2008. szeptember 14., vasárnap

“Örökre feküdni...”



Egy székelymuzsnai öreglegény alakja, bár olykor megszakításokkal, folyamatosan végig kísérte az életemet. Bán Péter a becsületes neve, éppen csak túl a hatvanon, s máris múlt időbe tette az immár megfejthetetlennek tűnő végzet.

Ha nagy ritkán találkoztunk s feltűnt alacsony, cingár alakja valamelyik székelyföldi városka utcáján, törékeny gyerekarc nézett vissza oldalt fésült, iskolás frizurája alól, szétálló lapát fülekkel és kerekre tágult, csodálkozó szemekkel.

Bán Peti mindig így fürkészte a világot: kiváncsian, felvont szemöldökkel, kutyamódra.

Amikor feljött Kolozsvárra az egyetemre, valamikor a hatvanas évek közepén, éppen a vidéki laptudósító szerepét gyakorolgattam szülővárosomban, az Ifjúmunkás c. hetilapnál. Volt egy irodahelyiségünk a kolozsvári főtéren, ahol az ifjúsági szervezet székelt, egy patinás bérházban, amelynek földszintjén az egyik legnagyobb kolozsvári könyvesbolt terpeszkedett, s mellette félhomályos, zegzugos lépcsőházon keresztül jutottunk fel a második emeletre, s ott is egy nyitott körfolyosón végig, a kis irodáig, amelyben két behemót íróasztal terpeszkedett, egyszerű kincstári székekkel, ráadásnak pedig egy fogas és egy vasszekrény. Volt még egy fekete bakelit telefonunk is, már csak a tekerőfogantyú hiányzott róla, hogy a kor hangulatába illeszkedjék., azon át értekeztünk Bukaresttel meg a különböző vidéki városokkal, hogy tudósításainkhoz begyűjtsük a szükséges nyersanyagot. Az irodát a román ifjúsági napilap tudósítójával, Jonika Rusz-szal osztottam meg: maga is ifjú házas, lakástalan román nyelvtanár volt civilben. Amiben csak lehetett, támogattuk egymást.

Ő figyelmeztetett egy délelőtt: úgy látja, valaki szimatol utánam. Először kinevettem, de ő nem tágított: tudjam meg, hogy a helyzet igenis komoly, gyakorlatilag mindenkit figyelnek, akit akarnak. Több ízben is, amikor jött be a kapulajba, az ajtó mögött, a homályos sarokban ugyanaz a vézna fiatalember ácsorgott, mintha várna valakire. A fickót sose látta, de roppant gyanúsan viselkedett, mert valahányszor elhaladt mellette, mint aki rossz fát tett a tűzre, oldalazva-lopakodva farolt ki az utcára.

Jonika a lelkemre kötötte: vigyázzak magamra, mert a szimatok mindenre képesek! S még csak az életem kezdetén vagyok. Kár lenne...

Nem mondta ki, hogy miért.
Hazamenet, a kapualjban magam is fölfedeztem a leselkedő alakot. Nem is igen csinált titkot belőle, hogy utánam szaglászik. Amikor messziről észrevett, a kapun át kilépett a napfényes utcára, s ezzel elvesztettem látókörömből. Jóformán meg se tudtam szemlélni alaposabban, csak akkor jöttem rá, hogy egy és ugyanazon fickóról van szó, amikor kis idő múlva valaki szinte futólépésben megpróbált utolérni. Nem néztem hátra, hirtelen átvágtam Mátyás király szobra felé a forgalmas úttesten és elvegyültem a nyugdíjas sétafikálók között.

Akkor megszabadultam.

De másnap megismétlődötta jelenet, harmadnap úgyszintén. A negyediken fogtam magam, és amikor meghallottam, hogy szapora léptei mind közelebb érnek hozzám, hirtelen megálltam és hátra fordultam. Üldözőm ijedten hőkölt vissza, már-már elszaladt volna, de végül is csak lesütötte a szemét és mellettem elnézve a semmibe, bemutatkozott:

- Bán Péter vagyok, Székelymuzsnáról. Ha megnézné a verseimet...

És elővett néhány füzetlapot, a kezembe nyomta, úgy várakozott.
Mikor felocsúdtam a meglepetésből, még mindig ott állt, velem szemben, kezeit tördelve, izzadt tenyetörülgetve a nadrágszárához.

- Gyere holnapután, ugyanide, a kapuhoz, ugyanebben az órában. Addigra elolvasom...

Egy darabig ez volt a koreográfia: mikorra megegyeztünk, várt a kapunál. Kicseréltük irományainkat: átnyújtotta a friss termést, én visszaadtam a korábbit. Nem biztattam.

Úgy emlékszem, kezdetleges, gyönge próbálkozások voltak, jókora adag infantilizmussal. Ami, ha jól meggondolom, sajátos íz volbennük, csakhogy azokban az időkben nem ilyen irodalmi eszményekhez voltunk ám szokva.

Magam is akkori neveltetésem, no meg az ifjúsági hetilap szellemi szemüvegén át néztem a szövegeit.

Egyszer sem zúgolódott az elutasítás miatt: hálásan köszönte, hogy egyáltalán szóba álltam vele és rendületlenül hordta a kéziratait.

A kolozsvári egyetemen orosz szakára járt. Amikor végzett, kikerült a látókörömből. Később román költők magyarra fordított versei alatt láttam meg a nevét az egyik megyei lapban. Majd jelentkezett nálunk is, akkor már orosz és lett, litván, morvind, cseremisz stb. költőkből fordított. Később lengyel, cseh és egyéb nyelvekkel bővült érdeklődési köre. Az évtizedek során irígylésre méltó szorgalommal egy könyvtárnyit fordított le: meséket, verseket, prózai történeteket. Örömét lelte e magányos és senki által nem támogatott kalandban, bárha tapasztalatból tudta: az eredményt nem ünnepléssel, hanem a tornyosuló kéziratok maszek csöndjével és bizonyosságával fogja mérni.

Közben tanított Székelymuzsnán, édesanyjával lakott, akit egy idő után szélütés ért, ettől kezdve Péter látta el a gondját.

Nem csinált belőle titkot: többször szorult elvonókúrára. Egy darabig állta a sarat, aztán megint visszaesett. Egyre gyakrabban jelentkezett nála a teljes emlékezetkiesés is. Elhagyta iratait, kéziratait, pénzét, személyes holmiját.

A kilencvenes években kétségbeesett levelet írt, gondolom, nem csak nekem, hanem sajtóban dolgozó más ismerőseinek is. Segítségemet kérte, de csak annyit tehettem, hogy az őt ért megaláztatást név nélkül, egy írói jegyzetben szóvá tettem. Nem akartam, hogy a nyilvánosság miatt újabb bántalmak érjék, ezúttal miattam.

Most már nincs miért titkolóznom.

VERJÉTEK LAPOSRA A KÖLTŐT!

Döbbenetes levél érkezett a minap vidéki költőtársamtól. Olvasom, olvasom, és mind jobban elszorul a szívem a tehetetlenségtől. Írója diszkrét hallgatásra kért, s hozzám is csak azért fordult, hogy valakinek elmondja tehetetlen szégyenét, fájdalmas megaláztatását...

Vidéki magányában, elzártságában már csak a papírnak tehet vallomást.
De hogyan lehessen hallgatni, amikor bár egyéni tragédiáról van szó, egyszer mindannyiunkkal előfordulhat, hogy a sors kiszámíthatatlan markába kerülünk, az éj leple alatt, tanúktól távol, szemtől szemben a nyers erővel, amely valósággal kuncogva örvend annak, hogy végre védtelen, magára utalt, érzékeny lénybe botlott, akivel azt tehet, amit éppen akar...

Életsors verte, vézna emberünk részegen botorkált nemrég a kisvárosi éjszakában, már maga se tudja, mily gondolatok űzték, hogyan került vonatra, majd egy közeli városka állomására, ahol a váróterem helyett az állomásfőnök irodájának ajtaján esett be. Az állomásfőnök, zilált állapotát látva, menten rendőrt hívott.

A “közeg” kivezette őt az utcára, igazoltatta, átkutatta, majd istenesen helybenhagyta. Legalább harmincszor vert végig rajta botjával (az ütésekről később orvosi látlelet készült), az áldozat félig eszméletlen KÖNYÖRGÉSE-ZOKOGÁSA ELLENÉRE, majd sorsára hagyta az éjszakai utcán. A bántalmazott azóta is hiába próbál utánajárni az igazságának, azzal fizetik ki: ön be volt rúgva, ki tudja, hol ment ölre, s kivel, nem létezik, hogy rendőr bántalmazta volna...

Egyszerű, nem? Be voltál rúgva, mit tudsz te a világról? Amely józan és ártatlan, gyerekded hozzád képest, szégyelld magad inkább, aki magad vagy a tomboló szesz, a fertő, a minden rosszak kútfője, a nagypofájú hőbörgés, az anarchia, a delírium, a szesz lovagja, a világ tönkretevője...

Hát persze: berúgni nem jó, öntudatlanul randalírozni se épületes dolog, de józanul, erőfölényünk tudatában kinyújtóztatni a védtelen, vézna, kiszolgáltatott embert, ugyancsak nem tartozik a humánus cselkekedetek közé. Olyan, mintha a világ bűneiért Jeszenyint, Adyt, Szilágyi Domokost, Nichita Stănescut püfölné öntudatlanságig a polgári mindenhatóság, csak azért, mert a nyomorult, embertestbe költözött költő újra engedett a csábítáasnak, “alászállt”, s az önrombolás eszközével élve próbált pokolra menni, hogy egyensúlyba jusson önmagával és a világgal, de mert ez a költőnél ideig-óráig, talán csak versírás közben lehetséges, szüntelen egyensúlykeresésben, kétségbeesetten hajszolja a mámort, a megvilágosodáshoz vezető őrület száguldó futamait...

De vegyétek tudomásul, hogy hiába bántjátok a költőket, hiába tapostok csontmerev testükre, nyáladzó, lefittyenő pofájukba, zilált ingük alól illetlenül kivillanó lágyékukra, nagyokat suppanó, üstdob-hátukra; hiába okoztok nekik több napon át gyógyuló, vörösből kékbe, majd lilába, zöldbe, feketébe játszó zúzódásokat, hiába nyújtóztatjátok ki elhagyatott grundok kerítése mellett, hiába alázzátok porig és zárjátok az őrültek közé, a szépség, a vers forrása felfakad bennük, mint a genny, mint a szenvedés váladéka, mint a hullócsillagok felvillanó fénye, mint a végső szavak dermesztő igazsága...

Verjétek hát, lehetőleg jó laposra a részeg költőt! A világ ugyan egy fikarcnyit sem lesz jobb ezáltal, de ő (tehet-e mást?!) embertelen kínjában, keserűségében továbbra is verset gyöngyöz ki, önzetlenül, magából.

Az utóbbi években befejezte ámokfutását, levelei végére makacsul mindig ezt biggyesztette oda: több alkohol nincs és nem is lesz!

Kedvenc költője, istene Jeszenyin. Remek könyvet állított össze a költőre emlékező memoárok alapján: bár részletekből, teljességgel összeáll benne a Jeszenyint körülvevő világ, a társadalom, amely életét, sorsát és halálát meghatározta.

Bán Peti olyan nekem, mint egy megfizethetetlen adósság. Hosszú éveken át teli volt kézirataival az íróasztalom, de ő azért csak küldte, rendületlenül, ha közöltünk tőle, ha nem. Egy-egy lefordított verset, novellát háromszor-négyszer is beküldött, ami biztos, az biztos alapon.

A finnugor népek irodalmának talán a közelmúltig nem is volt jobb és alaposabb ismerőse tájainkon nála. Finnugor kongresszusokra volt hivatalos, ismerte íróikat, levelezett, fotózott - Isten a tudója, miből élt. És közben magatehetetlen 91 éves édesanyját is gondozta, Székelyudvarhelyen élő hugával felváltva.

2006 július végén, belülről lezárt családi házukban holtan találták őt és édesanyját. Állítólag két hét telt el elhunytuk óta. A körülmények miatti nyomozás eredményéről azóta se hallani semmit, anya és fia már ott nyugszanak a székelymuzsnai református temetőben.
Bán Péter élete: akár a befejezetlen regény...

Cseke Gábor

A fotón: Bán Péter (baloldalt) és Mircea Dinescu a marosvásárhelyi könyvvásáron
*******

JOSEF KAINAR / cseh
Zsebóra

Hogy a zsebünkben óra legyen
Higgyétek el ez jó dolog

Néha az éjben mintha együtt mennénk
Én és utánam valami idegen
Aki a fehér leánykák földjéről jött
S finoman ketyeg cipősarka
Akár a zsebórám

A szempillák olyanok mint a számlapok
S így szólnak Te idd ki a kávét
Haza kell mennünk Tarra Dugdda Buss
Ez a panaszkodó leánykák nyelve
Már itt az idő Hallgass meg drágám

Hogy a zsebünkben óra legyen
Higgyétek el ez jó dolog

Nagyapám pályaőr volt
Zöld házban lakott
Mellette mentek el a szép mozdonyok
Mindegyiket hívták valahogy
Lucifer Stella Agáta
Nagyapa mindig leengedte a kék-sárga sorompót
a bécsi uraság előtt

Az óra mindig jó dolog
Csak néha mikor azok a fekete perceim vannak
S fekszem a diványon Kabátom a széken
S hallgatom a ketyegést és senki se jön
Akkor eltöprengek
Ha örökre feküdni fogok
De nem az út mellett vagy virágos diványon
S fejem alatt nem zsák lesz a párna
Ha csak egyszerűen fekszem örökre

Mi lesz majd veled
Zsebórám?

(1946)

Fordította: Bán Péter

2 megjegyzés:

miviana írta...

Bán Péternek a mellékelt verse nagyon jó vers.
Létezésünk idején adható segítség számunkra, ha egyáltalán ...
"A többi, néma csend." (Hamlet)

miviana írta...

... a mellékelt versfordítása ...