Minek az álnév?
Olvasom a Pallas-Akadémiánál 2006-ban megjelent Benedek Elek-monográfia (szerzője Hegedűs Imre János) gazdag jegyzet-
anyagában, hogy Elek apó hányféle képpen írta alá munkáit annak idején, különböző lapokban és alkalmakkor. Íme:
B, B. E., B-k, Elek apa, Elek bácsi, Elek nagyapó, G-e, Góbé, Huszár Zoltán, -k, Kópé, Mesemondó bácsi, Pártatlan, Székely Huszár, Zeke...
Ez testvérek között is 15 aláírás, amihez még hozzájön a nagy becsben álló mesemondó teljes fényben ragyogó becsületes neve, a Benedek Elek.
Akit egyszer se szédített meg életében a száradó tinta fanyar illata, tán nem is érti igazán, miért kellett egy derék székely mesemondónak a saját személyazonossága mellett annyiféle álca mögé bújnia, ilyképpen megosztva magát, mintha legalább 16 féle tollforgató élne egy személyben; szavamra, egy egész ügyes kis redakció!
Hirtelen eszembe jut az az idő, a hatvanas évek elején, amikor az első újságírói álnevemet voltam kénytelen kiokoskodni, s hogy mennyit viaskodtam magamban emiatt, mert sehogy se fért a fejembe, miért ragaszkodnak főnökeim az ifjúsági lapnál ehhez a körmönfont hamiskodáshoz.
Épp csak hogy megapadt bennem a rendszerint a kezdőket gyötrő közlési mámor, valamelyest enyhült a sóvárgásom nyomtatott nevemet viszontlátni a lapban, s máris arra kényszerültem, hogy közlésre szánt cikkeim legalább egyharmadát egy felvett, semmitmondó, idegen név alatt tegyem az olvasó asztalára.
(Most visszagondolva a magunk mögött hagyottakra, bizony nem ártott volna, ha egyáltalán nem én írom ama cikkek százait és ezreit, amelyekkel életutamat kitapétáztam 1962-től errefelé, ám nem vagyok annyira naív, hogy ne tudjam: a tettek következményeit, bármilyen álruhában, bármily álarc alatt is működtünk, vállalni kell...)
A magyarázat pofonegyszerű: nem voltunk túl sokan a lapnál, s előfordult, hogy a szerkesztői igény úgy találta fontosnak: egy szerzőtől akár több írást is felhasználhasson egyazon számban, hiszen a publicisztikai írás tárgya, eszmeisége, hírértéke mindig fontosabb volt a szerző személyénél. És hogy az olvasónak első látásra ne szúrjon szemet e turpisság, bennünket, szaporábban közlőket alternatív álnév használatára szorítottak. Így választottam elsőként a Füzesi Gábor álnevet (anyám neve után), majd amikor kiderült, hogy álnévből sem mindig elég egy, sőt a kettő is kevésnek bizonyulhat, rendre lett belőlem Kerekes Gábor (feleségem családneve nyomán), vagy egyszerűen csak (füzesi), (kerekes), (csg), -e-bor stb., és még magam sem tudom, miféle, majd egy költői játékba beszállva, Bakter Bálintként is írtam egy félkötetnyi verset.
Persze, a szerzői álnévhez folyamodásnak sok oka lehet, s nem mindig prózai rá a magyarázat. A világirodalom - a szó legtágabb értelmezésében - teli van álnéven író szerzőkkel, szerepjátszó írókkal is, akik rendkívül fontosnak tartják, hogy nevük ne csak érjen is valamit a népszerűség piacán, hanem hangzásra is befészkelje magát az érzékek világába. (Irói lexikonok előszeretettel emlegetik a Novalis nevezetű költő példáját, aki a fül számára nem túl bizalomgerjesztő Hardenberg névre hallgatott. De példálózhatunk akár Szentimrei Jenővel is, aki a polgári életben Kovács volt...) Mások különleges üzenetet szánnak álnevüknek, s igazság szerint minden ilyen rejtőzésnek megvan a maga különbejáratú, jól motivált története.
Benedek apót a jelek szerint mindenek előtt a szerkesztői "munkamegosztás" hozta kényszerhelyzetbe, az a tény, hogy szinte egymagában szerkesztette közkedvelt Cimboráját. De már előtte is kivette részét a lapszerkesztők csöppet sem leányálom sorsából, hiszen 1885-től gyakorlatilag szinte mindvégig hol felnőtteknek, hol kicsinyeknek szóló népszerű kiadványokat szerkesztett. Székely Huszárként például csipkedő, humoros jegyzetrovatát szignálta az Ország-Világban, de tartásos, bátor állásfoglalást jelentő cikkeit mindvégig saját nevével vállalta.
Az évek múltával, szerkesztői tapasztalatom épülésével lassan megértettem, hogy az élet olykor természetes kötelességként írja elő egy-egy szerzőnek az identitás korrekcióját. A hetvenes évek erdélyi sajtóvitái között tarthatjuk számon (ha még vannak, akik emlékeznek rá - az érintetteken kívül) két, Kolozsváron élő közírónk nyilvános pengeváltását. Az Erdély-szerte rádiós közvetítéseiről is ismert, világéletében sportújságíróskodó - a Hargita Népében mai napig is közlő - László Ferenc kikérte volt magának a zenei közírásban, az akkori Utunkban és A Hétben rendszeresen cikkező László Ferenccel szemben, hogy közleményei alatt használjon valamely megkülönböztető szerzői jelet a neve mellett, a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett. Végül, a mintegy hét évvel későbbi születése okán zenei közírónk toldott egy V. betűt névelemei közé. S történt ez akkor, amikor az erdélyi sajtóban kezdő lépéseit tette egy harmadik László Ferenc (Ifjúmunkás) is, aki tanulva két idősebb druszája vitájából, már önszántából toldotta neve elé az R. előtagot, ami szászrégeni születésére utal.
Hát így élnek-éldegélnek az írók, nevükkel megbékélve vagy meghasonlottan, ki játszva, ki bújva, ki családi jussába beletörődve - míg meg nem halnak. Aztán az utókor bogozhatja az élet kalandosan összekuszálta szálakat...
*
Író az, aki nehezen ír
Éjszaka van, valami furcsa késztetés elűzte az álmom. Vannak ilyen fordulatok az életben... Hirtelen arra gondolok, hogy talán éppen most, valahol Berlinben, papírlapjai fölött virraszt Nobel-díjas írónk, Kertész Imre, hogy megkínlódjon a betűvel, a szóval, a mondattal...
Igen, valószínű, hogy így kell lennie, ha hihetünk neki, hiszen a minap (2006-ban - Cs. G.) árulta el alkotói "titkát" a magyar közszolgálati televízió Napkelte műsorában. Azért választja ezt a napszakot, mondotta, mert olyan megnyugtató csönd ereszkedik a világra, ilyenkor mindenki alszik, az ellenségei is, és csak az írással kell viaskodnia...
Verebes István, az írót faggató ihletett riporter meg is ütődött kissé a fogalmazáson: hogyan, hát léteznek ellenségei egy Nobel-díjasnak? Kertész akkor így pontosított: nem valódi ellenségekre gondolt, csupán azokra az emberekre, akik hivatásszerűen megnehezítik az életét, indokolatlanul s a vártnál mozgalmasabbá teszik a napját, vagyis hát írói létében veszélyeztetik. Előlük menekül az éjszakába, a csöndbe, így tudott szembeszállni az írás görcsével, amely sose hagyta el, s szinte ítéletszerűen elfogadja Thomas Mann, az egyik nagy szellemi rokon aranymondását, miszerint az író az az ember, aki nehezebben ír, mint a rendes polgár...
Nehezen, könnyen - végtére is ez alkotói magánügy; ami ránk, olvasókra tartozik, az maga a könyv, amit a kezünkbe vehetünk.
Kertész Imre amúgy elégedett önmagával: a Nobel-díj után két munkát is sikerült tető alá hoznia, és ez azért valami. Igaz, a terjedelem az ő esetében nem fenyegeti olvasóját, hiszen mind a Felszámolás (2003), mind a pár évre rá nyilvánosan bemutatott önéletrajzi vallomásfűzér, a K. dosszié (2006) egy nekifutással olvastatják magukat. A tévészereplést is a dosszié apropójára fogadta el, de a beszélgetés egész hangulatából azt lehetett kiérezni, hogy Kertész Imre a legszívesebben eltűnne a stúdióból, nincs ínyére, hogy az állandó figyelem középpontjában legyen, szeretné őrizni addigi integritását, sorsából, írói pályájának alakulásából eredő elzárkózását. Szinte mentegetőzve mondta: nem hagyja, hogy megérintse a hétköznapok agressziója, a politika, annak ellenére, hogy a menekvés így is csupán illúzió, s a védekezésnek az a reflexe munkál mögötte, mely élete korábban megélt traumáit próbálja meg jótékonyan elfödni. Ahogy ő fogalmazott: valóságtapasztalata elég egy életre, a továbbiakban már csak saját magával kíván békében élni.
Némileg megértem azokat, akik neheztelnek az íróra elzárkózása, távolságtartása, a közélettől való idegenkedése miatt. Amiért „nem kellemes” társalgó, nem mond poénokat, nem sziporkázik, nem vesz elő mulatságos történeteket élete eseményei közül. Egy Nobel-díjasnak egyesek szerint percről percre kell igazolnia a nyilvánosság előtt, hogy a kitüntetés nem pillanatnyi konjunktúra eredménye, s ezt nem csupán írásainak, hanem valamennyi gesztusának hordoznia kell. Ez a tipikus fogyasztói hozzáállás mindahhoz, ami az embernek kijár, amiért az ember pénzt adott, időt és figyelmet fordított.
Kertész Imre azt is megjegyzi fanyarul, hogy amíg a megtiszteltetés elkerülte, addig csak igazi barátai tartották őt számon, akikkel amúgy elemében érezte magát. Most viszont jóval több körülötte az őt megsüvegelő, s nem fogynak ki azok az ún. „irodalmi” alkalmak sem, amikor a művei bemutatásához személyes varázsát illik adnia szerte a világon. Fel is sorolta az akkor éppen aktuális "protokolltérképet", San Diegótól Párizson és Londonon át mindenfelé, ahol írásait tisztelik. Ugyanakkor illene el is olvasni kortársak, barátok szintén kitűnő munkáit - szégyenkezett Nobel-díjasunk, aki körül van ugyan véve jobbnál jobb olvasmányokkal, de nincs ideje rájuk, s akkor csak kapkodva beléjük olvas, ami szerinte „a lehető legnagyobb disznóság” az íróval és az irodalommal szemben.
Új műve, a K. dosszié egyfajta válasz azokra a kihívásokra, melyek életének még meg nem írt, el nem mesélt intimitásait kérték tőle számon nem kevés alkalommal. Tiszta szerencse, mondja, hogy félretette azt a sok-sok órás magnófelvételt, amit Hafner Zoltán barátja két éven át készített csapongó beszélgetéseikről: ennek anyagából rostálta ki, szerkesztette át, tömörítette „csontig” a K. dossziét.
Ami például egy sor olyan életepizódot is tartalmaz, melyek végül is nem kerültek be a Köves Gyuri élettörténetére épített Sorstalanságba. Mindenek előtt az anekdotaszerű, inkább csak a történések egzotikumát hordozó mozzanatokat szűrte ki mindvégig önéletrajzi vétetésű műveiből, nagyjából olyanokat, amiket mások nagy előszeretettel mesélnek saját magukról, mindegyre azt hajtogatva, hogy az életük kész regény...
Talán nem is tévednek, de Kertész példája igazolja, hogy az író mily nagy árat fizet azért, hogy „kész regény”-ét valamiképpen túlélje, s még meg is írja, annyiféle változatban, hogy abból becsülhető életmű is legyen.
Cseke Gábor
(Megjelentek a csíkszeredai Hargita Népe 2006-os évfolyamában)
Az illusztráción: Őszi csendélet Benedek Elek kisbaconi emlékháza mögött (1979) * Fotó s. k.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése