsem az egyedüli memento; ugyanígy Ada-Kaleh emlékezetének túlélését táplálják azok a távoli vonatkozások, melyek a szigetet a legendák és a képzelet világába emelik. Hiszen nem Jókai volt az egyetlen, aki a vaskapui szigetekbe örök életet leheltek. A huszadik századi szerb irodalomban Dragan Velikic A Dante-tér című regényének prológusában (A víz alatti város) található érdekes utalás az elsüllyedt szigetre, a valóságelemek nyilvánvaló átköltésével és -csoportosításával:

"Már esteledett, amikor Rada a fedélzeten Ada Kaléról, a vízalatti városról mesélt, amely a đerdapi vízierőmű építésekor merült a Duna fenekére. Valamikor törökök éltek ott. A huszadik század ötvenes éveiben kitelepítették a lakosságot. Az első szerb felkelés után odamenekült török martalócok székhelye kísértetvárosként terült el a Duna fenekén. Keleti végében azóta is látható a védfal és egy bástya maradványa, tucatnyi ágyújával valaha félelem és reszketés a dunai hajósok számára. Rada meséjét hallgatva a víz alatt élő városról, Damjan egész este nem hozta szóba sem Muhamed al Il Leát, sem gyermekkori képzelgését, hogy megküzd a nagy pasával és felszabadítja a rab szigetet, inkább arra gondolt, hogy a vizek mélye talán mindenütt a pusztulás nyomait őrzi, és jó lenne megrajzolni az elsüllyedt városok térképét. Ezen az estén szeretett volna egy ilyen város csendjében élni; ekkor merült fel benne a mélység topográfiájának ötlete.
Első szeretkezése a vontató fedélközében nem szilárdította meg a hídjait. A nőkkel szembeni bizonytalansága érett koráig elkíséri majd. Még néhányszor szerelmeskedtek Radával, míg a lánynak nyoma nem veszett valamelyik román kikötőben. A pincebeli tapasztalatok a belgrádi vasútállomás mellékvágányain folytatódtak. Hálókocsikban szeretkezett Ivankával, a takarítólánnyal. Csak tizenhat éves volt. Egyszer, amikor a fülkében feküdtek, Damjan elmondta neki, hogy a Duna fenekén van egy város, Ada Kale, ahol tökéletes csend uralkodik, és ez a város a legtisztább a világon, mert örökké mossa a víz..."

Felértékelődnek aztán az olyan személyes útibeszámolók, mint amilyen a bánsági Szatmáry Károlyé, aki 1998-ban vetette papírra 1938-as, barátjával együtt a Duna mentén szervezett biciklitúrájának élményeit. A kiránduló kamaszok a Vaskapuhoz érve, természetesen útba ejtették a szigetet is:

"A part mellett török csónakos várt, hogy ha akarjuk, átvigyen a szigetre (Ada- Kaleh). Jól felevezett a part mellett és jóval a sziget vége fölött indította el a csónakot. Az árral szemben evezett és éppen a sziget kikötőjéhez értünk.
Megnéztük a várromokat, a tornyokat... Ezután a bazársoron mentünk végig. Itt láttuk, hogyan főzik  vagy négy óra hosszat - a híres rahátot, és vagy tízféle ízesítővel és festékkel színesítik. A rahátból vettünk pár skatulyával, meg hosszú, tíz centis cigaretát, amit a szigeten levő dohánygyárban készítettek. Pár levelezőlapot is vettünk a sziget látképéről... Másnap indultunk tovább a Kazán-szoros felé." (http://www.geocities.com/Athens/Parthenon/5343/alduna.html)

A maga nemében érdekes olvasmány továbbá Horváth Péter folyami hajós, a hatvanas évek végén a Komárom nevű motoros hajó (MAHART) hajókezelője, később kisegítő hajókalauza visszaemlékezése a Duna Zuhatag nevezetű szakaszára, amely Ada-Kaleh szigetét is magába foglalta (http://www.hajocsavar.hu/zuhatag), 
s amely akkor még látvány és maradandó élmény volt az arra vetődő hajósok számára:

"A Vaskapu csatorna felső része és a Dzsevrin kitűzései között haladva egy enyhe kanyar után már látszottak Ada-Kaleh sziget házai, a sziget minaretje. A sziget maga volt a tömény romantikával teli középkor; a Gül Baba hangulatot csak növelte a minaret, a vastag várfalak, a dzsámi kerekded kupolája. A szigeten rengeteg virág volt, elsősorban rózsa díszlett nyáron mindenfelé. Állítólag még a hatvanas években is török származású lakosai voltak, s kertészetből tartották el magukat. A zuhatagi hírek szerint az orsovai piacon kapható volt az általuk, házilag készült rózsalekvár. Én a szigeten készült cigarettagyárban készült National cigarettával próbálkoztam, elszívása dohányos ember létemre nagy megpróbáltatás volt..."

Nem túl sokan tudják, de tény, hogy Ada-Kaleh volt Aszlányi (Auslander) Károly író szülőhelye. Apja újságíró és költő volt, anyja kalapkészítő, de mert a sziget nem nyújtott biztos megélhetést számukra, hamarosan Nagybecskerekbe, majd Temesvárra költöznek. Sikeres író lesz, egyesek szerint ő fertőzte meg Rejtő Jenőt sajátos humorával, amiből aztán a péhovárdi humor kiterebélyesedik. Akárcsak szigete, az ő élete is tragikus végkifejletbe torkollik: hogy el ne üssön az úton egy autója elé ugró 12 éves kislányt, félrerántja a kormányt és 120-szal egy útmenti fának rohan. Harminc éves volt.


Mikor én magam a már megépített Vaskapunál jártam, tulajdonképpen túl voltam a magam különbejáratú sziget-élményén, nosztalgiám tehát már kevésbé sarkallt. Igaz, nem folyami földnyelv volt az, amit 1972 decemberében Dubrovnikkal átellenben egy fél nap alatt bekóboroltunk önzetlen kísérőmmel, Dudás Károly vajdasági költővel (akkoriban a Képes Ifjúság ifjú munkatársaként ismerhettem meg), s amely sikeresen felülírta korábbi olvasmányéléményeimet az úgynevezett szigeti létformáról, anélkül, hogy fel kellett volna adnom a hozzájuk fűződő sztereotípiákat. Most is csak azért veszem elő az élményt őrző megsárgult újságkivágást, mert Locrum szigete egy, a Vaskapuéhoz némileg hasonló érdekszféra tartozéka, s meghatározottsága legalább úgy kötődik a monarchiához, mint a hajdani Ada-Kaleh szigeté...

"A kikötő márványkövein vasárnapi sétálók nyüzsögnek. Jó volna átjutni a várossal szemközti, másfél mérföldnyire fekvő Locrum szigetére, ám az egymás mellett zsúfolódó bárkáknak nem akad gazdájuk.
- Ott vannak ni, a motorosok! - árulkodik egy kis srác. - Ott, a tengerészklubban!
A tárt ajtajú hodályban füst és zsivaj. Idős férfiak snapszliznak, dominóznak, biliárdoznak, kötözködnek egymással, csodálkozva megnéznek, mit keresünk köztük, majd folytatják ott, ahol abbahagyták. Három tengeri medvénél is próbálkozunk, mire sértett méltósággal utasítanak el:
- Hogyan? Vasárnap? Akármennyit adjanak, nem éri meg... Na, odébbállni, zavarnak a játékban...
Savanyú ábrázatunkat látva, egy szelídebb bácsika halkan vigasztal:
- Esetleg holnap... Hétfőn itt minden egyszerűbb. Szabad hajósok vagyunk, uram...
Igaz is, most látom, hogy a klub fölött büszkén trónol a szabad város címere.

A hétfő reggel üres és csalódott - itt, Dubrovnikban is. Hol az a szép esti séta a Placán, a városka főutcáján, ahol délután öttől elözönlik a fényesre kopott márványlapokat a fiatalok, a le s fel sétálók? Hol vannak a rektorpalota sötét árkádjai alatt csókolózó párok a Grandska Kafana, a nagykávéház nyüzsgő pincérei? Hol vannak az estére kinyitó halvendéglők? És hol a snapszlizó halászok?
A galamblelkű tengeri medve igazat mondott: a bárkatulajdonosok ma kint ülnek a mólón, hétköznapi gúnyában. Egyik a csónbakját szurkozza, a másik fényszórójának rezét szidolozza, a harmadik pipából pöfékel és nagyokat köp a vízbe a bárka orra mellé, majd neveti a kiváncsian odagyülekező halakat... Vele egyezkedünk végül, s nem is tart sokáig. Ladikja rozzant, ám vadonatúj japán motor feszít rajta, s aztán belátja, hogy köpködni épp úgy lehet a bárkából is... 

Megegyezünk árban, időpontban, Dudás vásárolni megy, én meg türelmesen végighallgatom, merre járt Antun Jude az osztrák-magyar monarchia tengerészeti kötelékében. Gondolatban már valahol Távol-Kelet partjainál járunk, mire Karcsi beállít, fölmálházva, akár egy öszvér: egyik hóna alatt a zsiványebéd, másik alatt jókora palack dalmát vörösbor. Felbúg a motor, megremeg a bárka s a gyengén fodrozódó tengeren máris Locrum szigete felé tartunk. Meghúzzuk az üveget mind a hárman, majd mikor a fákkal sűrűn benőtt sziget partjainál járunk, az öreg Antun aggodalmaskodva kérdi:
- Mi lesz, ha kiürül?
- Üzenetet küldünk benne, az emberiségnek - ütjük el Dudással az élét, mire az öreg felhúzza az orrát; ő nem így gondolta...

Locrum szigete oly üres ebben a nagy, szezonon kívüli magányban, hogy egy tenyérnyi zsebrádió is harsányan fölveri a csendjét. A hajdani kolostor romjain repkény s egy-egy száraz fűcsomó. Nem messzire fűrészelés hersegése hallszik, a fal mögött a szigetőr vágja a fát, odaköszönünk neki, de fülebotját se mozdítja, erre folytatjuk utunkat a kanyargós sétányokon oda, ahol a lombok mögötti verőfény igérkezik... Később megtudjuk, hogy az öreg földsüket...

A sziget túloldalán hirtelen megszakad a pázsit, sziklákba botlunk, amelyek a partig kitartanak, ahol a hullámok dühösen támadnak az éles kőtömbökre. Ide tűz most leginkább a nap. Itt szoktak lesülni a nyári Dubrovnik vendégei. Itt találhatók a legszebb tengeri sünök, , itt vetkőzünk mi is derékig meztelenre december derekán, itt költjük el az ebédet, itt ürítjük ki a borospalackot, s végül egy újságpapírról letépett csíkra ráírjuk: HELLÓ, UTÓKOR! MI JÓL VAGYUNK... A palack szép ívben repül egy távoli hullám hátára, hosszan nézünk utánba, míg elvész a láthatáron, s mikor már új foglalatosságot keresnénk, kóborlás közben rábukkanunk a sziklák fölött trónoló, szinte láthatatlan betonerődítményre, ahonnan a háború idején Dubrovnik lakói védték a várost és környékét. Bunker volt akkor az általános divat, mindenütt, bunkerbe bújva kellett óvni az életet is... A véres napokra emlékeztető betonodu sivár padlóján a töltényhüvelyek is úgy hevernek, ahogy az utolsó őrszem hagyta őket...

Félig már sötétben, szótlanul kászálódunk be Antun bácsi ladikjába. Szeretne bennünket felvidítani, podgyászunkat kémleli, nem csaptuk-e be azzal, amit a palackról mondtunk, meg az emberiségről? Mélyet sóhajt, majd megkérdi: láttuk-e, miként süllyedt el a nap a tengerben?

Karcsinak már-már a nyelve hegyén, hogy tudományos előadást tartson, de az öreg megsejthet valamit, mert szóvá teszi, milyen tudatlanok az emberek, a múlt nyáron például tudós professzort hajókáztatott, s amikor ugyanígy szóvátette a tengerbe süllyedő napot, a professzor kinevette. Antun bácsi erre másnap estére meghívta, hajózna ki vele tiszta ingyen a nyílt tengerre, ott majd csak eldől, kinek volt igaza...
- Ha láttátok volna, milyen csodálkozó pofát vágott az ipse! A végén még ő kérte a bocsánatot, amiért korábban ilyen hitetlen volt...

Történetével sikerült megnevettetnie, csak azt nem sejthette, min mulatunk olyan nagyon. S talán nem is volt semmi nevetség az egészben - végül is tiszteletben kell tartani mindenki meggyőződését. A halászok, akiknek a tenger a mindenük, hadd higgyék, hogy az nyeli el a napot. Amely minálunk a hegyek mögé bukik, vagy lefekszik a rónán... Miért ne hinné az ember, hogy a földje a legfontosabb ebben a világmindenségben?"

Csónakosok, misztikus nosztalgiázás, kihalt környék, buja növényzet, meghitt pillanatok menedékhelye - nagyjából így élnek bennem a szigetek, pedig ahány sziget, annyiféle, szoros egymásrahatásban a környező vízzel és a vízen túli, közelebbi-távolabbi szárazfölddel. Úgy tűnik, itt, Közép-Európában inkább a miniatűr, játékszer-szigetek a megszokottak, amelyek törpeségük dacára akár még ma is kulcsszerepet kaphatnak a nagypolitikában.

E hetekben zajlik a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt Románia és Ukrajna hosszú évtizedek óta folyó vitája a Fekete-tengerben lévő Kígyók Szigete birtoklása fölött. A Duna-deltától 45 kilométerre keletre levő képződmény történelmileg román terület. Ezt az 1947-es párizsi békeszerződés is megerősítette, azonban 1948-ban Románia mégis átengedte a sziklaszigetet a Szovjetuniónak, amely katonai bázist működtetett itt. A Szovjetunió széthullása után a szigetet Ukrajna örökölte. 

Az igazságkereső per előtt mindkét ország bejelentette: bármilyen döntés szülessen, alávetik magukat annak. Ez azért döntő szempont, ugyanis a sziget gyakorlatilag csak ürügy a huzavonára, hiszen  az utóbbi évekig tulajdonképpen terméketlen sziklákon és gyomnövényzeten kívül az életnek semmiféle jele nem volt rajta (még az elnevezésére szolgáló kígyók is hiányoznak róla), amíg aztán az ukrán hatóságok, hogy tulajdonosi érveik súlyát növeljék, húsz fős határőralakulatot és a működésükhöz szükséges haditechnikát telepítettek a 17 hektáros, a román partok közelében található szigetre, hangoztatván, hogy e mellett hamarosan szabályos települést is létrehoznak. A hírek egyre gyakrabban szólnak bankfiók létesítésről, sőt nőgyógyászati rendelő megnyitásáról is a szigeten, miközben a valóság az, hogy a határőrök ellátását is időről időre helikopterek végzik, amelyek rossz idő esetén képtelenek leszállni a sziklás, a szélviharoknak kitett terepen. A román fél ezzel szemben azt bizonyítaná, hogy a Kígyók Szigete lakatlan, ezért a nagy körzetben talált altalajkincseket közösen kell kitermelni.

A sziget fölötti vita álcája alatt ugyanis komoly határviszály rejlik, a jelentős földgáz- és kőolajkincseket tartalmazó kontinentális talapzat minél előnyösebb birtoklásáért, s bármelyik fél igazsága győz, az illető nagyot nyerhet, a másik pedig nagyot veszíthet az ügyön. 

Mind Ada-Kaleh, mind a Kígyók Szigete példája arra figyelmeztetheti a huszadik századot kíváncsian tanulmányozó embert, hogy a történelem alakulásában az apró, kisléptékű történéseknek is sorsfordító szerepet szánnak az érdekegyeztetésre éhes hatalmak.


Cseke Gábor

Csíkszereda, 2008. szeptember 9. 

Ada-Kaleh szigete egy 1790-es ábrázoláson

2 megjegyzés:

világosító írta...

Hegedűs Zsolttól (Stockholm) kaptam az alábbiakat, ő nem tudta beírni:

A blogodat olvasva eszembe jutott az, hogy én is jártam Ada-Kaleh szigetén. Negyvenöt évvel ezelőtt történt, egy iskolakirándulás alkalmával, melynek emlékét néhány megsárgult papírlapon őrzöm. Azokból idézek (szó szerint).

Az alábbi beszámolórészlet édesapámnak, Hegedűs Sándornak a „11. Sz. Középiskola által 1963. Aug. 28. – szept. 3. közötti időben Kolozsvár – Gyulafehérvár - Hátszeg – Petrozsény - Szurduk szoros -Tg. Jiu – Turnu Severin – Kazán-szoros – Orsova – Herkulesfürdő – Karánsebes – Hátszeg – Vajdahunyad - Algyógy fürdő – Kudzsir – Kolozsvár útvonalon rendezett autóbusz kirándulásról” szóló jelentéséből származik:

„Turnu Severinben „sikerült az utolsó pillanatban az ONT által rendezett Kazán szorosi hajókirándulására feliratkoznunk. 15 lejt fizettünk személyenként a Turnu-Severin – Orsova – Kazán szoros – Svinita oda-vissza útra.

A 7 Noiembrie vontatógőzös kitűnő időben indult a Dunán d.e. 11-kor. Orsova előtt átmentünk az 1100 méter hosszú Vaskapu szoroson, ahol a Duna olyan sekély, hogy a habok közül éles sziklák villannak ki és a hajózást lehetetlenné teszik. Ezért még az 1800-as évek végén egy tíz méter mély és 80 méter szépes csatornát építettek ezen a szakaszon (Canalul Slip) a jugoszláv part mellett, amelyen lehetséges a hajózás. Ebben a keskeny csatornában azonban olyan erős a víz sodrása, hogy az uszályokat a jugoszláv parton állandóan készenlétben álló mozdonyok vontatják kötélen fel a csatorna végéig, természetesen fizetség ellenében. Előttünk vontattak fel ily módon két uszály. A mi gőzösünk nem szorult a mozdonyok segítségére. Megküzdött a hullámokkal és lassabban bár, de mégis felvitt bennünket. Különben gőzösünk 14 kilométeres sebességgel haladt.

Orsova előtt kiszálltunk Ada-Kaleh szigetén, és vezető vitt végig bennünket a szigeten. Megnéztük a régi vár kazamatáit, a török mecsetet, az ottani kis cigaretta gyárat, textil üzemet, amelyek biztosítják a sziget lakóinak az életét. Különben a sziget halálra van ítélve. A most készülő óriási völgyelzáró gát építése következtében eltűnik a sziget, lakóit áttelepítik egy másik szigetre, sőt Orsova egy részét is elborítják majd a Duna hullámai.

Orsova után a Kazán-szorosba érkeztünk. A Kazán-szoros helyenként 80 méter széles: Egyirányú hajóközlekedés biztosítására a ki- és bejáratnál őrház van, amely a messziről jól látható, hatalmas piros-fehér gömbbel jelzi, hogy szabad-e az út a szorosban vagy sem.

A szoros két oldalán égbenyúló sziklafalak szorítják össze a Dunát. A víz tükre forr, porzik, mintha valóban kazán tüze forralná. A hajó gépei dohogva falják a hullámokat, és viszik felfelé a táj szépségeit csodáló kirándulókat. Román oldalon a sziklába vájt kanyargó országút vezet, melyet még Széchenyi építtetett. Jugoszláv oldalon jól látszanak a régi római út nyomai, amelyet sziklába mélyesztett rudakon a Duna felé függesztve építettek Trajánusz hídépítői. A jugoszlávok a víz színe fölött mintegy ötven méter magasban új utat építettek, amely számos alagúton keresztül vezet végig a parton.

A Kazán-szorosból kiérve a hajónk éles kanyart írva visszafordult és este 8-kor visszaérkeztünk Turnu Severinbe a Dunarea vendéglőbe, ahol megvacsoráztunk.”



A negyven tanulón és négy tanár kísérőn kívül egy szülő is részt vett a kiránduláson. Kovács András, - aki a kolozsvári Igazság munkatársa (szerkesztője?) volt - „Hat nap élmény – Egy iskolai kirándulás naplója” című riportsorozatban számolt be az élményeiről. Ebből is idézek:



„Arra gondolok, hogy milyen érzés lesz majd ezeken a tájakon hajózni akkor, amikor itt nagy gyűjtőtó valóságos tenger lesz, és akkor visszaemlékezni majd a Duna-szakasz mai képére. Arra, hogyan ültek ki a sziklák a napon sütkérezni a Duna kellős közepében. És hogyan döntötte el a földtani korokon át tartó viadalt a szocializmus és a kommunizmus művén dolgozó ember.

Mi még láthattuk a Vaskaput, úgy,a hogy az idők hagyták örökül. S amint a Dunán felfelé hajózunk egyre inkább megváltozik a táj. Kétoldalt sűrű erdővel borított magas hegyek állnak őrt. Valahol ott járunk, ahol a térképen a vonal a legészakibb pontra kanyarodik, hogy aztán megint délkeletnek, keletnek forduljon. S az ég felé törő erdőségeknek ebben a világában pillantottuk meg a karcsú minaretet Ada-Kaleh szigetén.

Mintha hosszú tengeri hajózás után értünk volna szárazföldet. S méghozzá ismeretlen, egzotikus tájon, füge- és mandulafák között. Öreg gesztenyés lombjai alatt erődítmény maradványai és félelmetes kazamaták. Az oszmán birodalom sok hadiszerencséjének és balszerencséinek voltak tanúi ezek a mohos várfalak itt, az Aldunán. Hányszor rengett végtelen ágyúzás, hányszor cserélt gazdát ez a tenyérnyi szárazföld? Volt idő, amikor a fegyencek ezrei senyvedtek földalatti kazamatáiban. Itt őrizték az 1848-as román forradalmárok egy csoportját is, s a helybeliek úgy tudják, hogy Kossuth Lajos is partra szállt itt a hontalanságba indulása előtt.

Amíg mi ebédelünk, török kísérőnk az egyik gesztenyefa alatt gubbaszt. Nézem, mintha száz éve ülne ott mozdulatlan. Sasorrú, hosszúkás barna arca, ősz haja, félig csukott szempillái alatt befelé néző tekintete, minden a táj keleti messzeségét sugallja. Aztán monoton magyarázatát hallgatva, sebtében végig szaladunk a szigeten: keskeny főutcája, akár egy hosszú tornác, amelyről közvetlenül nyílnak a lakások ajtói. Különös város különös főutcája ez: Szőlőindák függönye borul az utca fölé, amelyről édes szőlőfürtök csüngnek, kínálják magukat az idegennek. Most kolozsvári iskolások zsibongása veri fel a csendet, mindenfelé turistákkal találkozni, de ez a nagy forgalom sem töri meg a táj varázsát. Mennyi egzotikum egy ilyen parányi területen! Mint más világ. S mégis hazai föld ez is, egy rózsaszál hazánk virágcsokrában.”

-------------------------------


U. I.

"Canalul Slip" áll a jelentésben, és "Síp-szoros" az újságcikkben (Arról nem idéztem itt.)

Még valami: el szeretném kérni a http://urszu2.blogspot.com/2008/10/pohrnak-ll-vilg.html azaz Pohárnak áll a világ írásod a hobbiszakacs.blog.hu számára. Légy a gasztrovendégem, jó? :-)

ölel

Zsolt

világosító írta...

Természetesen, a pohárral szabadon rendelkezhetsz. Csak mosdd el utána!

csg