Arra gondoltam, hogy leírom egy 1965-ös kolozsvári irodalmi botrány történetét, amely annak idején megrengette az egész romániai magyar sajtót, s engem is állásfoglalásra sarkallt. Közben pedig bemutatom a történet főszereplőjét, Kiss János írót, egyik legkitartóbb és leghűségesebb barátomat, akivel közel 15 éve nem láttuk egymást, bár azért néha - ritkán - telefonoztunk, de ha holnap szembe jönne velem az utcán, ott folytatnánk, ahol annak idején abbhagytuk.
Matematika tanár és iskolaigazgató volt éveken át Tordaszentlászlón, amelyhez akkoriban Magyarfenes is tartozott, feleségével együtt kint laktak, élte a falu életét, zárt és kicsinyes világát magába szívta, aztán egyszer csak kisregénnyé érlelte ambíciója mindazt, amit az élet tálcán kínált eléje.
Tegnaptól holnapig c. kisregénye - amely egy falu életének egy napi metszete (némileg Martin du Gard Vén Európájára emlékeztet, erdélyi kiadásban), az akkori irodalmi viszonyok között mindenképpen friss, újszerű, merész vállalkozásnak tűnt.
A regényt lehozta az Igaz Szó c. folyóirat, s azon melegében igyekeztem véleményt mondani róla.
Ilona felébred...
Sietős sorok Kiss János könyve alá
(1965. szeptember 30.)
"Ilona felébred, ásít, nyújtózkodik..." s végül: "...zizeg a szalmazsák, amint elnyúlik az ágyban" - e két mondat közé feszül Kiss János első nagyobb lélegzetű művének minden történése-mondandója. Amilyen gyorsan csak lehet, sietek melléállni: igenlésben, egyetértésben. Mivel kezdjem -, hogy a főhősnő két gesztusa közé ékelődött valóságdarab jéghegyet sejtet? Hogy a fiatal prózaíró maga is tevékeny, alakító részese ennek a valóságnak, s ráadásul nem csak tényismerete alapos, hanem az írói mesterséghez is ért?
Mert mindezt föltétlenül el kell mondani. De azt is, hogy a Tegnaptól holnapig szerzője kiváló mesteren nevelkedett (a mottó is elárulja), du Gard-on. Igaztalan lenne Kiss Jánost az utánérzés leghalványabb vádjával is illetni, bár néhány fejezet után azonnal a megrázó erejű Vielle France jut eszünkbe. Ám fiatal írónk, úgy tetszik, csakis azt tanulta el, ami büntetlenül eltanulható egy klasszikustól, sőt - kisregénye pendant-mű, mintegy a másik ellenpontozása, s tán első pillanatban fel sem tűnik, mennyit nyert vele hazai magyar irodalmunk - emberábrázolásban, időszerű probléma felvetésben. Ezt így is, úgy is eldöntik a következő esztendők.
Ilona egyike legsikerültebb irodalmi hőseinknek. S bár nem kevés kompozíciós funkciója van összekötni a mai falu kisebb-bagyobb rétegeinek életét, megindokolni az írói kép mindent átfogó sokszínűségét - az egyszerű néptanácsi "kifutó" egy napos odisszeája, más-más emberekhez fűződő kapcsolatai tökéletessé teszik, s mégis emberivé e küzködő, tapogatózó asszonyalakot.
Felveszik a pártba. Az esti gyűlésre döbben rá megszokott mozdulatokkal végzett reggele, ide fut össze minden gondolatszála a cselekmény folyamán, űrt lát maga körül, mindegyre az ötlik fel benne: hogy lesz ezután? S végigkísérjük a "pernyi nyugta nincsen" menyecskét hivatali útjain; itt is, ott is kísért az évszázadok visszahúzó ereje: a néptanácstitkár, az elnök, a szövetkezet elnöke, szülei, a tengő-lengő Csegezi Marci komasága, a Lőri tanár-házaspár, a nyomorult sorsú Veresék - megannyi reális probléma, jól egyénített figura, magatartás... Szó sincs róla, hogy itt valami "alvilági szövetkezet" kísértené az "angyali jóságot", inkább a falu nehezen felszámolódó tudati elmaradottsága, egynémelyek kényelmessége, felelőtlensége, erkölcsi tökéletlensége, hajtja Ilonát egy mindinkább tisztán körvonalazódó , határozott álláspont, ideál felé, mely nem mentes a környezet hatásaitól, s éppen e sokirányú harc teszi hitelessé eszmélési folyamatát. Kiss János tudja, hogy még ez a folyamat se zárulhat le egyértelműen pozitív irányban, az átalakulás még dúl az emberekben, s éppen ezt a pillanatot ragadja nyakon, melyben a mérőműszerek már a születő új nagyságát is jelzik.
Nem lehetetlen, a további kritikák azt is jelezni fogják, hogy meglehetősen kevés vegytisztán-pozitív figurát szerepeltet Kiss, hogy a kép mintha sötétebb lenne a valóságosnál. Igaz, a tények tények maradnak, csak a következtetéssel nem értek előre egyet - ami ebben a faluban történt, mind tagadhatatlan változás, fejlődés, s ez adja meg a kisregény pendant-jellegét Roger Martin du Gard Vén Európá-jával szemben, de az író pártos szemlélete nem engedi, hogy kicsússzanak látómezejéből azpk a hibák, fogyatékosságok sem, melyek fokozatos megszüntetésével (és ennek harc, méghozzá kemény harc az ára!) még jobbá tehetnénk a világot. Elsősorban és főként ezért örülök könyvének, mely egyszeriben komoly, higgadt, a holnap igazsága mellett mégis szenvedélyesen kiálló szerzővé avatja Kiss Jánost.
Egyszerűsége - modernség, de nem hivalgó, nála igazán áll, hogy tartalom szüli a formát, mert ha az írónak van mit mondania, s azt - úgy érzi - valóban csak ő tudja elmondani, megtalálják helyüket a keresett szavak, jelzők; igazi, életerős szimbólumok, és értékes, korszerű művek születnek.
Mint "ébredő Ilona" története.
*
Lett ám a könyvből nagy zenebona - először Tordaszentlászlón, különösen a kultúritthonigazgatóba oltott iskolaigazgató szívta fel a vizet s szította a kedélyeket -, tiltakozó levelek mentek a megyei néptanácshoz és pártbizottsághoz, s bár a könyvben szereplő figurák nem voltak azonosak életbeli figurákkal, a beadványokban az ostobák az örökös baklövést követték el most is: vádolták az írót, hogy róluk ír - elismerve tehát, hogy a más néven szereplő irodalmi alakok mégis csak ők -, majd utána élénken tiltakoztak a „rágalom” ellen, mert mindaz, amit róluk mond Kiss János, az szemenszedett hazugság.
Riportok, ankétok egész sora született e jelenség körül, jómagam is kiutaztam a községbe, akkor barátkoztam össze Jánossal.
A riportút nyomán az alábbi cikket hozta az Ifjúmunkás:
Könyvégetéssel nem lehet
(Ifjúmunkás, 1965. december 2.)
Tart még a botrány Kiss János elbeszélése körül. S hogy az ember eligazodjék a különféle indulatok között, ki kell utaznia Tordaszentlászlóra. Az Utunk cikkírójával, Bodor Pállal ellentétben én kiírtam a falu nevét, ahogy az író is saját nevével szignálta a művét, s bár közelről bonyolultabb a kép, s mérlegelni is nehezebb, az igazság talán tartalmasabb és meggyőzőbb lesz.
A botrányról röviden: az Igaz szó idei, augusztusi számának megjelenése után egyszerre mintha kiszivattyúzták volna körülötte a levegőt, egyedül maradt az iskolaigazgató Kiss Jánbos. Köszönését többen nem fogadták, kerülték, mikor csak lehetett, háta mögött szidták és gyalázták - a kisregényért, melyet megjelenése után oly örvendezve fogadott az irodalmi kritika. Kiderült, hogy figuráit a faluban élő emberekről mintázta, főként ezek tartják ma is a haragot. Úgy látszik tehát, csupán egyedi riportot, krónikás feljegyzéseket írt volna, ha... (és ez egy nagyon fontos momentum!) ha nem lenne művének a konkrét helytől, a modellektől független, általános művészi-emberi mondanivalója. Így a Tegnaptól holnapig annak az olvasónak is maradéktalan élvezetet szerez, aki valahol a Hargita tövében él, s életében nem hallott Tordaszentlászlóról, az ottani egyes személyekről...
Tovább aztán már peregtek az események: az író háta mögött nagyhangú kijelentések pufogtak, veréssel fenyegették, tiltakozó leveleket küldözgettek különböző szerkesztőségeknek, egyesek törvényszékre akarják vinni az ügyet - s Kiss János marad, továbbra is eleget tesz kötelességeinek. Vezeti az iskolát, keresi az emberek nyílt tekintetét, egyenesen odaállna a kifogások, az elégedetlenkedők elé, de azok elkerülik őt.
Az még nem gondolkoztatott meg senkit, hogy Kiss János nem a felelősség elől futó, "ravasz gyalázkodó" módján viselkedik? Hiszen még legádázabb haragosai is elismerték, hogy az elbeszélés megjelenéséig, tízegynéhány esztendőn keresztül a rajongásig kedvelték, s többek között neki is köszönhetik mindazt, ami új megvalósítás, szellem, haladás Tordaszentlászlón! Természetesen ez nem kisebbíti - és nem is kisebbítheti - mások lelkes hozzájárulását sem; mint Z. tanárkollégájáét sem, aki egyúttal a falu kultúrotthonának igazgatója. De G. szabóét sem; a tűzrőlpattant B. asszony áldozatkészségét sem, mellyel a termelőszövetkezetben tevékenykedik. E munkában tetemes részt vállalt a falu vezetősége, s a maga módján a néptanácsi takarítónő, Ilona is.
"Úgy szerettük, mintha fiunk lett volna" - hangzik az általános vélemény. mert Kiss János nem szentlászlói születésű, de helybelinek tartja magát. És joggal.
A regénybeli Ilona - fekete kendős, bő szavú özvegyasszony - izgatottan magyaráz:
- Hiába, hogy szép dolgokat is ír rólam, de azért csúfot űzött belőlem, és ezt nem tudom megbocsátani neki. Azt írja, hogy a néptanácsi titkár szeretője vagyok, és hogy a kicsi fiam melegét nem bírom... Hát hogy gondolhat ki valaki ennyi csúnyaságot? Tessék, most tönkre van téve a jóhírem, engem már senki nem vesz feleségül, olyan beszédek keringenek rólam a faluban, hogy ha rágondolok...
Majdnem sírva fakad. Pedig a fenti kijelentések nincsenek a regényben, vagy legalább is nem így vannak. S a beszélgetés során kiderül, hogy még mostanáig sem tudta végig olvasni az írást. Kiolvas három lapot, tovább nem megy... S hogy ez a könyv nem ugyanaz, mint amit felolvastak neki először!
Mikor szétfutott a regény megjelenésének híre, a "szereplőket" összehívták a néptanácshoz és felolvasták előttük az egészet. Éjfélre járt, mire befejezték, s akkor születtek az első tiltakozó levelek is.
Több asszony állítja, akik miután elolvasták a könyvet, csodálkoztak: nem ezt hallották ők azon az esti "gyűlésen"! Ilona például makacsul kitartott amellett, hogy G. család így, név szerint szerepel az írásban. megnéztük, s a könyvben ennek sehol sem leltük nyomát - a kisregényben Veresék szerepelnek! De Ilona nem tágított: "A másik könyvben benne volt! Biztos!"
Ezek után arra kell következtetnünk, hogy az az emlékezetes esti felolvasás nem volt éppen a "legsportszerűbb": az olvasó teletűzdelte kommentárokkal, torzításokkal, esetleg részeket hagyott el belőle, mindenesetre a hangulatot ezzel eleve rossz irányba terelte, s a botrány kirobbant. Ilonát kis idő múlva már körülvették az aljasabbnál aljasabb rágalmak, s mindezeket ő az író számlájára írta. Így történt másokkal is, akik többé-kevésbé hisztérikus (a külvilág szemében nevetséges) viselkedésükkel maguk ellen fordították a falu száját. S most Kiss János "a bűnös". K-né pedig, a borbély felesége habzó szájjal zúgja: "Ki vele! Ki vele!"
B., a tejcsarnokos nő is a panaszosok közül való. Csúfságnak érzi, hogy az író "kiírta": késsel-villával eszik és pizsamában alszik. Meg hogy esti líceumot végez. Pedig a róla mintázott alak a regény egyik igen kedves, a mai falu valósága előtt járó nőfigurája.
- Az iskolában tanultunk Nagy István könyvéről, A legmagasabb hőfokon-ról. A tanár elvtárs megmagyarázta, hogy az író mintái nem élnek, és hogyan kell olvasnunk a könyvet...
A Tegnaptól holnapig című kisregényt viszont gúnyiratnak tartja. Mert erről már nem magyarázta el a tanár elvtárs, hogyan kell nézni, mint irodalmi alkotást. Az eddig vidám, nevetős kedvű fiatalasszonyt elborították a felkorbácsolt indulatok. Anélkül, hogy ismételni akarnám Bodor Pált, meg kell kérdeznem: valóban, hol volt a falu értelmiségi rétege, mikor a botrány kitört? Hol volt az iskola irodalomtanára, a könyvtáros; hol voltak a falu kulturális életének vezetői? Hogyan történhetett meg mindez?
Z. irodalomtanár tiltakozik.
- Én kéremszépen nem haragszom Kiss Jánosra. Leadom az óráimat, ahogy a tanterv előírja, de azt már senki se várhatja el tőlem, hogy én tartsam a hátam más helyett?! Különben is, mikor megszereztem az Igaz szót, már rég mindenki beszélt ezt-azt...
Mint tanár, megtartotta az óráit. De mint kultúrotthon igazgató?... Először is, elégette a tulajdonában lévő folyóiratot. Igaz, ez mindenki magánügye, és megértené az ember, ha János bácsi gyújtósnak használná. Ám a kultúrotthon igazgatója mit bizonyított ezzel? Még csak nem is gyújtósként dobta tűzre az inkriminált számot, hanem - haragjában. Aztán meg - többször is hangsúlyozza - kénytelen volt továbbítani a szentlászlói olvasók véleményét. Így került az Utunkhoz címzett levél aljára a kultúrotthon bélyegzője. S bár az eljárás semmiképpen sem jogos, telitalálatot szül - furcsább azonban, hogy míg kézzel-lábbal igyekszik elhatárolni magát az Olvasók véleményétől (mindössze 10-20 emberről van szó), a másik utat, a felvilágosítást, a könyv széles körű megismertetését eredeti formájában, nem tartotta kötelességének sem a községben, sem az iskolában. Éppen azzal nyert volna tekintélyt az emberek előtt, ha vélt sérelmeit félretéve, mint egyedül hivatott szakember áll a regény igazsága mellé. Sajnos, B. asszonynak igaza van: a tanár elvtárs itt nem magyarázott meg semmit! Azzal mentegetőzik: "Istenem, hát nem értek úgy hozzá!" (?) Pedig ismeri a könyvről megjelent kritikákat, azok szerzőit is, s már nem egyszer adta jelét irodalom-értésének az iskolában, diákjai előtt...
A tordaszentlászlói könyvtár olvasóinak zöme általános iskolás vagy líceumban tanuló diák. A faluba ijesztóen kevés folyóirat, irodalmi lap jár. Ennek ellenére - úgy mondják - az itteni emberek szeretnek olvasni. Jókait, Mikszáthot, kalandosat; nagyrészt azt veszik kezükbe - árulkodnak a kartotékok. Művészi ízlésüket illik tovább nevelni. Miért állt meg ez a folyamat éppen ebben a pillanatban? Miért nem rendeztek "a szereplők gyűlése" helyett a homályban maradt illetők a tágas kultúrotthonban egy valódi irodalmi felolvasást a község lakosai részére? Hogy mindenki megismerje Kiss János könyvét - hisz az az igazság, hogy legtöbben még most sem látták az írást, hallomásból, szóbeszédből jutott el ez vagy az hozzájuk. Nem lehet tehát igaz az az állítás, hogy az egész falu fel van háborodva. Milyen jogon? Megsértődhetett néhány ember, de ez Szentlászlónak még csak kis hányada.
Cs. néni, aki olvasta a kisregényt, megbotránkozott:
- Nem értem, mi tüzelte úgy fel az embereket. Amikor befejeztem a könyvet, csak büszke voltam, hogy a mi falunkról a mi igazgatónk ilyen szép könyvet írt. Hogy keserű az igazság? Na és, ha az? Ami most itt folyik, az csak szégyenünkre válik.
Az igazságnak tartozunk azzal: Kiss János, aki még fiatal, írói tapasztalatlanságból valóban elkövetett néhány tévedést. Ha nem konkretizálta volna a regénybeli falu fekvését Tordaszentlászlóra illő földrajzi részletekkel, a felháborodás talán kisebb lesz. Valamilyen mértékben tehát igaza van néhány "szereplőnek", csakhogy ez az igazság olyan alacsony, szubjektív perspektívát képvisel, hogy semmiképp sem ítélhetjük el a nevében, legfeljebb figyelmeztethetjük a szerzőt. A magasabbrendű igazság az ő oldalán áll - ezt kellett volna megértetni az emberekkel, tisztelt Z. tanár elvtárs, meg a többiek! A könyvégetést, mint módszert pedig... Hát jobb, ha erről nem is beszélünk.
*
Úgy néz ki, a pozitív sajtókampánynak megvolt az az előnye, hogy az ügy elsimult. Jánosnak azzal is szerencséje volt, hogy Tordaszentlászló magyar lakosságú falu, tehát az esetből nem lehetett etnikai ügyet kreálni.
A történetnek az lett a végeredménye, hogy Jánosnak nem volt maradása a faluban, hiába álltak melléje az egyszerű emberek. Végül a kolozsvári napilaphoz került s megindult írói pályáján, melyen még ma sem mondta ki az utolsó szót. Utána a Korunkhoz került, ami számára elefánttemetőnek bizonyult, mert szíve az első szerelemnél, az Igazságnál maradt. Azt sajnálta, hogy ott nagyon elromlottak a dolgok közvetlenül a rendszerváltás előtt.
Utána már nem megy vissza, hiába hívják: még elidőzik a Korunknál, ahol úgy érzi, minden "csupa nyaralás" és felelőtlenség, egy ideig elvállalja az RMDSZ kolozsvári megjelenésű lapjának (Erdélyi Híradó) a szerkesztését, majd a Családi Tükörnél állapodik meg nyugdíjazásáig. Omló falak című, 1991-ben megjelent naplójában (Szabadság Kiadóvállalat, Kolozsvár) benne van az 1989 november 11. és 1990. május 21. közötti hat hónap egész bonyolult erdélyi történelme - az író szemén és élettapasztalatán át elbeszélve.
Halk, egyszerű eszköztárú, de roppant mély és közvetlen író - sajnos, mind súlyosabb asztmával küszködik évtizedek óta, ez rányomja bélyegét rapszodikus munkastílusára. Kisregényei, elbeszélései azóta is közkézen forgó, máig érvényes olvasmányok.
Sok-sok évvel a tordaszentlászlói eset után boncolgattuk egymás között, hogy mennyire mehet el az íróember az életből vett minták kérdésében: egyáltalán etikus-e "„kiírni" valakit akár az újságba, akár könyvben - ahogy az egyszerű olvasó ezt nehezményezve megfogalmazza. Ő mindenesetre tanult a dologból, és élete alkonyán nyíltan vállalta naplója szókimondó hangját, amelyben nem kímélt senkit: se barátot, se főnököt, egyáltalán semmiféle tekintélyt. Komolyan vette a rendszerváltozást. Sajnás, mások annál kevésbé...
*
A magam módján én is megégettem a kezemet, mindenekelőtt a családon belül - egyik kisregényem kiinduló pontja éppen az öcsém zátonyra jutott érzelmi kapcsolata, illetve sikertelen pályakezdése volt, szerencsére megértette jóhiszeműségemet, ennek ellenére nem kevés feszültséget okozott közöttünk az eset. Hasonlóképpen jártam egyik unokatestvéremmel, majd egy félig-meddig irodalmi köntösbe bújtatott, neveket nem említő riportban tettem szóvá a pedagógusi felelősség néhány kritikus esetét - az érintettek azonnal találva érezték magukat, s a helyi hatóságok támogatásával a pártközpontig jutó botrányt próbáltak kavarni a cikk miatt. Szerencsémre, nem kenyéradó lapomban követtem el a szentségtörést, csak bedolgozóként az egyik hetilapban, így főnököm, aki bejáratos volt a párt ideológiai csúcsszintjeire, nagyobb eséllyel tudott mellém állni.
A cirkusz azt igazolta, hogy mégis csak fején találtam a szöget. Nem tudom, azóta valahogy óvatosabb lettem...
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. szeptember 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése