Miközben a Kocsis Franciskóval készült beszélgetés napvilágot látott, a kölcsönösség jegyében ő is dédelgetett egy párbeszédet velem, azzal a szándékkal, hogy közreadja a Vatra valamelyik számában. A közlésre 2007 novemberében került sor. Az interjú "technikája" az volt, hogy heteken át, egyenként küldte el villanypostán a kérdéseit, én meg amikor az időm engedte, válaszoltam rájuk. Amíg nem küldtem el egy választ, nem jött a következő kérdés... Végül egyeztettünk. A szöveg románul született, az utólagos fordítást a folyóiratközlés alapján végeztem.
- Tisztelt Cseke Gábor, társadalmunk jelenideje felgyorsult, az emelkedők hanyatlásokkal váltakoznak, minek folytán minden összesűrűsödik, időnk kíméletlen kötelezettségektől zsúfolt, s nem marad időnk saját magunkra, meg arra, amit tenni szeretnénk. Ennek dacára, e pokoli ritmusban, sikerül önnek egy idősíkot kilopni, hogy nagy szenvedélyének, a fordításnak éljen. Szenvedélyesen és végsőkig vitt precizitással fordítja a román irodalmat, különösen a verset. Mondaná el, néhány mondatban, fordítóvá válásának történetét.
- Bár filológiát végeztem, jószándékú műkedvelőnek tartom magam mind az irodalom, mind a fordítás terén. Ne gondolja, hogy az álszerénység beszél belőlem, egyszerűen nem érzem magam profinak. Ezért is van az, hogy bizonyos dolgokat nagy kedvvel végzek, közéjük tartozik a fordítás is.
Hogyan váltam fordítóvá... Született kalandkedvelő vagyok, Jules Verne vagy Jókai Mór megkésett hőse (de említhetném Mark Twaint is, meg Jack Londont, Daniel Defoe-t, Robert Louis Stevensont, B. Travent stb.), akit megfosztottak a földrajzi távlatoktól, és saját belső világomba zártan kénytelen kalandozni. Próbáltam megfogalmazni énem e sajátját néhány versemben, amelyek közül egy rövidet idéznék is: "távol mindentől ami távoli / elzárva mindentől ami elérhetetlen / megfosztva mindentől ami reménytelen / marad a gondolat titkos csapása".
Valahogy innen eredeztethető kalandom a fordítással is. A kihívásokat szeretem tettekre váltani. Mozgósító számomra bármi, ami az első pillanatra lehetetlennek vagy nehezen elérhetőnek látszik. Az első fordítások azt jelentették számomra, mint másnak a keresztrejtvény. Egész egyszerűen kikapcsolódtam velük. Nem kellett saját ihletemet gyötörnöm, nyugodtan megpróbáltam olyan költőkhöz idomulni, akik valamilyen módon felkeltették az érdeklődésemet. Valahányszor szerzőként válságba kerültem, a fordításokhoz menekültem. A menedékemnek számított. Igaz, hogy olyankor az író lustálkodott bennem, de a fordításokkal megváltottam magam. Idővel némi tapasztalat is ragadt rám. A román nyelvet választottam, mert anyanyelvem után ez volt számomra a legkönnyebben elsajátítható.
- Ön kihívásról beszélt az imént. Számos olyan magatartás, meggyőződés, sőt olykor elmélet is létezik a fordítás aktusával kapcsolatban, kezdve ama posztulátummal, miszerint minden fordítás ferdítés, vagyis árulás is (traduttore tradittore) s befejezve az ellenkező véglettel, amely szerint bármilyen szöveg lefordítható, amennyiben a Bibliát is sikerült úgy átültetni a nemzeti nyelvekre anélkül, hogy elveszett volna az eredeti rezonanciája és az üzenet szuggesztivitása, a lét rejtélye és az istenivel való titokzatos kapcsolat. Valamennyi fordítónak megvan a maga "parancsolata", besorol valamilyen hagyományba. Ön milyen véleményen van és mely szempontokhoz igazodik? A fordító több-e közvetítőnél, tolmácsnál, két nyelv közötti teherhordónál? Alkotó munka-e az övé, vagy csak a szerző hangját közvetíti egy másik nyelven?
- Volt már némi fordítói múlt a hátam mögött, amikor tudomást szereztem ezekről az elméletekről - ön szempontoknak nevezte őket - egy nyelvről a másikra fordítással kapcsolatban, különös tekintettel a költészetre. Ez is műkedvelésem egyik jele, hogy zavartalanul gyakoroltam a fordítást, anélkül, hogy tudatában lettem volna valódi buktatóinak. Fordítóként semmiféle komlexusaim nem voltak. Egyetlen szempont, amihez váltig szeretnék ragaszkodni, hogy sose végezzek félmunkát, ne fuseráljak, s amit elkezdtem, azt fejezzem is be, ne adjam fel. Ezért aztán igen fontos számomra a "csábítás" pillanata. Az a mozzanat, amikor egy szöveg megpróbál engem "elcsábítani". Jó ideje olvasom a román irodalmat egyazon hátsó gondolattal, s úgy ízlelgetem a különböző szövegeket, mintha esetleges fordítója lennék, s ezalatt szinte gépiesen tesem fel magamnak a kérdéseket: vajon le tudnám-e ezt fordítani? vajon megéri a fáradságot? felkészült vagyok-e erre a kalandra? ez a legmegfelelőbb pillanat-e vagy jobb, ha későbbi időpontra halasztom? A válaszoktól függően aztán eldől az illető szöveg sorsa is. Érdeklődött a "parancsolataimról". Az egész egyszerűen annyiból áll, hogy már kezdetből eldöntöm, a fordítás mely módszerét választom. Bizonyos esetekben, lelkiismeretfurdalás nélkül megengedem magamnak a ferdítést is. Máskor igyekszem minél hűbben megfelelni. A szövegtől és a pillanattól függ minden. de talán a szerző is befolyásol ebben. Bizonyos költők, irályukból kifolyólag valami megmagyarázhatatlan és és kötelező tiszteletet ébresztenek, s arra kényszerítenek, hogy tökéletességre törj. Mások sokkal hermetikusabbak, saját világukba és diskurzusukba zárkóznak, s alig hagynak valamennyi rést a közeledéshez. A tényleges, pillanatnyi adottságoknak megfelelően választom ki a megközelítés módját és formáját, amivel sikeresen túlélhetem a kalandot. Hogy mennyiben vagyunk mi, fordítók cipekedő hordárok vagy társzerzők a fordítás műveletében, rajtad forul meg. Amennyiben van némi írói vagy költői hajlandóságod, nem érheted be a csak hasznos fordításokkal. Óhatatlanul újat alkotsz. A szerző hívatlan parnterévé válasz, s ahogyan az ő szövegét tiszteletben tartod, ugyanúgy tisztelnek majd téged is mint társalkotó fordítót.
- A pillanat és a szöveg, az olvasás és a konjunktúra, az érzelem és a csábítás képezik azokat az érveket, amelyek eldöntik, hogy egy szövegtet lefordítanak, ezekhez sokszor jóval prózaibb tényezők is társulnak. Valahányszor a két nyelvet beszélők egy másik nyelven írt szöveget olvasnak, akaratlanul, a tudatuk mélyén (nem teljesen tudattalanul) megtörténik annak nyers átfordítása a domináns nyelvre. Önnel megtörtént-e ez a fajta áttétel egy mű tanulmányozása közben? Előfordult, hogy jóval korábban lefordított szöveget ismét elővesz, és azt újraolvasva, anélkül, hogy a korábbi variánsra pillantana, mintha régi filmet nézne, újraértelmezve, újraérezve, újraélve azt? Szívesen elővenne egy művet, hogy egy más síkon újraélje az első benyomásokat és hangulatokat, az időközben szerzett tapasztalattal gazdagabban, egy árnyaltabb érzésvilágban?
- Nem föltétlenül. Vannak szövegek, amiket azonnal románul sajátítok el, anélkül, hogy magyarra tolmácsolására szükségem lenne. Találkoztam viszont egy másik, sokkal gyakoribb és talán érdekesebb jelenséggel. Miközben román szöveget olvasok, az az érzésem, hogy bár bizonyos kifejezésekben, szavakban, fordulatokban nem vagyok biztos, csak hozzávetőlegesnek tűnnek, összefüggésében az egész érthető, világos, természetes. Jobban megértem románul, mint hogy kifejezhessem magyarul. A románul olvasás gyakorlása miatt mind gyakrabban gondolkozom románul, s az az érzésem támad, hogy bármikor készen állok fordításra, minden gond nélkül. Ámde valahányszor nekiláttam az illető szövegeket átültetni, rá kellett jönnöm, hogy előzetes becslésem tulajdonképpen felületes, értelmező és csak pillanatnyi kapcsolatot jelentett a szöveggel, amelynek valódi jellegzetességei tulajdonképpen csak fordítás közben mutatkoztak meg igazán.
Dan Culcer ifjúkori verseiből fordítva, annak idején az volt a meggyőződésem, hogy amit az ember egyszer jól megcsinált, az évtizedek múltán is változatlanul érték marad. Belátom, tévedtem. Nemrégiben újraolvastam e fordításaimat, s mindjárt rábukkantam néhány naivitásra és fordítói "dadogásra", amelyeket könnyen kiküszöbölhetnék, ha újrafordítanám a szövegeket. Csakhogy - és erről akartam szólni - sehol sem találom az eredeti szövegeket, ilyen körülmények között pedig nem lenne tisztességes, hogy az eredeti hiányában csíszolgassak a fordításon, hiszen ezáltal csak még inkább eltávolodom az eredetitől.
A könnyed könnyelműség, amivel valamikor a fordítói munkának nekivágtam, ma a legtermészetesebb módon büntet: hosszú időn át elhanyagoltam, hogy a fordításokkal együtt megőrizzem az eredetit is - rosszabbik esetben annak egy másolatát -, amely után dolgoztam, s ezzel magamat hoztam lehetetlen helyzetbe: képtelen vagyok az önkorrekcióra vagy hogy szövegellenőrzést lehessen végezni. E balfogás nyomán azt a következtetést vontam le magamnak, hogy egy fordító számára a tolmácsolás önmagában csak félmunka, a másik felébe pedig beletartozik valamennyi kaland tapintható nyomainak a megőrzése, hogy bármikor újra lehessen kezdeni, ha úgy hozza a sors.
Érdekességként megemlítem, hogy a nyolcvanas évekből származó újsággyűjteményekben tallózva nemrég rábukkantam Mircea Florin Sandru általam fordított verscsokrára. Eszembe jutott akkor, hogy tulajdonképpen a Kriterion könyvkiadónál 1988-ban megjelent, A nagy teremben című, általam válogatott és tolmácsolt verseskötetének megjelenését akartam e versekkel jelezni. Mivel szerettem volna, ha az olvasó kiadatlan verseket kap ráadásnak, Sandru felajánlotta ezt a friss csokrot, amelyben volt egy Fekete méz (Miere neagra) című vers is. A csokor meg is jelent, aztán az egészről megfeledkeztem.
2002-ben Mircea Florin Sandru váratlanul elküldte dedikált új verseskötetét, aminek az volt a címe, hogy - Miere neagra! A cím azonnal megtetszett nekem, s egyáltalán nem emlékeztem, hogy egy hasonló című vers már járt a kezemben, sőt le is fordítottam. Lapozgattam a kötetet, kiváncsian keresve a tartalomjegyzékben az illető darabot, de hiába, könyvben egy szó sem esett mézről! Kiváncsi lettem s magyarázatot kértem a szerzőtől, aki egyszerű választ adott: az illető verset nem vette fel a kötetbe, csak a címét használta fel, mert "jól hangzott". Kérésemre akkor elküldte a vers szövegét is, amit azon nyomban le is fordítottam (most már tudom, hogy ráadásul másodízben), fölötte gyanús gyorsasággal. Még akkor sem tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen egy újrafordítással állunk szemben, a rádöbbenés 2006 végén következett be, a csíkszeredai könyvtár csendjében.
Így aztán ma már ugyanannak a versnek két variánsa fekszik előttem.
Miere neagră: Miere neagră, dulce-amară/ Limba o simte, Dumnezeire/ Soarele taie umbra în fire/ Vara se stinge, stranie vară.// Faguri sălbatici trunchiul ascunde,/ Fumul împrăştie roiul departe,/ Crengile ard peste frunzele moarte,/ Smulge toporul aşchii rotunde.// Fagul e putred, în risipire/ Caut cu mâinile miezul de ceară,/ Limba o simte, dulce-amară/ Miere sălbatică, Dumnezeire.
I. variáns (1988), Fekete méz: Fekete méz, te keserű-édes/ Mennyei íz a nyelvem hegyén/ Árnyékot szabdal a déli fény/ Micsoda nyár, furcsa és véges// Vadlépet rejt a korhadt fa odva/ A bolyt ki tudja mily füst űzte el/ Avar fölött az égő ág perel/ Szilánk dől a fejsze szerte dobja// Máladozó lép romló telepe/ Kezem a maradék viaszra téved/ Nyelvem hegyén, te keserű-édes/ Mennyei ízű vadméz, fekete.
2. variáns (2002): Fekete méz, te keser-édes/ Nyelvemhez ér s már istenedek,/ Fény aprította árnyékszeletek,/ Múlóban a nyár, elhagyni képes.// Fatörzs mélyén vadméhek odva/ A füst a rajt jól tova űzte./ Levelek, ágak fúlnak a tűzbe,/ Gömbölyű forgács gyűl ma halomba.// A kas lepusztult, tünedezőben,/ Kezem a lép után matat./ Keser-édesség a nyelvem alatt,/ Fekete vadméz, istenedőben.
Nyugodtan újrafordításnak nevezhetem, de nem a tudatos újrázás értelmében, s a lehetséges kérdésre, hogy melyik a sikerültebb, egyetlen válaszom van: mindkettő az én törvénytelen gyerekem...
- A kérdés valósággal felkínálja magát, el se lehet űzni, a válasz mégis jelentőségteljes tanácstalanság: képtelen vagy választani, akárcsak gyermekeid közt, és nem azért, mintha valahol a lelkedben nem történt volna már meg a kivételezés, hanem mert valami furcsa atyai érzés fog el és arra késztet, hogy pártatlan légy, legalább is látszatra. Ráadásul, ellentételezésként, olykor a mérleg a sebezhetőbb oldalára billen. A két változat közül, ha nekem kellene választani, a második a szebb, a meggyőzőbb, akár egy enyhén bepárásodott tükörben tündökölne, a másik élesen, valamennyi vonásával tükröződik, amelyek között vannak azok is, amelyek kissé megbontják az egész összhangját, a hűség bizonyítékaként. Ha már itt tartunk, melyek azok a nehézségek, amikkel egy fordító szembesül, először, amikor kézbeveszi magát a szöveget, és döntést hoz az átültetés milyenségében, majd másodszor, amikor a hasznosításról, a közlésről, az olvasóhoz közvetítésről és ennek megkönnyítéséről van szó? Rátalál-e a haszonélvezőre, vagy erre irányuló erőfeszítései meddők maradnak? Melyek a befogadás jelzései és ezek mennyire nevezhető ösztönzőknek?
- Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a vágyam, hogy a közönség elismerje a teljesítményemet. Gondolom, ez természetes dolog. Ugyanakkor, egy belső hang valahonnan arra biztat, hogy ne legyek mohó és türelmetlen, amikor sikerről van szó. Mind a két oldal tanácsára figyelve fokozatosan hozzászoktam, hogy saját magamat értékeljem, és amikor valóban meg vagyok győződve a sikerről, a többivel ne törődjek. Attól tartva, nehogy másként ítéljenek meg, mint ahogy azt én elképzelem, előszeretettel lettem saját magam kritikusa. Kissé gőgösen hangzik, ugye? És mégis, ez a "ravaszkodás", amely édestestvére az önámításnak, ma is képes elegendő erőt adni ahhoz, hogy kettéválasszak két teljesen különböző dolgot: az alkotó munkát, illetve ennek az adminisztrálását.
Így aztán semmi szükségem kiadóra ahhoz, hogy elképzelhessem, miként mutat majd az a mű
amin éppen dolgozom. Nem esek kétségbe a jövő miatt. Tudom, hogy egy elvégzett munka, bármi is legyen, egy étel vagy egy fordítás - csak alkotás legyen - végtére akkor is hasznot jelent, ha csőd szaga van. Bevallom, egyáltalán nem érzem jól magam, ha valaki más szabja meg, mit kell tennem. Alkatilag kedvelem a fegyelmet, de jobb, ha a saját magam ura vagyok. Életemben, újságírói és írói pályámon ellenkezés nélkül annyi kompromisszumra kényszerültem, megalázó és fölösleges utasításokban volt részem, hogy egész egyszerűen nem akarom, hogy tovább is az orromnál fogva vezessenek.
Banális, de igen jellemző történetet mondanék el.
2004-ben, a Kölcsönsorok című fordításkötetem véglegesítésekor, a Vatra c. folyóiratnak köszönhetően történetesen megismerkedtem Petre Cimpoesu prózájával, amely az első pillanattól kezdve elvarázsolt. Addig megjelent könyvei - Simion liftnicul, Erou fără voie, Povestea Marelui Brigand - annyira fellelkesítettek, hogy mutatványt is fordítottam belőle, csak úgy, a magam kedvtelésére, hogy lássam, miképpen hangzik magyarul egészséges, briliáns iróniája. A lelkesedésemből az lett, hogy feladván elveimet, egy budapesti kiadóhoz fordultam, hogy megtudjam, nem érdekli-e valamelyik, a román kritika által is elismert Cimpoesu mű kiadása? Tudja, milyen választ kaptam? Hogy a szóbanforgó kiadó csak olyan külföldi íróktól közöl, akiknek legalább 4-5 elismert mű áll a hátuk mögött. Viszont, ha már szóba kerültek a fordítások, nem lenne rá kedvem léefordítani ixulescu könyvét? A valódi névnek itt semmi jelentősége, a lényeg az, hogy ismertem a szóbanforgó szerzőt, csak irodalmi hajlamairól nem tudtam, következésképp azt válaszoltam, hogy nincs elég időm ahhoz, hogy megrendelésre fordítsak; azt írom meg és azt fordítom le, ami tetszik nekem, annál is inkább, mivel legtöbbször szerzői erőfeszítéseimért semmiféle ellenszolgáltatás nem jár... Ám hogy mégis csak meggyőzzem a kiadót, irodalmi jellemzést állítottam össze Petre Cimpoesu helyéről és szerepéről a jelenkori román prózairodalomban, s annak ellenére, hogy írónk azóta is sikert sikerre halmoz újabb műveivel, ráadásul most már külföldön is, javaslatom süket fülekre talált. Persze azért a közeli jövőben mégis csak lefordítom majd Cimpoesut, de kizárólag a saját szórakoztatásomra. Remélem, sikerülni fog...
Hasonló tanulsága van a Ioan Es. Pop versei kalandos történetének. A költőt a LiterNet kiadó révén ismertem meg, melynek jóvoltából 2006-ban az interneten megjelent petrecere de pietoni című kötet. Már első látásra messziről megéreztem Ioan Es. Pop szövegeinek vérbeli erdélyiségét, ami hirtelen reakciót váltott ki belőlem: elhatároztam, hogy azon nyomban lefordítom a teljes kötetet. Félretettem minden akkori kötelezettségemet és rekordidő alatt elkészültem a tolmácsolással. Közben kapcsolatba léptem a kiadóval, illetve a szerzővel, akik jó néven vették szándékomat, én meg rendre, két nyelven közzétettem a kötet egész anyagát a http://www.transycan.net/cafe internetes honlapon. A visszhang meglepően kedvező volt, számomra azonban nem jelentett újdonságot: teljességgel tudatában voltam a fordítás jelentőségének és sikerének. A költő lelkesedése és öröme arra késztetett, hogy ne álljak meg itt és a könyvhöz csapjak hozzá még egy bő válogatást Ioan Es. Pop más verseskönyveiből is. Így aztán a fiókomban most Pop válogatott verseinek vaskos kötete lapul, amelyet, bár egy évnél több is eltelt a kézirat befejezésétől, azóta sem tudtam egyetlen kiadónál sem elhelyezni. Mindenki vonakodik, mondván, hogy a fordítások, különösen a középeurópai országok nyelvéről, senkit sem érdekelnek, a kézirat megjelentetése pedig attól függ, milyen pénzügyi támogatást, szubvenciót stb. tudok hozzá szerezni.
Mindennek a teteje, hogy a LiterNet, amely nonprofit kiadó, bár egy korábbi egyezségnek megfelelően megkapta tőlem a kötet kéziratát, s profiljában magyar, német, angol és francia nyelvű könyvek kiadása is szerepel, máig nem adott életjelt. Ez nem akar szemrehányás lenni, csupán tényeket és helyzeteket szögezek le...
Ezen a ponton pedig megáll minden tudomány. Véleményem szerint nem helyénvaló és mélységesen megalázó, hogy a szerzők és a fordítók koldusokként járjanak házról házra, hogy műveiket meg tudják jelentetni, miközben a kiadók holmi passzív közvetítők maradjanak, akiket csak a saját számításuk érdekel, anélkül, hogy kockázatot vállalnának az értékteremtésben. Ők nem hajlandók kockáztatni, és csak akkor "segítenek", ha felhajtottál valamennyi pénzt. Ám nézzük csak meg közelebbről, mit is tesz egy mai kiadó a szerzőért. A szöveget én szedem ki és korrigálom. A szerkesztői munkához rendszerint hiányzik a szakképzett ember. A nyomdai munkálatokat legtöbbször egy nyomda végzi el, a terjesztés kritikán aluli. Szerzői jogdíjról még csak ne is álmodj, jó ha kapsz egy öl szerzői példányt. Úgy értékesíted, ahogy jólesik... Nem is marad számára egyéb tennivaló, csak hogy "hírnevét" adja mások erőfeszítéséhez. Nekem semmi kedvem, hogy valami közöm is legyen az irodalmi gondnokok e félresikerült világához. Igyekszem elvégezni a munkámat, a többi néma csönd - egyelőre.
- Ha különböző hőfokon is, de valamennyiünknek részünk volt e megaláztatásokban; egyesek nem szeretnek róla beszélni, akiknek pedig meg kellene hallaniuk, úgy tesznek, mintha más lenne a dolguk. Ugyanilyen jól tudom azt is, hogy az író egyfajta önkéntes, s ugyanez áll a fordítóra is, mert egyik is, a másik is (amennyiben nem egy és ugyanaz a személy) őket uraló késztetésből cselekednek, szenvedélyből, mely egyfajta lágy adrenalin, s erőfeszítésüket akkor is meghozzák, ha nem kéri tőlük senki és nem számíthatnak semmilyen fizetségre. A tolmácsolás nem olyan egyszerű művelet, ahogy azt egyesek gondolják, egy alkotást kifejezésében és szellemében visszaadni jóval többet igényel, mint annak a nyelvnek az ismeretét, amelyből fordítunk. Mindenek előtt arról a műveltségbeli alapozásról van szó, amelyre egy kultúra épült, amely sajátossá teszi, árnyalja, jelentésessé teszi, amit egy felületes értelmezés elront. A Kölcsönsorok antológia összeállításakor szembesült e nehézségekkel? Melyek voltak ezek és hogyan lépett túl rajtuk? Voltak olyan pillanatai, amikor úgy érezte, hogy az egyenlőségjelet a tolmácsolásban viszonylagosnak érezte?
- Az antológia, amelyre utal, hosszas tudatosodási folyamat eredménye. Kezdetben egyszerűen csak fordítottam és beértem ezzel, gyakoroltam csupán, azt hittem, ennyiből áll az egész. Évtizedek teltek el, hogy rendre rájöttem: mindaz, amit mennyiségileg megvalósítottam, kötelezően minőségi szempontoknak is meg kell hogy feleljen, ami egy kicsit bonyolultabb dolog. Bevezető tanulmányomban egy helyütt meg is jegyzem, milyen döntő szerepe volt a román irodalom szellemének megértésében annak az 1989-ben készített interjú sorozatnak, amelyet az eminescui életmű magyar fordítóival készítettem a nagy román költő halálának centenáriuma alkalmából. Itt és most bevallhatom, hogy az olyan remek költőkkel és fordítókkal folytatott beszélgetések, mint amilyen Kiss Jenő, Márki Zoltán, Jancsik Pál, Lászlóffy Csaba, Lászlóffy Aladár, Lőrinczi László, Anavi Ádám, Jánosházy György, Székely János, Tóth István nem csupán az eminescui líra lényegének elmélyítésére korlátozódtak, számomra ugyanis a tolmácsolás elméletének és gyakorlatának valóságos iskoláját is jelentette. Akkor tudatosult bennem, hogy a fordító tevékenységét egy sor, mellőzhetetlen sajátos szabály igazgatja, melyek révén a tolmácsolás a szerző szándékainak mentén valósul meg. Mindenik beszélgetőtársamtől tanultam valamit, egy-egy szempontot, eljárást, amit aztán alkalmam volt elemezni, átgondolni, kipróbálni, a magamévá tenni. Újra elővettem nemrég az 1989-ben készült, A költő és fordítói kifejező cím alá sorolt interjúkat, s egy egész sor konkrét válasz található bennük, az ön kérdéseire, amiket aztán számtalanszor ki is próbáltam fordítói gyakorlatomban. Ahelyett, hogy saját műhelyemből vett példákkal jönnék, röviden felsorolom a legérdekesebb vonatkozásokat.
Kiss Jenőnek például az volt a tulajdonképpeni véleménye, hogy egy költő művét akkor lehet kedvező körülmények között lefordítani, amennyiben egységes koncepció alapján történik, amennyiben lehet, egy és ugyanazon fordító által. Márki Zoltán rendkívül körültekintő, és ezért úgy látja, hogy vannak dolgok, amiket, bármilyen zseniális fordítások is léteznek a világon, csakis a saját anyanyelveden tudsz kimondani. Jancsik Pál fordítóként esküdt ellensége a könnyű, rutinos megoldásoknak a fordítás terén, és mindig új és új megoldásokat keres a már-már lehetetlennek látszó feladatokhoz. Lászlóffy Csaba bebizonyította a számomra, hogy a fordító nyelvi-stilisztikai igényessége nem csupán a magánszórakozása, hanem határozott lépés a tökéletesség felé. Lőrinczi László, Quasimodo és Arghezi ihletett fordítója megosztotta velem azt az utat, amit a forma fetisizálásától megtett addig, hogy elfogadja Eminescu legnagyobb fordítója, Gáldi László elméletét, miszerint a fordításnak azt kell visszaadnia, amit a költő mond. A versnek ugyanis nincsen formája, csupán tartalom, s a tartalom maga a forma is. A vers a szövegen múlik, a fordításnak tehát a szavakat kell visszaadnia. Ezek zenéje és ragyogása már egy egészen más kérdés! Anavi Ádám révén gazdagabb lettem egy paradoxonnal, ő úgy tartja ugyanis, hogy a fordítás olyan, mint egy hódítás, amely a hódítót gazdaggá teszi, de a meghódítottat egy fikarcnyival sem teszi szegényebbé! Jánosházy György vérbeli gyakorlati embernek bizonyult: azt tanácsolta, hogy a fordítónak nincs miért sietnie, amennyiben elakad, tartson szünetet, s később újra előveszi a darabot. Székely János a fordítások állandó csíszolásának híve volt, nem hitt a variánsokban. Tóth Istvántól egy mondást kaptam a fordítással kapcsolatban, mely szerint a fordítás olyan mint egy nő. Ha szép, akkor hűtlen, ha pedig hű, akkor hiányzik a ragyogása. A fordító meg szeretné egymáshoz közelíteni a két ellentmondó tulajdonságot.
Különben az egész interjúcsokor (lásd a blogon a Költő és fordítói c. bejegyzést - Cs.G.) szerves része lesz a Kölcsönsorok készülő II. kötetének, amely román költőkből és prózaírókból készült újabb fordításaimat tartalmazza.
- Ön megelőzött, mielőtt feltettem volna a kérdést, így másképpen fogalmazok. Mindketten tudjuk, hogy a két irodalom közötti nem éppen tüneményes, tapasztalható a közeledés egyfajta elutasítása (vagy tévednék, csak egyéni benyomás lenne?), dacára a két nyelv nagy számú ismerőjének, ami elég lenne ahhoz, hogy a kapcsolatok kevésbé merevek, ha nem tisztelettudóak legyenek. Sokféle magyarázat létezik erre, egyesek történelmi, mások szociológiai vétetésűek, a legagresszívebbek pedig jócskán politikai töltetűek, amelyek az értelmes kulturális érvek helyét bitorolják. Mindig létezett a fordítóknak egy szerény, önzetlen csapata, aki az idők során megkísérelte lerombolni a kultúráink közötti falakat, s azon munkálkodtak, hogy e kapcsolatok történetében ne legyenek üres lapok. Túl nagy dolog lenne, ha arra kérném, tekintse át e kapcsolatok múltját? Mit gondol, hogyan alakulnak majd a továbbiakban a nem túl távoli (közeli) jövőben? Tapasztalt valamelyes kedvező változást az új kontinentális szervezetbe lépésünk után? Vagy ellenkezőleg, a szkepszis e tekintetben még csak mélyült?
- Az ön kiváncsisága természetes, nekem pedig, hogy tisztességes legyek, általánosságokat fogok mondani, amit mindenkinek tudnia illik, aki Európa e részén él.A románok és magyarok közötti kölcsönös érdeklődés nem fordításokkal indult, hanem bizonyos történelmi, földrajzi vagy gazdasági ismeretek átvételével. Irodalmaink csupán a XIX. század elején kezdtek egymás iránt érdeklődni. Első lépésként a folklór volt az, ami közelített bennünket, ezt pedig azok a szorosabb irodalmi barátságok erősítették, amelyek Erdélyt jellemezték. A fordítások általi közeledés kiemelkedő, ismert személyiségei egyebek mellett Ács Károly, George Coşbuc, Iosif Vulcan, Veress Endre, Liviu Rebreanu, Ion Chinezu, Kádár Imre, Octavian Goga, József Attila. Ha mérleget készítenénk mind a két oldalon, a román irodalom magyarul való megközelítése jóval messzebb jutott. Ennek a ténynek azonban meglehetősen egyszerű a magyarázata: Trianon közjátéka a Magyarország határain kívül rekedt magyarokat kisebbségekké változtatta, akik úgy védelmezték a létüket, hogy a népi diplomácia legtermészetesebb eszközéhez nyúltak: pozitívan viszonyultak a kényszerű együttéléshez és együtt munkálkodáshoz. Nagyszüleim és dédszüleim semmivel sem voltak jobbak román kortársaiknál, csakhogy egy teljesen más helyzetben voltak: politikailag, ideológiailag és nyelvileg hátrányos helyzetbe, egy fordított világba kerülve, saját érdekükben rákényszerültek, hogy egész egyszerűen alkalmazkodjanak, hogy szövetségeseket keressenek a legyőzők között. E korparancs alól a magyar írók se vonhatták ki magukat, akik egyik napról a másikra erdélyiek, majd nemsokára transszilvanisták lettek, a legjobbak pedig következetesen vallották a kapcsolatok és a megismerés szükségességét az alkotás révén. A románoknak talán megfelet az is, hogy passzívan elfogadják a másik fél közeledését, miközben nyakig voltak a modern állam szervezőiként rájuk háruló új szerepben, hiszen annyi évszázad már-már feltétlen behódolás után hirtelen teljhatalmú urak, de felelősök is lettek. Mindenki a maga szerepével - vélekedek ma, visszapillantva a múltra -, e folyamat pedig szüntelen távolodáshoz vezetett, a közeledés kísérletei és próbálkozásai ellenére, amelyek mindig is jelen voltak társadalmunkban. A népi demokrácia valamennyi dolgozó ember közötti testvériség eszméjét hirdette, de ez az igény csupán a kijelentések és az elvek szintjén maradt, s az évek teltével egyre jobban kiüresedett. A Ceausescu-éra utolsó évei már a a román "kommunista" társadalom által gyakorolt társadalmi demagógia gyűlöletes arcát is megmutatta, emiatt a kisebbségek nem találtak rá önmagukra az egységes dolgozó nép dogmájában. Ez a nemzeti színezetű visszafejlődés károsan hatott mind a románok, mind a magyarok egyéni és közösségi magatartására. Az együtt dolgozás parancsát ma egy elvakult irígység és versengésvágy veszélyezteti mindkét oldalon, a kultúra iránt pedig, általában is, a társadalom szinte teljes érdektelenséget mutat. Az irodalmat, a a különböző kultúrák szinte teljes elszigeteltségben élnek, dacára azon nagyívű nemzetközi projekteknek, amikre nem keveset költenek.
Érdemes megemlíteni Domokos Sámuel, budapesti kritikus, irodalomtörténész és fordító 1985-ben megjelent, ma román-magyar irodalmi mkapcsolatokról szóló könyvét, amelyben így ír: "Mind nálunk, mind pedig a románoknál a felvilágosodás eszméi teremtették meg az irodalmi kapcsolatok megindulásának lehetőségét a múlt század közepén. A románoknál 1830-ban jelen¬tek meg az első fordítások irodalmunkból, az első magyar tolmácsolások a román irodalomból pedig 1831-ből valók." Az első lépések tehát szinte egyidőben történtek, a visszafejlődés kacskaringói később keletkeztek. Reménkedhetünk, amennyiben bízunk az élet törvényszerűségeiben, hogy a végkifejlet is egy ütemben következik majd be.
- Visszakanyarodok a román költői antológiához, a Kölcsönsorok-hoz, mert kikerülte a kérdést. Az én hibám, hiszen nem kérdeztem elég nyíltan és rámenősen. A román olvasó éppen annyit fog róla tudni, amennyi információt mi e beszélgetés keretén belül kínálunk neki (s amennyit megtudhatott egy korábbi számunkban közölt szemlénkből). Szóljon a létrejöttéről, a benne szereplő szerzőkről és arról a jóval átfogóbb internetes gyűjteményről, amelyben jelentős válogatás található a román lírából, s használja ki az alkalmat, hogy eloszlasson minden kétértelműséget a fordítók személyét illetően, mert egy kevésbé figyelmes böngésző eltévesztheti a... koordinátákat. Tehát, a Kölcsönsorokról, majd az internetes oldalról és Andrassew Ivánról. Miért? Hogyan? Mi lesz a folytatás?
- Nincs mit tennem, lássuk hát a történetet...
Ami 2004 februárjában történt, amikor elmenekültem Bukarestből, ahol több mint három évtizeden át voltam kénytelen élni, és Csíkszeredában telepedtem meg, hogy jól megérdemelt nyugdíjas éveimet ott éljem le, kicsomagoltam személyi irataim maradékát. Számba véve a román költészetből végzett fordításaimat, összeállt egy 20 költőből álló első szerzői lista, ami - így gondoltam akkor - alapjául szolgálhat egy kortárs román költői antológiának. Nem gondoltam akkor egy ilyen könyv lehetséges olvasóira, csak azoknak a kéziratoknak a véglegesítésére és összeillesztésére, melyek a korábbi évek során összegyűltek, nekem meg sem időm, sem türelmem nem volt ahhoz, hogy jó gazdájuk legyek. Amikor kezemben volt az antológia első formája, rájöttem, hogy ez a teljességgel szubjektív és véletlenszerű válogatást valamiképpen indokolni is kellene, amelyben felhívom az olvasóim figyelmét választásom szempontjaira. És mivel a kötetbeli fordítások tulajdonképpen a román valósággal és még pontosabban a románokkal - közöttük mindenféle költő is akadt - való kapcsolataim mentén keletkeztek, jónak láttam papírra vetni alakuló emlékeimet, benyomásaimat és véleményemet, abban a formában, ahogy pályakezdésem és újságíróvá-lírikussá válásom idején láttam a világot. Kezdetben néhány oldalas, invokáció szerű szövegre gondoltam, amely mintegy elnézést kér a kötet szubjektívizmusáért, menet közben azonban belegabalyodtam a vallomások sűrűjébe, s azt mondtam magamban, hogy talán, ha válaszolok erre a nemvárt kihívásra, az antológiával együtt valami eddig nem látott elegyet hozhatok létre, ami előreláthatóan felkeltheti kortársaim figyelmét. Ekként született az Én és a románok című esszé, amely bevezeti a tulajdonképpeni verseskönyvet. A könyvet Kanadában sikerült véglegesítenem, ahol 2004-ben a lányoméknál töltöttem két kerek hónapot, ami alatt kellő nyugalmam és eltökéltségem is került ahhoz, hogy bővítsem a válogatást, a lefordított költők száma így 36-ra nőtt.
Létezik viszont egy másik történet is, a Román költők antológiájáé (480 vers 61 költőtől, 61 fordító tolmácsolásában), amelyet magam állítottam össze és internetes szerkesztése a Budapesten élő magyar író, Andrassew Iván munkája (http://mek.oszk.hu/02200/02203). Még a múlt század végéig nyúló magánvállalkozásunk ez, amikor is lefektettük antológiánk alapjait. E folyamatos kalandban Iván barátom volt mind a kezdeményező, az ösztönző és a szükséges közönség is, újabb és újabb rendeléssel, megjegyzésekkel sarkallva munkámat. Türelemmel, apró léptekben sikerült a saját és a szerkesztőségi könyvtárból, a kulturális lapok gyűjteményeiből kiválogatni klasszikus és jelenkori román költők alkotásait Balogh József, Kenéz Ferenc, Kányádi Sándor, Szonda Szabolcs, Jánk Károly, Orbán János Dénes, Lendvay Éva, Áprily Lajos, Páskándi Géza, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Goron Sándor, Franyó Zoltán stb. stb. fordításában. Abszurd vállalkozás lenne itt felsorolni mind a 61, a projektben szereplő fordítót. Ezt az anyagot egészítették aztán ki az én fordításaim is. Azt lehet mondani tehát, hogy az internetes antológia tulajdonképpen fészke a Kölcsönsorok antológiájának: ez utóbbi anyaga megtalálható az internetes változatban, amely viszont jóval gazdagabb, éátfogóbb és változatosabb, mint az én szerény vállalkozásom. Külön megemlíteném az Eminescunak szentelt fejezetet, amely az eminescui életmű magyarra fordításának története mellett, azon versek magyar nyelvű fordítás-variánsait is tartalmazza, amelyeket háromnál több fordító is tolmácsolt, beleértve a híres Esticsillagot (Luceafarul).
Tudom, az is érdekli önt, hogy miért tettük? Mert egyszerűen jó és megvalósítható dolognak tekintettük. És az a tény, hogy senki se akarta rajtunk kívül megcsinálni, az úttörés varázsával ajándékozott meg. Kihívás volt a számunkra. De úgy is fogalmazhatnék: miért ne tettük volna?
Sajnos viszont, hogy a magánkezdeményezések sokszor ki vannak szolgáltatva személyes sorsunk vargabetűinek. Nekünk is volt egy sor más elfoglaltságunk, a Román költők antológiáját pedig évek óta nem bővítettük, bár én folytattam fordítói munkámat, hiszen asztalomon van már a Kölcsönsorok készülő, második kötete, amely szándékom szerint újabb lépést jelent majd a fordítások esztétikájában és gyakorlatában. Bővítem a lefordított költők körét, újabb felfedezések és kapcsolatok révén, a fordítással kapcsolatos eszmecserékkel kiegészítve.
- Tudnivaló, hogy egy nyelv elsajátítása, teljes jelentés- és árnyalati gazdagságában nem egyszerű dolog. Egy fordító, a nyelv értelmének alapos elsajátítása mellett, jó ismerője kell hogy legyen annak a műveltségnek is, amelyből átültet. Ahhoz azonban, hogy hozzáértővé váljon, egy egész sor olyan eszközre van szüksége, amelyeket felhasználhat munkájában, mint amilyenek például a szótárak (kifejezésekhez, művekhez, szinonimákhoz, nyelvi archaizmusokhoz, régi kifejezésekhez, bibliográfiákhoz stb.), az irodalomelméleti és irodalomtörténeti munkák stb. Az idők során megszületett néhány ilyen munka - megemlítendő Szász Lőrinc kifejezésgyűjteménye, mely igen jó, de keveset markol, készítője közben bővített rajta (elérhető az interneten, a transindex.ro honlapon), majd a Carocom kiadásában megjelent magyar-román, meglehetősen vaskos szótár, amelyben viszont elég sok a... hézag - de szükségét érezni jóval átfogóbb és időszerű szótárak létrehozásának, amelyek tükrözik a nyelvek fejlődését. Ezek közül az eszközök közül melyeknek érezte ön leginkább hiányát? Melyek lennének azok az alapművek, amelyek lehetővé tennék a kultúráink közötti kölcsönös ismerkedést, amelyek nem csupán a fordítók számára igen hasznosak, de a kulturális szféra más szereplői számára is.
- Te jó ég, méghogy szótárak, adarbázisok, alapmunkák, lexikonok, elméletek! Mi lesz velünk? Sajnos, hogy nélkülük bajos meglenni. És mégis... Aki elkötelezi magát a fordításnak, az az állandó tanulás vermébe esik. Milyen boldog lennék, ha nem kellene állandó ingajáratban pendlizni az íróasztal és a könyvespolc között! Mindegyre olyan szövegekről álmodok, amelyeket egyetlen nekifutással megfejthetek, mindenféle segédeszköz nélkül. Ritka alkalom, amikor egy verset első olvasás után és szótári keresgélés nélkül képes vagyok lefordítani. Amúgy nem vagyok lusta teremtés, egyszerűen nem szeretem segédeszközökre pazarolni az időt, amelyek mindegyre visszafognak a lendületből. Ezért aztán nem igazán kedvelem a kétnyelvű szótárakat és egy idő óta a román nyelv értelmező szótárait használom, amelyek nem csak hogy formában tartanak, hanem tudásszintemet is gazdagítják. Így aztán, a magam számára megoldottam a nagyon hiányzó, átfogó román-magyar és magyar-román szótár hiányát, s a saját magam tolmácsa lettem. Leggyakrabban N. Breban Dictionarul general al limbii romane c. munkáját forgatom, csak nagyritkán fordul elő, hogy még komplexebb forrást kell keresnem.
Arra a kérdésére, melyek lennének a kultúráink közeledéséhez szükséges alapművek, azt mondhatom, hogy első lépésként megtenné nyelveink kölcsönös ismerete, legalább az olvasás szintjén. Utána Petőfi versgyűjtemény és Eminescu összes, majd egy József Attila és egy Lucian Blaga kötet, végül egy regény Jókai Mórtól, egy meg Liviu Rebreanutól már jól látható hatással járna. Az eredménytől függően, a kísérletet folytatni vagy fel is lehet függeszteni. De mert sosem érjük meg a kölcsönös kétnyelvűség eljövetelét, itt vagyunk mi, fordítók, akik a bezárkózás elleni oltásadagokat szállítjuk. Szerencsére, 1. számú receptemet az ország bármelyik könyvtára beváltja... Már csak a kedvező széljárás hiányzik...
- Úgy van, a kedvező szél... Pillanatnyilag azonban úgy tűnik, Eolnak más tervei vannak, mert akár egy pohár vízben is képes vihart kavarni... De azért higgyünk benne, hogy nap mind nap az ün által emlegetett gyakorlatra készülünk. Ehhez meg az kell, hogy komolyan vegyenek bennünket és egy minimális támogatásban részesítsenek.
Itt akár pontot is tehetnénk párbeszédünk végére, de minden esetben, amikor azon töprengek, milyen kérdéseket és hogyan tegyek fel, egy gonosz hang belülről azt súgja, hogy valamennyi beszélgetés után még mindig marad valami kimondatlan, valami, amit a kérdező szem elől téveszt. Az ilyesfajta kérdések közül melytek azok, amikre ön számított, de nem hangzottak el? Talán több is van belőlük? És ha nem hangzottak is el, az alábbi hely megbírja a válaszokat. Nos, kérdezzen ön is magától!
- Az ember legtöbbször akkor tesz fel magának kérdéseket, ha nem találja a szükséges és biztos választ. Egy efféle kérdés régóta foglalkoztat: meddig foglalkozom még egyáltalán fordítással? - elvégre nem kötelez rá senki, a szabad választás az enyém volt s az ma is. Bármikor abbahagyhatom, akár végleg is, s néhány barátot és ismerőst leszámítva senkit se foglalkoztatna a dolog. Ennek a tágas, bonyolult és agyonzsúfolt világnak meg se kottyanna egy ilyen fordulat. A fordítók jönnek és mennek, az élet megy tovább, nincs idő ilyen “apróságokkal” foglalkozni. Az én kedvtelésem, meg a tiéd és mindazoké, akik velünk egy csónakban eveznek, csakis a miénk, nem fertőz, bár tiszta szívből ezt óhajtanánk. Nemrégiben tárgyaltam egy magyarországi kiadóval jövőre vonatkozó terveimről, mire szinte szóról szóra elmondta ugyanazt, amivel általában a románról magyarra fordítandó művek terveit szokták fogadni: “Ugyan, ha egy Cioran vagy egy Noica mű lenne, esetleg Blaga... De így... Csak én és ön olvasná el...”
És mégis, valami azt súgja, hogy ne adjam fel egykönnyen. Minden jogom és szabadságom megvan ahhoz, hogy ne tegyek semmit és a magam kis, személyes dolgaival törődjek. De ugyanilyen jogom van és szabad vagyok megtenni, hogy hallgassak a késztetésre, s időm egy részét arra érdemes szövegek értelmezésével töltsem el, hogy az eredeti által sugallt szemlélet és forma szerint újra alkossam, majd élvezzem a siker ízét, azét a sikerét, amit a haszontalanságok legyőzői - például az alpinisták - élveznek, egyáltalán bárki, aki egyetlen célt követ: az örömérzés újrateremtését az emberiség életében.
Fotó: Pusztai Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése