Ez megint nem saját bejegyzés, de annyira idevág, és mert a kommentek csak korlátozott számú leütésen túl nem "nyújtózhatnak", itt adok neki helyet. Mindenképpen tovább gondolásra ösztönöz... (Világosító)
A Cseke Gábor blogjában mindig találok valamit, ami arra késztet, hogy megszólaljak. Most például azt olvasom, hogy él egy ember Marosvásárhelyen, egy költő, műfordító, szerkesztő, akit Kocsis Franciskónak hívnak. Egy nagyszerű ember él itt, a közelemben, s én nem tudok róla. Ez a nagyszerű ember állítása szerint a következő képpen fogalmazta meg a saját identitását : Az Európai Utasnak adott interjúban (2007/3-4. sz.) a kérdésre, hogy honnan ered a Francisko név, így vall származásáról: "Hármas eredetű: magyar, román és tót. Valamikor régen dédnagyapám még tudott tótul, nagyapám már alig, apám viszont már magyarul beszélt. Anyám ágán pedig román származású vagyok. Háromféle vér kering bennem." Tovább: " Magyarul olvasom, de románul értem Adyt."
Nem tudhatom, más elekesek foglalkoznak-e a nevük eredetével, az én családomban soha, senki nem foglalkozott ezzel 1500-tól errefelé. Tudomásom szerint. Én sem foglalkoztam, természtesnek vettem, hogy magyarnak születtem, nem tehetek róla, nevet soha senki nem változtatott az én családomban.
De történt, hogy Milánóban egyszer azt mondta nekem Lukács Ede, a nagy utazó, hogy ha neki valahol a világban járván nincs pénze, s az sincs, ahol megszálljon egy éjszakára, keres egy telefonkönyvet, s ha talál benne Lukács nevű embert, azt fölhívja, s a Lukács név révén boldogulni szokott, ez a legjobb megoldás az ilyen helyzetekben. Hát kipróbáltam én is ezt a módszert, épp Milánóban, régen, fiatal koromban. Fölhívtam egy Elekes Zoltán nevű embert, aki azonnal meghívott a San Siró stadion mellett lévő lakásába, ahol sör mellett szépen elbeszélgettünk. Főképpen az elekesekről. Elmesélte, hogy ő voltaképpen nem Elekes, szülei korán elhaltak, s egy Elekes nevű családnál nőtt fel, így örökölte nevét. És hozzátette : az ő igazi szülei zsidók voltak, szinte biztosra vette, hogy én is az vagyok, amikor telefonáltam. És beszámolt arról a tapasztalatáról is, hogy például Budapesten nagyon sok zsidó orvos, ügyvéd, kereskedő él, aki büszke az ő zsidóságára, s javasolta nekem, nézzek utána a nevemnek, mert már az a puszta tény, hogy pénz nélkül eligazodtam ezzel a telefonálással, arra vall, hogy lehet bennem valami zsidó eredet...
Bözödi Gyurkával sok éven át nagyon jó barátságban voltunk, tanítottam is Bözödön, a falujában, én őt igazi tudós embernek tartottam, egyszer megkérdeztem tőle, te, Gyurka, miféle név az enyém, az Elekes ? Véletlenül nem vagyok zsidó ? És elmeséltem néki a milánói történetet. Azt mondja erre Gyurka, az itteni elekesek görög származásúak, Alekos volt a ti családnevetek valamikor. Erre rengeteg írásbeli bizonyítékom van...
Most már fölteszem magamnak a legnehezebb kérdést, ha egyáltalán érdemes föltenni egy ilyen kérdést : mi vagyok én, magyar, zsidó, vagy görög ? Magyarnak születtem, ez biztos. De az is biztos, hogy volt úgy, vásároltam valamit ötvenért és eladtam hatvanért, s ha lehetett, hetvenért. És mégsem vagyok egy kicsit zsidó ? Persze, jól tudom, ez egy rosszmájú, hitvány példa, mert mely nemzet gyermeke keresi az alkalmat arra, hogy ötvenért adja, amit hatvanért vett, hogy eladja ?
Görögségemre nem tudok példát fölhozni, ha csak azt nem, hogy pusztulófélben vagyok, akár a régi görögök kultúrája, építészete, maholnap csak egy roncs leszek.
De mitől vagyok magyar? Talán attól, hogy sok ellenséget szereztem magamnak? Valósággal gyűjtöm az ellenségeimet, ez lenne az egyik magyar jellemvonásom? Mert azért azt valljuk be, hogy a magyar szereti gyűjteni az ellenségeit. Maholnap nincs egy szomszédunk, aki szeretne bennünket. Maholnap. Vagy már nincs is. Nézzünk csak körül...Vagy attól lennék magyar, mert büszke vagyok magyarságomra ? Nem vagyok büszke. Vagy fordítsuk meg a kérdést : aki nem büszke a mivoltára, az nem lehet magyar? Akárhogyan forgatjuk a kérdést, úgy járunk, mint a homokórával : mindenképpen lepereg a homok...
Vannak, akik bölcseleteket írnak arról, hogy magyar az, aki annak vallja magát. Sántít ez a bölcselet is, mert megtörtéhet, valaki annak vallja magát, mert valamilyen pillanatnyi érdeke fűződik e vallomáshoz. Mondjuk, épp letelepedni akar...
Sütő sokszor hozta fel példának azt a Tamási okfejtést, mely szerint aki embernek nem jó, az magyarnak alkalmatlan. Azt hiszem, ezt Tamási didaktikai céllal fogalmazta meg. Annak jó. Meghatározásnak szerintem alkalmatlan. Hogy a Tamási szavaival éljek...Egyszerűen azért alkalmatlan, mert ebből azt is következtetjük,- még ha sántít is a következtetés,- hogy ha valaki embernek jó, akkor egyben magyar is lehet.
Azt írja Illyés Gyula: ..."Vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbevonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.
Magyar származású volt. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.
Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni. "
A lelkemet tehetem ki, akkor sem tudom megfogalmazni, mitől vagyok én magyar. Mert engem most a saját mivoltom érdekel, nem tekintem feladatomnak meghatározni, ki a magyar, s ki nem, azt helyettem már sok kiművelt, vagy annak tartott fő kutatta az idők során, s kutatja ma is. Szerintem nem sok eredménnyel.
Most például Illyés Gyula iránti tiszteletemből ízlelgetem az ő szavait : közös múlt. Hát bizony, az én saját múltam, s az őseimé nem volt közösnek mondható a magyarországi magyarok múltjával. Már földrajzilag sem. Hasonló gond : nem volt hasonló a gondunk sem, itt, Erdélyben más gondjaink voltak. Legalábbis a fő gondjaink ... Az egy haza levegője : nem mindig volt egy hazánk. És annak, ahol mi éltünk és élünk ma is, bizony, más a levegője. Egészen más. Bizony, nem könnyű vizsgálódás ez. Aztán itt van egy következő mondat, amibe talán bele tudnék kapaszkodni : " Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog." Most azt találgatom, magyarul forog-e a nyelvem, vagy zsidóul, netán görögül, hiszen Bözödi szerint görög vagyok. Mert Elekes a nevem.
Ennek a Kocsis Franciskónak, ennek a roppant rendes embernek könnyű. Ha valaki megkérdezi tőle, mi a nemzetisége, egyszerűen azt mondhatja : magyar, román és tót. Ez az ő nemzetisége. Egyszerű, ezen nem lehet fönnakadni. Egyazon időben magyarul, románul és tótul foroghat az esze, ha úgy szottyan kedve, kinek mi köze hozzá, miképpen forog. Mondom, néki könnyű.
Én itt állok a magyarságommal, eladtam dolgokat hatvanért, hetvenért, amiket ötvenért vettem, telefonáltam Milánóban, szállást kaptam egy Elekesnél, aki nem Elekes, de azt tanácsolja, nézzek utána a nevemnek, hátha... és görög vér folydogál az ereimben Bözödi szerint, igaz, már csak épp folydogál, amíg még van belőle...
Elekes. Szeretem a nevem. Azért ezennel azt üzenem az elekeseknek, a magam részéről többé nem kutatom az eredetemet, az identitásomat, a mivoltomat, gondoljon felőlem bárki, amit akar, forogjon mindenkinek a nyelve és esze úgy, ahogyan képes forogni, én maholnap úgyis fölfordulok, identitásommal, múltammal, s ezzel a nagy, közös gondjainkkal együtt, s eltűnök szépen a haza szent levegőjében.
Elekes Ferenc
Marosvásárhely, 2008. szeptember 19.
Illusztrációként: a csíkszeredai Sárig Endre gyerekrajza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése