"Csak újságíró és nem is a silányából..." (Zöld Lajos)

Közel ötven éve ismerem Zöld Lajos (nyugalmazott) újságírót és fáradhatatlan szervezőt: első közvetlen főnököm volt a bukaresti Ifjúmunkásnál, szűntelen okítóm és kíméletlen bírálóm, ha arra okot szolgáltattam. 

Olykor meg akkor is, ha nem.

Emlékszem, egyszer azért szégyenített meg, ráadásul munkaértékelő szerkesztőségi értekezleten, hogy egy Jára völgyébe tett kiutazásom nyomán írt  riportot - amelynek legalább a fele (itt most töredelmesen bevallom:) irodalmias kitaláció volt - miért nem az Ifjúmunkásnak adtam, miért közöltem a kolozsvári Utunkban. Igaztalannak éreztem nyílt fellépését, hiszen az utazásról adtam cikket lapomnak is - igaz, sablonos, unalmas, érdektelen kis írást. Ami viszont közelebb állt a valósághoz...

Ezt akkor nem mertem nyíltan kimondani. Csak annyit találtam megjegyezni, hogy a Jára völgyébe sílécekkel, saját költségemen és vasárnap utaztam ki, tehát a követelőzésnek semmi helye nincsen... Úgy emlékszem, Lajos akkor bocsánatot kért és többé nem emlegettük az ügyet.

A hatvanas évek közepén aztán átigazolt az Előréhez, majd Hargita megye megalakukásakor a Hargitához. Akkor eltávolodtunk egymástól. 2003-as Csíkszeredába költözésem után egymásra találásunk szinte törvényszerű volt. Nekem rá kellett jönnöm, hogy személyiségét sok tekintetben félreismertem, és talán ő is belátta, hogy úrigyerek, tanárcsemete létem dacára is volt bennem valami tiszteletre méltó, amiért érdemes szövetségre lépnünk.

Mindketten saját fiatalságunk, vérmérsékletünk és újságírói hitvallásunk igazságát kerestük egymásban, s ahogy az alábbi interjúk sejtetik, meg is találtuk... 

******

Két lánc édes rabságában

Beszélgetés Zöld Lajos újságíróval

A Csíkszeredában élő Zöld Lajos Gyergyószárhegy szülötte, életének vargabetűit 2003-ban megjelent memoárjában (Kölcsönkért élet, kamatra. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda) megkapó őszinteséggel tárta az olvasó elé. Egy évvel később, 2004 nyarán ismét hallatott magáról: asztalunkra tette a szárhegyi Barátság művésztelep enciklopédiájának első kötetét. 

Kérdéseink egy dolgos, mindig közügyekben talpaló élet hasznát és értelmét célozták meg.

- Ha életem fonalát gombolyítgatom, először a gyergyói mínusz harminc fok kezd csikorogni cipőm talpa alatt s arcomba hasít a Békény cúgjának hidege, melyet a frissen sült, zsírral jól megkent gabonakenyér mennyei íze tudott csak enyhíteni. S a remény, hogy kitavaszodik, mindenévben tarka virágú rétté szépül a gyergyószárhegyi Kápolna  dombja. Minden, ami boldogságom tört szárnyú madarának kergetéséből végül tisztán és sértetlenül megmaradt nekem: szülőföldem sziklánál is keményebb biztonsága és gyönyörű anyanyelvem zenéje. Házát elvehetik az embernek, épít helyette másikat. Anyanyelvétől megfosztani őt, gazság. Akárha anyját, apját, vennék el tőle, sírjait rabolnák ki. E két lánc tartott édes rabságban életemen át. Szülőföldem és anyanyelvem után családom következik, mely nem volt éppen ágról szakadt. 1643-ban történik róla először említés, amikor lófőként tartják számon, majd 1765-ben „hadi érdemeik elismeréseképpen” Mária Teréziától kutyabőrt kapnak és nemesként tengetik életüket. Apámtól tudatomba rögzült, hogy van a famíliánknakegy fényesen ragyogó csillaga, Zöld Péter pap, az 1763-1764-es székely felkelés egyik fő szervezője, aki „az ősi jogok elismeréséért” a népet, hanem a nemeseket is eskütételre kényszerítette. Igaz, hogy a Zöld család fájának terebélyes lombosodása, létünk, a kistestvérnek, Jánosnak köszönhető, mégis Zöld Péter volt az, "aki a legtöbbre vitte". Ahogy jó atyám naponta belém sulykolta - életemnek, népem iránti kötelességeimnek csúcsát ő jelentette, aki után igazodni kell. Ifjúkommunista harcosként, a világforradalom égőpiros zászlajával a kezemben fel s alá rohangálva, sokáig nevetségesnek tartottam ezeket a „marhaságokat”. De ahogy a fejem lágya kezdett beforrni, rádöbbentem: a családban töltött hét esztendő, a szülői szigor, és mérce - apám kaszája örökké a sarkamat fenyegette, aminek kitartásomat köszönhetem - lényegében meghatározzák az ember sorsát. Az enyémet is, hogy nyughatatlan természetem miatt még sokszor meg fogom ütni a bokámat. A Bolyai Tudományegyetem  történelem-filológia fakultásának kijárása után, az Előre nevű országos napilaphoz helyeztek. Idáig még nem volt baj a Zöld Péter-féle iránytűvel. Az Ifjúmunkásnál viszont Domokos Gézának s az itt honos csapatszellemnek köszönhetően már egyre többször megállt bennem a szusz, a hovatartozás iránti kötelezettségek emlegetésekor. Addigi felfogásom kisszerűsége fölött végül, a Hargita szerkesztőségébe való hazajövetelem mondta ki a szentenciát, amikor rádöbbenve, hogy elpazaroltam tálentumaimat, vállamra vettem a szárhegyi kolostor, a Lázár kastély újjáépítésének, a művésztelep és képtáralapítás terhét. A lovagterem befejezésekor, nyakig malterosan és holtfáradtan, megkérdeztem magamtól: "Ezt a csodát, amit sok ezer sorstársammal, erőmet, eszemet összeszedve véghezvittem - a tavasz úgy elvitt, hogy csak a decemberi első hó űzött haza csíkszeredai otthonomba - csupán olcsó egyéni ambíciócsiholta volna ki belőlem ?” Először édesapám jutott eszembe, hogy milyen büszke volna most nagyfiára. A Kápolna dombjára, ősi temetőnkre vetült a pillantásom és megéreztem, hogy milyen biztonságosan megnyugtató, ha az ember valahova hazajöhet halottak napján gyertyát gyújtani, bátran szembenézni a csillagokkal is, melyek családja egén ragyognak.

- Gyors egymásutánban két emlékezetes könyv is felhívta rád a figyelmet. Minek tulajdonítod ezt, személyednek szóló érdeklődésnek, vagy az ügy fontosságának, amit gyakorlatilag egész életedben képviseltél?

- Abban biztos lehetsz, hogy nem fognak Csaba királyfi képében a székelyudvarhelyi piacon szoborba faragva mutogatni, hogy röhögjön rajtam a plebs. Választási ciklusok közötti időszakok szorongásában sem éltem. Fiatal koromtól fogva irdatlanul igényes vezető voltam. Elsősorban önmagammal szemben kérlelhetetlen, aki azt tartja, hogy sokkal többet és eredményesebben kell dolgoznunk beosztottjainknál. Soha nem bocsátottam meg utasításaim be nem tartását, a kétarcúságot. Munkatársaim sosem ájuldoztak az irántam érzett szeretettől. Sajnos, ez a szomorú igazság. Van, aki arra áll be, hogy szeressék. Nekem nem nagyon volt időm erőlködni a szeretetreméltóságért. Az elégtételt mindig meghozza a siker. Viszont mindig meg tudtam hajolni a tehetség és rátermettség előtt, ott, ahol nálam többre képesek. Érdekes módon, tüskés, sokszor erőszakos modorom ellenére is, sokszor vezető beosztásba választottak. A szerkesztőségi versenyek nyerteseként megjártam a fél világot. Igaz, éjjel is, nappal is, vasárnap is írtam. A Bolyain az egyetemi diákszakszervezet titkárának választottak. Igaz, hogy óriási rizikóval százhúsz tagú művelődési együttesünknek formaruhát varrattam, de fél Erdély tapsolt a bolyaistáknak, amikor műsorainkkal végigjártuk városait. A bukaresti Scânteia Házban magyar létemre - akkor még szerettek ott minket - tíz újság több száz KISZ-tagjának titkárául választottak. Az is igaz, hogy elvtársi találkozónak becézett irodalmi estjeinkre a mai román irodalom nagy öregjeit, akkor még tejfeles szájú kezdőket, mind oda tudtam csalogatni... Itthon a Baátság művésztelepen, a Lázár kastély építésekor több ezer munkás, mester, igazgató stb. hallgatott szavamra. Igaz, hogy húsz éven át nyolcszáz neves képzőművésznek, népművésznek és a Kriterion-csoda íróinak alázatos szolgája, csodálója tudtam lenni. Tehát a személyemnek szóló érdeklődést mindenképpen az ügy fontosságának tulajdonítom, hogy igen kemény kézzel, nyílt sisakkal sikerre tudtam vinni az etnikumőrzés, a nemzetiségek egymás iránti tisztelete minden normális ember által óhajtott szívügyét. Aminek meg is látszott az eredménye, mert több százmilliárd lejt jelent Szárhegyen falakba építve, képzőművészeti alkotásban kifejezve „az ügy fontossága.” De kérdezd meg kérlek Szárhegy község lakosságát, hány fal épült a hargitai adózók, a magyar állam sok-sok milliárd lejéből a Lázár kastélyban, annak szomszédságában, miután a kalákázókat lemondásra kényszeríttették, a művésztelepet szolgáló kétszázötven népművészt - akik a kolostor és kastély bútorzatát, ágyra, falra, padlóra valóját megfaragták, szőtték, varrták, lámpáit, ablakrácsait megkovácsolták -  az utolsó szálig kipenderítették, s fizetett alkalmazottak hadseregére bízták a művésztelep sorsát. Pénzért dolgozni, vagy kedvből dolgozni, az kettő. Különben is ennek a gyergyói, népi szekértáborozásnak, - Isten őrizz, valami nagy veszélyig - már nincs is létjogosultsága. Így amolyan kényszerpályán asszociálok a művészteleppel. Egy "vezetőtanácsnak” csúfolt szerveződésben erőlködöm a tábor fennmaradásáért, míg onnan is ki nem rúgnak.

- Önelszámolásra hangsúlyozottan beállított könyved kihordása, megjelenése, majd szokatlanul kedvező visszhangja után egy esztendővel - a mind jobban klikkesedő ítészicéh rendszerint nehezen enged közel magához a szakmai körön kívülről jövőket – hogyan látod a könyv tanulságait?

- Eszem ágában sem volt ünnepi csendre, gyertyafényre és megható szipogásra számítva, összekölcsönzött „szuperintelligens” kifejezések bódulatában politikai, művészeti vagy tudományos okoskodást eszkábálni. Kezembe került néhány megbarnult fénykép, eszembe jutott néhány emlék, istenien mulatva régi és új önmagamon, leírtam gyermekeimnek és unokáimnak hányattatásaimat s ami velem megesett. Valami azért belülről azt súgta: ne hímezz, ne hámozz, próbáld meg édesapád, atyafiságod nyelvén egyszerűen, lehetőleg szép, ízes magyarsággal elmondani, ami szívedet nyomja. Úgy, ahogy azt Kányádi Sándortól, Sütő Andrástól vagy Szabó Gyulától tanultad. Mert mindenkinek kötelessége lelkének, józan ítélőképességének mérlegére tenni képességeit, évtizedek óta tudtam, hogy sohasem lesz belőlem Móricz Zsigmond. Miért legyek akkor akönyvbemutatók ünnepi asztalainak morzsaszedője? Így a Kölcsönkért élet kamatra megírásakor is megmaradtam ámnál. A művésztelepnél, írók és képzőművészek szolgálatánál, a Lázár kastély felépítésénél, ahol eddig engem máig sem lehetett felülmúlni. Mikor valaki leíróurazott, siettem kijavítani, hogy „kérem szépen, csak újságíró és nem is a silányából.” Ezután azt is hozzá fogom tenni, amit Székely Csaba idéz Henry Jacksontól A Hét-ben. „Ezt a könyvet jobb, ha betiltják, mert a végén még elolvasom és nagyon káros hatással lesz rám.” Már az őszinte tükörbenézés okán... A gyergyószárhegyi enciklopédia megírása már fölötte szükséges és időszerű, iszonyúan költséges és fárasztó rabszolgamunka volt. A világ négy sarkán lézengő, közel háromszáz képzőművészből kivájni, hogy mikor, hol született stb., erre is csak az olyan agyalágyultak képesek, mint én. Hetvenkét évesen önszorgalomból megtanulni egy laptopnak nevezett számító masinérián dolgozni? Uram! A kézirat így, Kántor Lajos nagy gyönyörűségére, hemzsegett a helyesírási hibáktól, mert két napig kellett keresnem egy-egy írásjelet, tízszer is elsírtam magam a nyitva hagyott ablakok miatt. Hogy jó lett ez a könyv is, makacsságom nem számítva, főleg kiváló csapatomnak köszönhetem... Kérdésednek az a pikantériája, hogy az „író úrnak” eszébe sem jutott az ítészi céh, hogy az befogad-e vagy sem. De ha érdekel, elárulhatom: a Céh hal-dal-kara énekelt dicshimnuszt a könyvhöz, fehér lepelbe öltözött szirénjei lejtettek hangos Duna keringőt tiszteletemre. Pezsgővel öntözött sajtókonferenciát azért nem mernék szervezni, mert egyszerűen túljelentkezés tapasztalható a média vadászmezein. Nem is tudom, kiket kellene meghívnom, hogy ne legyen ott divatos lekommunistázás, gazemberezés, politikai makimajmozás és a szent eszmék zászlói alatt ne öljék végül halomra egymást a résztvevők. Akik számítanak nekem, talán egy személy kivételével, úgy is megkerestek. Céhen kívül vagy belül, a jó könyv még ma is elcsorog a könyves üzletek polcairól.

- Miként nyilatkoztak az emlékezésben közvetlenül érintett személyek könyvedről, annak jelentőségéről, hiteléről? Hány embert sikerült magadra haragítanod, illetve magad mellé állítanod, s kiket?

- „Haragosaimról” szólnék előbb. Volt és van belőlük lapátra való. Kivel is hadakoznék a másvilágon? Közel ötven éve írok újságot. Volt időm tehát jól az agyamba vésni, hogy csak olyat írjak le, aminek tízszeres fedezete van. Különben felőrlöm magam, bajba keverem gyengébb idegzetű szerkesztő kollegáimat s elvesztegetem aranyat érő napjaim a törvényszékeken. Kihívottjaim nagyon jól tudták, hogy viselt dolgaiknak sokszorosa maradt tarsolyomban, riportermagnómon, melyet ha valakinek nyugta nélkül pénzt adok, vagy fontos megbeszélésem van, mindig bekapcsolok. Soha nem hagyom bőrömön száradni a sértegetést. Így csak üzengetések, útszéli szitkok visszhangja jutott el hozzám. Az írott sajtó, azok az emberek, akiknek a szavára sokat adok, egyértelműen „a kortárs memoárirodalom kimagasló teljesítményének” értékelték a könyvet. Ez volt a legfőbb dicséret, közönség előtt, méghozzá Bíró Béla irodalomkritikus, egyetemi tanár ajkáról a Pallas-Akadémia jubileumán. Domokos Gézáról ne is szóljak, aki eljött Sepsiszentgyörgyről utóbbi kötetem bemutatóira és úgy megszorongatott, hogy a könnyem is kicsordult tőle. Géza főszerkesztőm volt az Ifjúmunkásnál, nyilván igényességének is köszönhető könyveim sikere. Időrendi sorrendben Jakubinyi György, az Erdélyi Főegyházmegye érsekének értékelése érkezett levélben: „…Könyvét koronatanúként veszem tudomásul és szívből gratulálok hozzá. Mi, erdélyi magyarok csak így tudjuk jelezni a nagyvilágnak, hogy létezünk és létezni akarunk, a jó ISTEN kegyelméből…” Az érsek úr viszonzásul, A szentek nyomában Erdélyben című kiváló könyvét dedikálta számomra. Jó helyre és idejében érkezett. Finom, főpásztori figyelmeztetést is kiolvastam magamnak belőle. Ezután Gálfalvi György, a Látó főszerkesztő-helyettese írt: „Jól tetted, hogy meg sem próbáltál objektív lenni és vállaltad magadat olyannak, amilyen voltál és olyannak, amilyen lettél... Te érzésem szerint a legjobb képességeid színvonalán valósítottad meg önmagad, erre a Barátág Táboron kívül éppen könyved perdöntő bizonyíték. Ölellek érte.” Egy hét múlva édesbátyja, Zsolt köszöntött: „Könyved férfimunka, utolsó soráig elolvastam”. Hónappal később Dávid Gyula író, könyvkiadó alapos elemzésére lehettem nagyon büszke. Gyuszit már 1980-ban, az első szárhegyi Kriterion Írótáboron az emberi tisztaság, tisztesség, alaposság és hozzáértés szobortalpára állítottam, és ha valaki barátságára büszke vagyok, akkor ő közéjük tartozik. Most azt írja, hogy memoárom„az utolsó bő évtized egyik legjelentősebb írása a műfajban..., egyedülálló a mi kis erdélyi magyarságunk történetében…” Fodor Sándor, a Csipike-kalandok jeles írója végre, vagy ötven év után egy cikkben barátjául fogadott... Egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi kiváló ember ilyen magasra értékelheti egy újságíró teljesítményét. Zavart, hogy György Attilán kívül, a fiatalok ódzkodtak véleményt mondani a könyvről. Nem akartak megbántani, múlt időben ragozzák a kort, amit mi, egyik lelkiismeret furdalástól a másikig meg kellett hogy élünk? Felhívtam Kányádi Sándort. Tudtam, hogy tőle, akit az életben nem hallottam kertelni és blablázni, megtudom a kegyetlen igazságot is. „Jó-e a könyv, Sándor?” Válasza lakonikus volt: „Hát persze, ha el is olvastam….” Rengetegen írtak, telefonáltak, mondván, hogy ajkukról loptam el a szót, eszük és szívűk szerint mondtam igazat. A könyvet Kozma Mária írónő szerkesztette és gyomlálta ki visszaemlékezésemből a lazaságokat. Az idén, következő könyvem, a szárhegyi Barátság művésztelep enciklopédiája korrektúrájára már e a szavakkal kértem fel: „Helyesírási hiba, elírás akár egérlyukba is hiába bújna főszerkesztői sasszemed elől, Marikám. Ebben Te igazán felülmúlhatatlan vagy, és akkor nyugszik meg háborgó lelkem, ha szűrődön is átmegy a könyv.” Persze, így is felfedeztem később néhány hibát benne. Vári Attila vígasztalt meg: „Úgy jártál, mint a Révai könyvkiadó szerkesztői egy Móricz díszkiadás útjára bocsátásakor. Beírták a könyvbe, hogy ez az első magyar könyv, liba nélkül.” Az igazsághoz tartozik: az enciklopédia megjelenését elsősorban Zsombori Vilmos, Hargita megye tanácsa volt elnökének köszönhetem, aki 2003 őszén, amikor tervét és az első négy oldalt mintaként bemutattam neki, azt mondta: „Lajos, ez igen jónak ígérkezik, írjad bátran, mert kiadjuk.” Mondanom sem kell, mély, puha fotelében, kisüsti mellett módfelett jól sínylődtem, utána megtízszerezett erővel, éjt nappá téve dolgoztam. Zsombori Vilmos, valahányszor a művésztelepről volt szó, kikérte - bár meg is hallgatta volna! - véleményemet. Igen sokat köszönhetek neki, amit soha nem felejtek... A szárhegyi enciklopédiát leginkább a képzőművészek dicsérték, hogy kiváló munka. Korszerű, igényes grafikával, amivel még Deák Feri is meg lenne elégedve, gyönyörű képekkel.. Igazi elégtételt az enciklopédia lektorának, a finnyás főszerkesztőnek, Kántor Lajosnak ítélete jelentette számomra: „Egyáltalán, az egész, így ahogy elkészült, impozáns.” Akadémikus barátom persze megint nem mulasztotta el, hogy néhány hibát a szememre vessen. De végül így fejezi be véleményét: „Szóval mindent összevetve, kedves Laji, a Te diktatúrád ismét bejött.”

- Mit gondolsz, ha valamilyen okból kifolyólag életed Szárhegy c. fejezete más fordulatot vesz, vagyis maradsz az újságírói lét tanulságaival – amelyek önmagukban is közéűek és fontosak -, akkor is sikerült volna kihordanod emlékezésedet? 

- Mindenképpen... Az ember nem kapcsolhatja ki életéből múltját, akár a villanyt a szobájában, hogy sötétbe süllyedjen. Már gyermekkorom óta nem tudtam elszakadni onnan, ahol történt valami. Ezért is vágytam mindig a Kereszthegyen túlra. Újságíróként inamszakadtáig dolgoztam, hogy világot láthassak. Tíz könyvre való élményanyagot rögzítettem, apró noteszekbe, cetlikre, naplóba. Nagy nekihevüléssel egy regényt is írni kezdtem Szinaján. De nyílt az ajtó és álombeli látomásként, belibbent szobámba egy gyönyörű szalmaözvegy. Így szerencsémre abbamaradt a társadalmi tragédia. Alkotói szabadságom végén elolvastam a regényt, csapnivaló volt és ápertén megmondtam Zöld Lajosnak: fiacskám, akkor lesz belőled nagy író, amikor csengettyűs Lázárból római pápa... De azért írtam tovább jegyzeteimet, gyűjtöttem emlékeimet... Ha Szárhegy a képzőművészeknek köszönhette reneszánszát, akkor az én újságíró mivoltomnak felette igen. Hogy nyitott szemmel végigjártam Európa majd valamennyi metropolisát, képtárát, mindenütt ott kotnyeleskedtem, ahol történt valami; hogy gyermekkoromban még a vécén is olvastam, később is faltam a könyvet; hogy szép és vad ifjúságom vaerejét összegyűjtöttem a Nagy Alkalomra... 

- Vajonműködik-e még Erdélyben az ún. népszolgálat intézménye, vagy végleg átvette már helyét a hoci-nesze alapon szervezett árucsere alapú anyagelvűség? Hogyan látod e baloghedgári, sokak által pokolba kívánt fogalmat Te? Érzed-e mögötte a valós tartalmat, értelmet, vagy te is kiürült szlogenek közé sorolod?

- Semmi okod a pesszimizmusra, mert szerencsénkre működik. Igaz, szétszórt, sokszor, egymással homlokegyenest más hitet valló embereknek köszönhetően, akik minden ellenszolgáltatás nélkül alapítványokat létesítenek, hagyományőrző népművészeti táborokat szerveznek, száztagú gyermekzenekarokat, énekkarokat vezetnek, emlékszobákat, tájházakat stb. létesítenek, vagy csángóknak próbálják visszaadni elveszített, elrabolt anyanyelvüket. Fenyegetik, megalázzák őket, mégis dolgoznak. Ha jól körülnézel régiónkban, talán nincs olyan falucska, község vagy város, ahol ne találkoznál egy-két önzetlen fanatikussal. Az is nagy szerencse, hogy a napjainkban honos népszolgálatnak senki sem fogalmazta meg az ideológiáját. Mert ha megfogalmazta volna, jó magyar szokásunknak hódolva e területen is egymásnak esnénk, mint Robotos Imre, Méliusz József és sokan mások Balogh Edgárnak. A népszolgálat nevű prérin, néhány határesetet leszámítva, amikor hoci-nesze alapon mellékcsatornákba jut, mondjuk a magyar állam anyagi segítsége, még nem tudott eluralkodni az anyagelvűség, mert, mióta a világ, soha nem fizették ezt a műfajt. Gyermekek hegedűtanításából, magatehetetlen öregek segítéséből, csodálatos március 15-i műsorok rendezéséből nem lehet hetek alatt milliárdokat összelopkodni. Viszont életre szóló reumát, idegösszeroppanást szerezni a fűtetlen próbatermekben, azt igen... Ami Balogh Edgárt illeti, aki bennünket az egyetemen publicisztikára és arra tanított, hogy töretlenül higgyünk a nép alkotó képességében, vállaljuk a dunai népek egymásra találásának eszményét, a nehéz és áldozatos népszolgálatot, gyűlöljük a nacionalizmust, emlegetni fogják száz évvel az egyesült Európa megvalósulása után is. Szidják, mert ócsárolni, tagadni ma már menős szakma, abban ugyan  ő valóban tévedett, amikor a hatalomtól várta a hatalom túlkapásainak orvoslását, de nem tévedett, amikor tagadta a határrevíziók létjogosultságát. Olyan témák ezek, melyeken még sokáig lehet csámcsogni. Csámcsogóink, a nagy székely léggömbök, akiknek kerítés sem őrzi létezését Erdélyben, rég elmerülnek a feledés örök homályában, amikor még mindig magasan fog ragyogni a Professzor Úr csillaga. Vigasztalódj! A népszolgálat érvényes, szükséges fogalom marad mindaddig, míg jóakaratú ember él szülőföldünkön.

- A szárhegyi művésztelep 30. évfordulóján Wlasics Gyula-díjat kaptál, amihez kollégaként is szívből gratulálunk. Az idei augusztusi emlékező rendezvényen, legalább is a sajtó szerint, valamennyi felszólaló elismerőleg szólt Rólad, ádról, érdemeidről. Mit gondolsz: mindez feltétel nélküli elismerést jelent, vagy inkább azt, hogy valakik, valahol még várnak tőled valamit, hogy nem írtak le teljesen? Az emberek ugyanis manapság nem vetemednek egykönnyen az önzetlen dicséretre.

- Nem az évfordulón tüntettek ki. Ezek az évfordulók - a tizedik, a huszonötödik, a harmincadik - csak arcpirító megaláztatásokat hoztak nekem népszolgálatom köszöneteképp. A tizediken még nem zavart, hogy „munkánkat értékelve” a megyei első titkár elvtárs „halaszthatatlan teendőire hivatkozva” harmadik helyettesét küldte el az akkor általam megálmodott és felépített márványpadlós, festettkazettás mennyezetű, százötven faragott székkel, asztallal berendezett lovagterembe, melyet épp az alkalomra kínlódtam ki, ötven tagú madrigálkórust állítottam elő falum lelkiismeretéből, a kórusnak drága ruhákat varrattam a marosvásárhelyi színház szabóságán, s a kiváló ditrói kamarazenekar asszisztált nekik. Azzal vigasztalódtam, fene bánja, eljön helyette egész Európa, hiszen már akkor meghaladta a napi százat látogatóink száma. Azt viszont már nyílt kihívásnak és sértésnek vettem, hogy a sok megdicsért elvtárs között, „akinek köszönhető a szocializmusnak ez a nagy vívmánya”, még csak meg sem említette a nevem a nagy műveltségű csatlós. Feleségem ekkor megszorította kezem és azt kérdezte: „Ha rám hallgatsz és nem lovagtermezel, ezek most hol szónokolnának?” Keserűen válaszoltam: ”Az évszázados szilfák alatt, kicsikém, melyeknek lombos koronáit éppen itt ráncigálta a szél, ahol most ülünk. Hol lesznek ezek, amikor én még mindig az apostolok szekerén fogok cocókázni, s emlékirataimban égig magasztalom őket?” Májai Berci barátom, aki valószínű megsajnált, enyhíteni próbálva megaláztatásomat, megdicsért. Gyorsan ott hagytam a hétországra szóló dínomdánomot és messze elhajítottam a bronz emlékplakettet, amit az esemény méltó köszöntésére, ugyancsak én csináltattam. A huszadik évfordulót lemondatásunk s egy milicista asszisztálása mellett megejtett leltározás tette számomra „emlékezetessé”... üntetést ötven esztendő alatt, vékaszámra kaptam. Valószínű, mert főszerkesztőim, akikkel dolgoztam, értékelték munkámat, munkaérdemrendre, mindenféle emlékéremre javasoltak. Nagy büszkeséget az Erdélyi Magyar özművelődési egyesület Szolnay-díja és bronzszobrocskája, a Kriterion Ezüstkoszorú, a Hargita Megyéért aranyűrű, a Wlasics Gyula-díj jelentettek és az a drága figyelmes ember, aki sejtésem szerint e díjra javasolt, életem lényegét összesűrítve így üdvözölt Budapestről: „Köszönöm, hogy áll a kastély!” Persze, azért ne hidd, hogy nem tudom: leáldozó napjaimat is meg akarták szépíteni e magas kitüntetésekkel. Sikerült. Aranyat ér az embernek ilyenkor egyetlen kedves szó is, ha gyermekeitől, véreitől jön. Könnyekig meghatott a nagy tisztesség, hogy az augusztusi nagy ünnepen nemzet legjobbjai között nekem is szólt a Magyar Himnusz. Ami azt súgja, hogy nem éltem hiába. Az ember mindig onnan kapja a simogatást, ahonnan nem is várja, hiszen én Romániát tekintem hazámnak, románok és magyarok megbékélésére tettem fel az életem, s a naiv Balogh Edgárral együtt azt vallom, hogy a transzszilvanizmus három kultúra szimbiózisát jelenti. Életre-halálra hadakoztam, hogy a nagy román alkotókat ostobaság, bűn kifelejteni a szárhegyi művésztelepről… Akik az ünnepségen önzetlenül dicsértek, mind-mind barátaim voltak, akiket Harpagonként gondosan összekuporgattam magamnak életem során. Ők és sok-sok szárhegyi barátom még sokat várnak tőlem, hogy kerékvágásba döccentem a művésztelep szekerét. Erőmmel, harci kedvemmel nincs is semmi baj, állok továbbra szolgálatára tollammal ellenséis. Mert sokan, - főleg akiknek a művésztelephez, a kastély falaihoz annyi a köze volt, mint MakónakJeruzsálemhez, szeretnének teljesen leírni, kiutálni a művésztelepről, hogy ott ne zavarjam vizeiket. Mit is mondhatnék? Talán, amit kicsi feleségemnek a tízéves évfordulón: Hol lesznek, bősz indulatoktól, magas adrenalinszinttől gerjedező jóakaróim, amikor én még halottaimból is hazajárok a temető alatti szoborkertbe, a barátok kolostorába és a Lázár kastélyba, mely építmények faláról már Lucifer s ha úgy tetszik nála sokkal elegánsabb alakok sem tudják már lekaparni nevem. 

- Hátralevő terveidről érdeklődött a Hargita Népe szeptember elején, s Te akkor azt válaszoltad  nekik, legszívesebben gyümölcsöt telepítenél az unokáidnak, hogy évtizedek múltán is megemlegessenek. Mit gondolsz, gyermekeid, unokáid – lemenőid - sorsát, küszködését, törekvéseit ismervén, lesz-e közöttük olyan, akit meglegyinthet majd a Te élettanulságod, példád? 

- Én harmincötéves koromra nőttem fel álmaimhoz, terveimhez. Eladdig mind csak erőt gyűjtöttem, tervezgetve, álmodozva készültem a nagy megméretkezésre. Lányaim hamarább lettek nagykorúak, mint én. Egyik kiváló tanárnő, aki sorskérdést farag abból, hogy tanítványait tantárgyversenyekre juttassa, ott elismerést szerezzenek iskolájának, magának, az önmegvalósítás elégtételét. Kisebbik lányom vállalatot vezet, két pici gyermeket nevel közben a mezei hadakkal, második egyetemét végzi, negyedéves. Többet akarnak, mint jó férjeik oldalán végigténferegni az életet. Így büszkén, elfogultan találgatjuk asszonyommal, hogy melyikünkre ütöttek? Hitem szerint: én az unokáimat már csak szeretni akarom és semmiképp sem nevelni. Az a szülők dolga. Tehát csak reménykedhetem, hogy birodalmaimban barangolva, melyeket felépítettem, azzal is megtisztelnek, hogy elolvassák könyveimet.

(Megjelent a Romániai Magyar Szó Színkép mellékletében)

***

Kolostor- és kastélyépítők könyve

Zöld Lajos szerint megjelentetésével tartoztak Domokos Géza emlékének

A 2008-as Hargitai Megyenapok zárásakor, május 9-én a gyergyószárhegyi Lázár kastély helyreállított Lovag-termében mutatták be azt a pár száz példányban megjelent könyvet, amely Szekértábor a Szármány hegyén címmel a szárhegyi kolostorban megtartott három Kriterion Írótalálkozó jegyzőkönyveit tartalmazza. A kötet kezdeményezője, Zöld Lajos mellett ott ült szerkesztőtársa, Dávid Gyula is, a kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője, aki a kiadást hivatalosan is felvállalta, s jelen volt Gálfalvi Zsolt és Gálfalvi György is, akik tanúságtvevői mivoltukban elsőkként méltatták mind a könyvet, mind az eseményeket, amelyek az erdélyi történéseknek kormeghatározó mozzanatainak bizonyultak a múló idő távlatából. Erről beszélgettünk Lajossal.

- Minden könyvnek megvan a maga története, s ezek a történetek sokszor legalább olyan érdekesek, mint maguk a könyvek. Mi tehát a Szekértábor a Szármány hegyén című kötet története?

- A történet édesapámmal kezdődik. Kaszáláskor mindig mögém állt a rendbe s egyebet sem hallottam tőle, mint hogy "levágom a sarkad, fiam, ha összetéveszted a kaszát a sétabottal". Kegyetlenül igényes ember volt, aki a lelket is kihajtotta fiaiból. De a háború utáni nagy éhínségben, amikor a pityóka is pünkösdi kalácsnak számított, három napon át is képes volt a hasát fájtatva gyógyteán élni, hogy falat jusson a családnak. Szigorú, kemény ember volt, akinek a szívét aranyból faragták... Később Domokos Géza, az Ifjúmunkásnál többszáz riportomat tépte foszlányokra azzal a megjegyzéssel, hogy "Megint a lábaddal írtál, Lajoskám!" Kanál vízben meg tudtam volna ilyenkor fojtani! Máskor viszont Géza képes volt "legjobb riportere javára" lemondani dániai ajándék útjáról. Örömében, bújában többször is Szárhegyre jött, "lélegzetet venni a Szármány-hegyen". A hosszú történet csattanója, hogy ennek a két embernek köszönhetek legtöbbet az emberi tartás, tisztesség mércéjének átugorhatatlanul magas szintjéért, kitartásból és mértéktartásból. Tőlük tanultam meg, hogy meddig kötelező és meddig szabad a kompromisszum. Zágonban, Domokos Géza temetésén jutott eszembe, hogy az ő emlékére, hálából kiadom, egy kötetbe gyűjtve a Kriterion írótáborok dokumentumait. Annyi ellenséget és barátot, ahány az RMDSZ-ből, a magyar zsebpártokból és neves értelmiségiekből az ő koporsójánál megjelent, halálában is csak Domokos Géza tudott egybegyűjteni. Jó magyar szokás szerint csupán azok hiányoztak temetéséről, akik legtöbbet köszönhettek neki s akiket talán a legjobban szeretett: Zágon népe.

- Hogyan sikerült a történelmi hűség kritériumaihoz közelítve rekonstruálni az elhangzottak jegyzőkönyveit? Milyen dokumentumokra, forrásokra támaszkodtak?

- Ötven esztendőnél is több, hogy Nagy Imre, a fösvény zsögödi Krőzus figyelmeztette a tejfölös szájú riportert, mármint engem, hogy "Fiam, ha már újságírásra adtad a fejed, minden fontos eseményt rögzíts, ficujkáidra jól ügyelj, mert síkos a pálya, melyen sisonkázni fogsz. Ha tíz szót leírsz, maradjon mögöttük legalább száz, biztosítéknak." Így aztán a fél évszázad alatt huszonnégy kötet “ficujkát", számtalan magnószalagot és más dokumentumot sikerült összegyűjtenem, katalogizálnom, köztük a Kriterion írótáborok jegyzőkönyveit is, leveleket, cikkeket, hangszalagokat.

- A könyv impresszumában az áll, hogy a szerkesztési munkákat megosztotta Dávid Gyulával. Miben állt gyakorlatilag ez a munkamegosztás és mennyire elégedett vele a kezdeményező Zöld Lajos?

- Dávid Gyula nélkül el sem tudtam volna képzelni a dokumentumgyűjtemény kiadását. Először csak a könyv lektorálására akartam felkérni, de amikor kiderült, hogy kiadói tapasztalatait, irodalomtörténeti ismereteit bűn volna nem felhasználni és hogy neki is, aki a találkozók jegyzőkönyveit vezette, majdnem annyi dokumentuma van az eseményekkel kapcsolatban, mint nekem, szépen levettem a cím fölül a nevemet és a hiúsági szempontokat félretéve, a közös munkát választottam. Így ragyogó szerkesztői gárda alakult azokból, akik sokat köszönhetnek Domokos Gézának. Erdély egyik legkiválóbb könyvszakértője, Hajdú Áron, az Alutus Nyomda igazgatója vállalta fel a könyv grafikai kivitelezését, Kozma Mária, a Pallas-Akadémia Kiadó főszerkesztője az olvasószerkesztő penzumát. Amikor az ötlet megszületett bennem, arra gondoltam, hogy magam állom a nyomdai költségeket, ami Hajdú Áronnak köszönhetően csak hetvenmillió lej lett volna. Valamennyien elkötelezettjei lévén Domokos Gézának, úgy véltem, hogy szerkesztőgárdám honorárium helyett egy elrebegett köszönömszépennel is beéri majd. Közben a Communitas Alapítvány is, s a Hargita Megye Tanácsának nevében utódom, Kassay Péter, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Alkotóközpont igazgatója is felkarolták az ötletet. A jóakarat szele elfújta a gondokat. Így nőtt fontos közösségi üggyé álmom, és a kiadás költségeire szánt hetven millió lejem is megmaradt. 

- Mint a kötet gondozói, munkájukat Domokos Géza emlékének ajánlották, s bemutatását pár nappal a 80. születésnap előttre, a Hargitai Megyenapokra időzítették. Miben látja a Domokos Géza szerepét e végül is kudarcba forduló esemény-folyamatban? 

- Nem nevezném kudarcnak az eseményfolyamatot, hiszen voltak még írótalálkozók a szárhegyi alkotóközpont közreműködésével: Hargitafürdőn például, melyet Ózon liknak is becéznek, egy nagyon lelkes bécsi zenész, Márkus Barbarossa János kezdeményezésére, aki felkarolta az erdélyi magyar irodalmat, elvetették az Erdélyi Magyar Írók Ligájának a magvát, 2006-ban ismét Gyergyószárhegyen került sor írótalálkozóra. Csupán a Kriterion-jelző maradt el a találkozók neve elől, ami, ha a generációs és eszmei feszítőerőkre gondolok, azt jelentette, hogy a romániai magyar íróknak elegük lett belőlünk. Ahogy mondják, más lovat akartak. Ez húsz évi munka után várható és természetes volt, hiszen elviharzott a fejünk fölött az idő. A Kriterion Írótáborok kezdeményezői és házigazdája, megannyi tiszteletbeli meghívottjai lettünk a további írótalálkozóknak és szívből örvendtünk, hogy még láthatjuk egymást. Az udvarias félreállítás pillanatig sem kisebbítette Domokos Géza szerepét. A mór negyed század alatt megtette a kötelességét, miközben 23 millió magyar könyvet helyezett véreinek könyvespolcaira, mersze volt a romániai magyar írók radikalizálásához, az írók hatalomhoz való musz-viszonyulásának kialakításához, mely a Kriterion írótalálkozók eszmei közös nevezője is lett. Ezért is neveztem szekértábornak a szárhegyit. 

- Mit tud mondani a szárhegyi írótalálkozók visszhangjáról, utóéletéről, hátteréről, amit mostanig még nem mondott el, vagy nem írt meg? 

- A találkozók erős társadalmi fogózkodót jelentettek nem csak a régió népének, hanem személyesen a számomra is. Egy-egy ilyen találkozó után azt éreztem: művésztelepemmel, kastélyépítő, képtáralapító igyekezetemmel nem vagyok magamra hagyatva. A Kriterion írótalálkozóknak és az íróknak köszönhetően hallatlanul megnőtt a gyergyószárhegyi alkotótábor tekintélye. A világ pártoló figyelmének a központjába kerültünk, beszéltek, írtak rólunk, így a legjobb képzőművészek is megtiszteltetésnek tekintették a szárhegyi meghívót.

- Sokan kérdezték már tanakodva: miért döntött úgy, hogy ezt az irodalomtörténeti szempontból is mindenképpen hézagpótló munkát belső használatúan, a kereskedelmet kizárva jelentetik meg? Nem bíztak a könyv piaci sikerében, vagy más meggondolások vezettek e döntéshez?

- Akiknek mindenek előtt szántuk, az íróknak, továbbá a kolostor- és kastélyépítőknek, anyagi gondot jelentene a dokumentumgyűjtemény megvásárlása. A magyar könyvtáraknak, közgyűjteményeknek, egyetemeinknek, tanítóképzőinknek stb. is eljuttattuk. Tehát éppen oda került, ahol manapság legvékonyabb pénztárca és legnagyobb szükség van a korszakjelző könyvekre.

- Mint aki belülről is átélte a három korszakos eseményt, milyen tanulságot fűzne az írótalálkozókon elhangzottakhoz? Mi az, ami hitet erősítő következtetés volt és mi okozott önnek személy szerint kiábrándulást, csalódást, kijózanodást? 

- Más a helyzet, amikor az embernek idegennel, a hatalommal kell szülőföldjéért, anyanyelvéért végsőkig megvívnia. És megint más, amikor már a palánkon innen keressük a bűnbakot. Nem mintha a védőfalon túl nem volna felszámolt Bolyai Tudományegyetem, önrendelkezés és leplezetlen magyargyűlölet. De ne játsszunk hatalomvágytól vagy hiúságtól hajtva, bújócskát az igazsággal! Még a demokrácia aranysújtással díszített mellényében sem engedhetjük meg magunknak a széthúzást. Hiszen a másság szemüvege mögül most is sok testvér, barát, sok-sok magyar ember szegzi ránk féltő és ijedt pillantását...

Zöld Lajos (sz. Gyergyószárhegy, 1932), újságíró, vállalkozó.

A gyergyószentmiklósi gimnázium elvégzése után a Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán szerez oklevelet. Újságíró az Előrénél, az Ifjúmunkásnál, nyugdíjazásáig a Hargita és a Hargita Népe újságírója. 1974-ben képzőművészekkel (Gaál András, Márton Árpád) létrehozza s húsz éven át vezeti a Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelepet, alkotásaiból mintegy ezer művet magába foglaló képtárat létesített. Szépteremtő Kaláka néven megalapította a népi mesterek szárhegyi táborát (1978). 1974-1995 között kezdeményezte és irányította a szárhegyi Ferences-kolostor és Lázár-kastély újjáépítését. Kötetei: A víz szalad, a kő marad (1999), Kölcsönkért élet, kamatra (2003), A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep Enciklopédiája (2004). Kitüntetések, szakmai elismerések: Munkaérdemrend (1971), az EMKE Szolnay Sándor díja (1992), Kriterion Koszorú (2000), Hargita Megyéért díj és aranygyűrű (2003), Wlassich Gyula-díj (2004). A csíkszeredai Zöld és Tsai cég többségi tulajdonosa és igazgatója, vállalata megyei első az iparágban.

(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletében)

Cseke Gábor

Fotó: Nagy P. Zoltán