Korán elhalt tehetségnek állítok emléket, annak okán is, hogy utolsó napjai, végzetes távozását befolyásoló utolsó élményei a közvetlen közelemben, mondhatni a szemem előtt zajlottak.
Csakhogy én, amikor a végjáték javában zajlott, tulajdonképpen vak és süket voltam, az élet problémáira minden esetben azzal válaszoltam, hogy még jobban belevetettem magam a munkába, ami mindig megmentett a feloldhatatlan, önpusztító konfliktusoktól. Azt gondoltam, hogy erre mindenki képes.
Mélységesen tévedtem...
Íme a (sajnos, igaz) történet...
1993 augusztusában a Romániai Magyar Szó hétvégi melléklete, a Szabad szombat ELŐSZOBA címmel irodalmi pályázatot hirdetett olyan fiataloknak, akik kötetben még nem jelentkeztek. Több mint másfélszáz résztvevő küldött be pályamunkát, ebből 48-at találtunk érdemesnek arra, hogy a verseny végére megígért pályázati antológiába legalább egy - verses vagy prózai, esetleg mindkettő - írásukkal bekerüljenek. A zsűri elnöke Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön élő költő, a Háromszék c. napilap főszerkesztője volt. A díjazottakat, beleértve azokat is, akik csupán a zsűri dicséretét vihették haza magukkal, másfél napig vendégül láttuk az árkosi alkotóházban, s az egykori kastély tanácstermében, pompás stílbútorok között, igazi előkelő környezetben vitatkozhattunk az alkotás értelméről, az alkotó léthelyzetéről, a munka és kitartás meghatározó szerepéről az irodalomban.
Az egyik leghevesebb vitázó a halk szavú, olykor dünnyögőnek ható Szávuly Attila volt, aki Székelykeresztúron élt, s kéziratain neve előtt még szerepelt egy név: Levinschi. Nem faggattuk az eredetéről, ő se magyarázott semmit, elfogadtunk mindenkit olyannak, ahogyan láttatni akarja magát. Attila sejtelmes, modern prózájával tűnt fel, a tanácskozáson már azt is sikerült pontosítani, hogy két novellájával kerül be: a Téli varázs és a Völgy, örvénnyel címűekkel.
Az 1965-ben született fiatalember úgy jellemezte társadalmi helyzetét, hogy munkanélküli. Érettségi után ide-oda hányódott az életben, igazából nem talált elképzeléseihez illő munkahelyet.
Az árkosi találkozás és táborozás után Attila kikerült a látókörömből.
1994 őszén egy délelőtt váratlanul beállított a szerkesztőségbe egy nagy paksamétával a hóna alatt, amiben egyszerű kartonlapokra festett képei és kéziratai voltak. Azt mondta, érzelmi életének érdekei úgy diktálják, hogy Bukarestbe költözzön, itt él a menyasszonya, kész akármilyen munkát elvállalni, csak éppen a mindennapira kikerüljön a rávaló. Mondtam, hagyja itt a csomagját, este felé jöjjön el újra, addigra szabadulok a szerkesztőségi aprómunkától, kiadósan elbeszélgethetünk s hátha sikerül kitalálni valamit, ami legalább az első időkben, megfelelne a számára. Nem ámítottam: elmondtam, amíg beleszokik a szerkesztőség életébe, kezdetben a mindenes munkát kell, hogy elvállalja, minden zokszó nélkül, s hogy meggyőzzem, mégse alja munkáról van szó, néhány, addig általam kényszerűségből végzett rutinfeladatot osztottam ki rá (fénymásolás, kézirat-előkészítés a hírrovatokhoz stb.) gondolván, hogy a mindennapi együttlét, a lapcsinálásba való fokozatos beavatása hamarosan használható inassá teheti e sovány, meglehetősen elhanyagolt külsejű legényt.
Az alkonnyal aztán megérkezett ő is. Ajka szélén kis, kétkedő mosoly bujkált, ami nem tűnt el róla akkor sem, amikor kiteregette előttem festményeit, majd kicsomagolta kéziratait. A különös, látomásos képek rögtön megragadtak. Még helyben fénymásolatot készítettünk róluk, közlésüket tervezgettem. A kéziratokra némi időt kértem, hogy beléjük nézhessek. Megegyeztünk, hogy másnap reggel korán bejön, velem együtt végigcsinálja mindazt, ami a feladatköre lesz majd, délután pedig már önállóan végzi el ugyanazokat a műveleteket.
Reggel pontosan érkezett, igyekezett ellesni minden mozdulatot, fortélyt, s ha el is vétett valamit, volt idő kijavítani. Látszott, bántotta, hogy elsőre nem sikerült tökéletesen bemutatkoznia, de vigasztaltam: délután már könnyebb lesz az élete. Úgy is lett, s estefelé úgy váltunk el, hogy másnap reggeltől már rajta áll és bukik a feladat sikere.
Reggel hiába vártam.
Nem először volt dolgom szerkesztőségi inasokkal, legtöbbjüknek az volt a legnagyobb baja, hogy képtelenek voltak pontos időre bejárni, korán fölkelni, életüket egy szabályos programhoz igazítani. Nem lepődtem hát meg az elmaradásán, csak bántott, hogy nem tudok rajta segíteni; mint általában az olyan emberen, aki meg se kísérli, hogy önmagán segítsen. Napokon át furdalt a kíváncsiság, vajon mivel riaszthattam el a szerkesztőségi munkától, netán ő is ugyanolyan széplélek, ahogy a művészek szeretik láttatni magukat.
Nem kellett sokat várnom: harmadnap az egyik román napilapban, a színes hírek között felfedeztem az alábbit:
"A fürdőben felakasztva találták L. Sz. A. fiatalembert az egyik bukaresti diákotthonban. Az ott lakók elmondása szerint szerelmi csalódás lehet a háttérben: pár napja, az éjszaka folyamán hálójából, ahol menyasszonyával lakott, a zuhanyozóba ment, és onnan nem tért vissza. Ott bukkantak rá az egyik zuhanyozóra akasztva. Lám, hová vezet a vak szerelem..."
Sajnos, a hírt nem tudom pontosan idézni, mert az illető újságpéldánynak azóta nyoma veszett. Hangulatában azonban megközelítőleg a fenti szövegre hasonlított, s nem telt bele pár hét, Székelykeresztúrról megérkezett a család beszámolója, a gyászjelentővel együtt. A levelet az anya írta, keserűen mesélve el, hogy Attilát a szerelem térítette el életcéljától. Halála előtt pár nappal telefonon jelentkezett Bukarestből, s elújságolta, hogy álláshoz jutott a Magyar Szónál, nagyon tetszik neki a munka, reméli, hogy megragad itten... Aztán egy napra rá a rendőrségről telefonáltak, hogy fiuk meghalt, utazzanak fel érte...
Azon a reggelen tehát, amikor hiába vártam rá, Szávuly Attila már nem élt. Maradtak utána a megkeseredett szülők, és a nálam hagyott kéziratok - egy elvetélt életmű utolsó darabjai.
Kiugró tehetséget vesztettünk el...
Cseke Gábor
2003.
Az illusztrációk: Szávuly Attila Számonkérő (baloldalt) és Vágyakozás (jobboldalt) című festményei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése