Nem tudom, milyen szívvel ült le Ferencz Imre annyi éven át, hogy minden hétfőre megírja menetrend szerinti, elmaradhatatlan penzumát, ami a sportesemények zuhatagával terhes, amúgy az álmos hétkezdés hangulatába simuló lapszám ébresztője volt a csíkszeredai Hargita Népében. Amolyan katonásan férfias, harsány kürtszóra emlékeztetett, amely, ha olykor elmaradt – hiszen adódtak az esztendők során rendkívüli helyzetek, időnkénti kiesések, kivételes lazítások –, akkor csikorgósabban, kényszeredettebben indult a hetünk, legalábbis olvasói szemmel.
Ha most maga mögé állítaná libasorba valamennyi hétfői jegyzetét, amelyeket mindvégig ugyanaz a közügyi érzékenység jellemzett, több százra rúgna a legváltozatosabb témákat megcélzó sereg. Szerzőjük tudja, hogy eznnek a megszenvedett folytonosságnak van egy eleje és egy vége. Az a pont, amikor valami elkezdődik, illetve az a másik, ahol a dolgok véget érnek. Ferencz Imre amúgy parasztosan-székelyesen bemérte újságírásra szánt idejét, s azt becsülettel le is szolgálta. Megtette a kötelességét. Időről időre könyvbe rakosgatta a felgyűlt termést, s jó gazda módjára elszámolt a tehetségével, a felhasznált gondolatokkal, a szavakkal, a nekünk szánt üzenettel.
Az ember, pláne ha olvasó csupán, a fején talált szavak, az „illő igék", a helyükön ülő mondatok mentén haladva, hajlamos azt hinni, hogy az egyenes, nemegyszer nyersen kendőzetlen, tiszta beszédet az újságíró a mandzsettájából varázsolja elő, ördögi gyorsasággal, behódolva a zsurnalizmus alaptörvényének: mindent lehetőleg azon melegében, az élmény legmagasabb hőfokán, az események kiváltotta reakciókkal, következményekkel, összefüggésekkel versenyt szaladva kell jelezni, fölvetni, kimondani.
Ehhez mérhető bonyolult feladat és hosszú időre szóló felelősségteljes küldetés nem sok van az életben. Persze, akad újságíró, de még mennyi, aki mindebbe csupán belekóstol, aztán végigszörfözik a szakma könnyen fodrozódó, felszíni hullámain. Ír is, meg nem is, dolgozik is, meg nem is, ki is mond, és mégsem, látszatra ott van az újság hasábjain, de fürkésző figyelmünk egykettőre keresztülsiklik rajta, mert többnyire a szalmát csépeli, a karikát gömbölyíti, a füvet fésüli, tele pofával fújogatva az aludtejet hűti, a nádat egyenesíti. És talán meg sem fordul a fejében, hogy eközben senki sem figyel rá, produkciója üresjáratú kisszerűség, éli kisded sorsát, s talán még fényes szakmai sikerekről is álmodik.
Ferencz Imre nem az a fajta. Az irodalom és az újságírás összeérő, sokszor egymás földjébe beleszántott, láthatatlan mezsgyéjén élő alkotó felelősségével tudja, hogy üres szavakat vétek papírra vetnie. De tisztában van vele, hogy ezt a szabályt betartani olykor legalább annyira lehetetlen, mint a kör négyszögesítése. E tisztánlátó, józan felismerésekből és feszülő ellentmondásokból hol cikke, hol verse születik.
2004-ben megjelent verseskötetében (Tenyerem, hazám, Pallas–Akadémia Kiadó, Csíkszereda) olvashatni egy rövid, kegyetlen versét, amelyben kérlelhetetlenül beolvas saját magának, mint az az ember, aki a bajokért mindenekelőtt saját magát vonja felelősségre, aki művésze annak, hogy saját magától kérdezzen, és ezzel valósággal rám kényszeríti a módszert: ha tudni akarom, mi van velünk, ne mástól tudakoljam...
Mint
A próza langyos lábvize volt csak minden írás.
Lefolyt a lefolyókon, a kanálisokon. Mit írtál?
Hogy megjött a tavasz, hogy árad, hogy aszály van?
Nem cipeltél homokzsákot, és nem sírtál esőcseppeket.
Mit írtál? Fohászt sem, fenyegetést sem, feljelentést
sem Istenhez. Mit írtál? Hangya-betűk és tetű-betűk
terelője voltál a papír sivatagában, krónikás, homok
keljfeljancsija...
Sziklákat kellett volna görgetned, mázsás,
tonnás szavakat, és üvöltened, megszakadásig,
mint egy szabadulóművész, mint egy súlyemelő!
Azt hiszem, aki ilyen tisztán és könyörtelenül látja saját pályáját és teljesítményét, annak színét és visszáját, az biztosan megérdemli, hogy legjobb teljesítményéért díjat kapjon, mert nem fog a fejébe szállni a dicsőség. Az erdélyi magyar újságírószervezet, a MÚRE dicséretére váljék, hogy hétfői jegyzeteiért és publicisztikai munkásságáért 2005-ben Ferencz Imrét tüntette ki nívódíjjal. Olvasói a megmondhatói, hogy teljességgel megérdemelten.
Idézett verse különben hosszú heteken át nem hagyott nyugodni, míg egy este leültem és készülő, Lírai tőzsde című kötetem egyik első darabjaként azzal feleselő sorokat vetettem papírra.
Egy élet egy halál
jól elfutott velünk az élet s mellette mi magunk
a nyelv mit ránk hagytak s magunkba szívtunk ma csúnyán ránkdadog
megroggyant térde gerince félek még összeomlik
kinek a szó kinek a szóköz ami egy volt ma szétszakadt
mondjuk csak mondjuk hát a magunkét lelkesen
belülről hallgatózva mi írunk mi olvasunk mi vetjük a keresztet
bámuljuk a szakadék mélyét melynek szélétől már
csak egy lépés már csak egy fél egy negyed
egy élet egy halál választ el
a választ elfeledtem a szavak szétbogárzanak hová szöktök
hálátlanok szolgáim vagytok mindhalálig
s míg végül rendre somfordálva mégis visszajönnek s összegyűlnek
kegyes szemlét tartva felettük belémdöbben
jó-jó de mi volt a kérdés
*
Azt hiszem, ez a spontán és jóízű versváltás szorosabbá fűzte némileg köztünk az emberi kapcsolatokat. Ő volt az, aki a Hargita Népében 2004 tavaszán melegen köszöntött abból az alkalomból, hogy 2003 végén kolozsvári-bukarestiségem dacára beálltam csíkszeredainak, elfogadva a hely íratlan törvényeit és tisztelve szellemét. Akkor jelent meg Tükörterem című kötetem a Pallas-Akadémia Kiadónál, válogatott verseimmel, s ezzel azt is kinyilvánítottuk, hogy bár a múltunk és az életutunk látványosan eltérő, de bizonyos alapvető értékek mentén akár egyetérteni is tudunk.
Ismertem az ezredforduló táján történt kudarcát, amikor is a Hargita Megyei Kulturális Központ megüresedett igazgatói állására hajtván, sikertelen versenyvizsga után nyílt polémiába kezdett a sikeres riválissal. A város közvéleménye így vagy úgy állást foglalt annak idején a kérdésben. Én, aki távolról kísértem figyelemmel az eseményeket, úgy találtam, hogy ez a sikertelenség csöppet sem válik a költő és újságíró Ferencz Imre kárára, hiszen saját tapasztalatból akkor már ugyancsak jól megtanultam, hogy bármilyen intézményi vezetés egy idő után kikezdi az ember erkölcsi habitusát. A folyamatosan gyors döntésre kényszerítő helyzetek így vagy úgy, szűkebb vagy tágabb környezetében érdekeket sértenek. Vezetéskor, akcióban igen sokszor nem is az a fontos, hogy helyes-e a döntés, hanem az, hogy időben lépjünk és lehetőleg határozottan. A hezitálás, a kivárás, a mérlegelés, a dekázás megfontoltabb döntéseket eredményez, amelyek viszont kifutnak a határidőből, amolyan döglött lovon a patkók...
Ferencz Imre az akkor szerzett sebet talán még ma is hordja, pedig az élet bebizonyította, hogy újságíróként, költőként többet ér a megkezdett úton végighaladni, mint bejárni egy hatalmi ranglétrát és kényszerűen igazodni ilyen-olyan főnökök változó allűrjeihez. A sors iróniája, hogy 2007 vége felé ugyanaz az ember került a lapkiadó élére, aki a kulturális központ igazgatóságában elébe vágott. Egy ekkora kompromisszum túlságosan megterhelő lett volna Ferencz Imre személyisége számára, ezért aztán úgy döntött, hogy pontot tesz nem csak újságírói, hanem egész publicisztikai pályafutására, és visszavonulva kotormányi házába, régi, elhanyagolt szerelmének, a fafaragásnak él.
A Hargita Népe megalapításának 40. évfordulójára még elvállalta a Hargita emlékkönyv összeállítását és szerkesztését és az ünnepségeken bemutatta Búcsúrepülés című, a legutóbbi két esztendő újságírói teljesítményének legjavát tartalmazó, pályazáró kötetét.
Alig pár hónapot töltött tevékeny nyugdíjasként a kis csíki faluban, sikerült összeszednie és véglegesítenie annyi szobrot, amiből szeptember 25-én izgalmasnak ígérkező kiállítást rendez a város szívében, a Petőfi Sándor utcai Golden Gallery-ben. Az eseményre készült látványos leporellón (tervezője és kivitelezője: Ádám Gyula fotóművész) így vall a szobrászathoz fűződő szenvedélyéről:
"A képzőművészet, a szobrászat iránti érdeklődés mint vágy, mint késztetés gyermekkorom óta kísér. Már kisgyerek koromban szerettem rajzolni, hanem meghatározó volt számomra középiskolás koromban egy osztályfőnöki óra, amelyen Marthy István matematikatanár a Szervátiuszokról tartott ismertetőt. Reprókat is mutatott a szobrokról, amelyek láttán én is kedvet kaptam a faragáshoz, és már aznap este a bentlakás fásládájából kiemeltem egy darab juharfát, amiből bicskával kifaragtam egy gyermekkori élményemet, emlékemet, és aminek a címe Erdei szálláson. Osztályfőnököm megtudván buzgólkodásomat, látván az akkortájt faragott szobrocskákat, javasolta, hogy próbálkozzak meg átiratkozni a marosvásárhelyi művészeti középiskolába. Fel is vette a kapcsolatot Izsák Mártonnal, a szobrásszal, aki akkor a művészeti igazgatója volt, és aki beküldött rajzaimra kedvező választ adott, és felajánlotta, felcsillantotta a lehetőséget az átiratkozásra. Erre azonban nem került sor, mert a körülmények visszahúztak. Mindenekelőtt az, hogy Csíkszentmárton közel volt a Kászonokhoz. Talán ha elvégzem a művészeti középiskolát, utána a főiskola következett volna, és akkor ma már hivatásos képzőművész, rajztanár stb. lennék. Persze, a dologban az is tétovaságot szült, hogy ugyanakkor érdekelt az irodalom is, az írás. Versekkel próbálkoztam, amikkel ostromolni kezdtem az elkövetkező években a szerkesztőségeket, ahonnan szintén biztatást kaptam."
És mi lesz a humorral? - kérdem ezek után, a vésőbe feledkezett költőtől, hiszen a Ferencz Imre fanyar, székely humora hosszú éveken át fűszerezte a Tromf c. szeredai szatirikus lap oldalait (de kár, hogy megszűnt!) és a Hargita Népe szilveszteri hasábjait. Találkozásai az általa kitalált lófő székellyel külön könyvbe kívánkoztak 2005-ben (Történelmi lóárverés. Státus Kiadó, Csíkszereda) és sok derűs percet szereztek számomra, hiszen mélyen egyetértettem azzal, amit az ajánlásban megfogalmazott - tragikusan elhunyt barátai, az ugyancsak jó humorú D. Kiss János és Bálint András szellemében -: mosolyogni, nevetni muszáj, különben arcunkra fagy a szomorúság...
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. szeptember 23.
Fotó: Ádám Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése