Történt mindez a festő 70. születésnapi tárlatnyitója - 2006. február 28. - utáni napon, miközben a csíkszeredai Kriterion Galériába néhány diákcsoport látogatását vártuk, akik tanáraik kezdeményezésére kértek rendhagyó találkozót - egyfajta szabad "rajzórát" - Gaál Andrástól: művei között, a kiállítóteremben.
Előbb a helybeli Nagy István művészeti iskola soros maturandusai, majd a Székely Károly iskolacsoport tanulói tódultak be az egymásba nyíló termekbe, s hol bátortalanul, hol kíváncsian vagy provokálóan közbeszúrt kérdések nyomán beindult a rendhagyó rajzóra.
A faggatózásba olykor mi is besegítettünk, de akár valamennyi kérdést is föltehettük volna...
- A falakra aggatott képek közül melyik a mai, az igazi Gaál András?
- Mindegyik. A tárlatot ötven esztendő során készült munkáimból válogattam, úgy, hogy némileg mindegyik korszakomat illusztrálja. Itt vannak, az ablak mellett, a legrégebbi munkáim, egy román asszony és egy magyar jósnő portréi. Figyelem, a melléjük írt szám nem az ára a képnek, hanem a keletkezési ideje. Látjátok? 1956. Amikor a magyar forradalom is volt... De nem ettől érdekesek ezek a képek. Azért hoztam ide őket, hogy látni lehessen, milyen szellemben oktattak akkoriban az egyetemen.
- Ki volt a mestere?
- Tanárunk Miklóssy Gábor festő volt, már nem él, egy roppant szigorú tanár. Csak szombatonként láttuk az egyetemi műteremben, de azért hét közben is úgy dolgoztunk, mintha ott állna a hátunk mögött. Miklóssy tanár úr különben Budapesten, Rudnay Gyula festőművésztől tanult, aki viszont Hollósy Simon-tanítvány volt, de Munkácsyt tekintette mesterének. Hát ezt a vonalat testálta ránk, a klasszicista stílust. Ami azért fontos, mert közben megtanultunk rajzolni, hogy egy arcon például minden a helyén legyen: a fül ne legyen aszalt alma vagy flekken, hanem az fül legyen, amivel hall az ember, mert annak nem véletlenül olyan a formája, amilyen.
- Mennyit kell tanulni egy művésznek?
- Körülbelül hatvan éves korában jut el oda a művészember, hogy tudni fogja, mit is kell tennie és hogyan. Addig állandóan próbálkozik, kísérletezik. Itt van ez az őszi erdőm, ezt jól megáztatott kartonra szórt festékporral alakítottam ki: a papírt nedvesen felsimítottam egy üveglapra, s helyenként sószóró üveggel, különböző színű festékport hintettem rá. A festék feloldódott és felszívódott a vízerekben, s szeszélyes, foltszerű formákat öltött. Meg kellett tanulnom uralni ezt a technikát, hogy akkor állítsam le a folyamatot, amikor a legjobban megfelel nekem. Itatóssal végül sikerült. Irtó hatásos volt. Azt mondtam, egy hét alatt csinálok 50 ilyen képet s kiállítom. Egy darabig tetszett, aztán felhagytam vele. Túl könnyűnek találtam. A siker, az eredmény nem jöhet ilyen gyorsan.
- Melyik a legkedvesebb képe?
- Valamennyi az. De talán az egyik legismertebb ez itt, A kőbánya. Ahány helyen ez már megfordult! Ez Szárhegy üzenete. Aki járt arrafelé, az tudja, a vonatról is jól látszik, hogy a község hátterét ilyen kőbányák uralják. Márványt rejtenek, kemény szárhegyi márványt. A szárhegyi művésztáborban megfordult egy szobrász, Bálint Károly a neve, ő próbált szobrot faragni egy helybeli márványtömbből. Három hosszú nyáron át kínlódott vele, azt hittük, sose fejezi már be, borzasztó nehezen adta meg magát a kő, a táborvezető Zöld Lajos újságíró azt hitte Bálintról, hogy csak figurázik, elkérte a vésőt, kalapácsot, ő majd bebizonyítja, lehet szaporábban is. Nagy hévvel nekilátott, de alig ütött néhányat, egy kipattanó márványszilánk úgy megsebezte a nyakát, elöntötte a vér. Dühösen lecsapta a szerszámokat azzal, hogy „csináld Karcsi, ahogy tudod...” A kolozsvári Vetró Artur is próbálkozott, de közben robbantani kezdtek a bányában, s ettől a márványtömbökben rejtett hasadások keletkeztek, félig kész szobra hasadt így ketté, nem volt jó semmire, el kellett dobni. De a Bálint Károlyé gyönyörű, Hajnal a neve, egy meztelen női figura, amikor megveri az eső, mintha zebracsíkok borítanák be, olyan a márvány erezete. Egy carrarai olasz művész járt erre, azt mondta, ilyen szép márványt nem látott. Az elején cirkusz volt belőle, a szárhegyi lakosok meg voltak botránkozva a csupasz női szobron, ahogy ott állt a hegyoldalban... Azóta megszokták.
- Hány képe található Szárhegyen?
- Legalább harminc-negyven, abból nyolc itt van most a falon. Két hétig tartott egy-egy nyári tábor, az alatt egy vagy két munkát is készített az ember. De nem mindenki tudott közösségben, nyilvánosan dolgozni. Szász Endrét például hiába nógattam többször is, pedig hát csíkszeredai születésű, nem idegen tőle a vidék, de azt mondta, ő csak a műtermében van otthon. Megboldogult Mátyás Jóska, igen kiváló dévai festő, mikor először érkezett a táborba, s meghallotta, hogy a vendéglátás fejében egy frissen festett képet kell hátrahagynia, úgy megijedt, szinte hazautazott. „Inkább hozok otthonról egy képet nektek, de két hét nekem nem elég...” Mi olyan képzésben részesültünk, hogy minden nyáron kicsaptak gyakorlatra az utcára, állítottuk fel az állványt, s rajzoltunk, festettünk. Megszoktuk a bámészokat, az emberek ugye, érdeklődnek. Nekem olyankor csak a látvány számít... Persze, vannak trükkök kordában tartani a közönséget. Főleg a gyerekek a nagy kíváncsiak... Balla Jóska bácsi úgy tolt ki velük, hogy kezükbe adott egy-egy festékes tubust, maga elé terített egy újságot, s ahogy fogyott a festék, hol az egyikkel, hol a másikkal nyomatott ki egy-egy adagot: vöröset, zöldet, ciánt, mikor mi kellett... Én azt mondtam a bámész kölyköknek, hogy pár utcával feljebb találnak egy bácsit, aki géppel fest, az aztán az igazi. Rögtön el is tűntek mellőlem, s így lett egy nyugodt órám, amíg visszasomfordáltak, hogy nem találtak rá az emberre...
- Sokat festi a tájat és az emberi arcot. Ezek a kedvenc témái?
- Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, festem meglepő és lenyűgöző változásait. Ugyanígy szeretem az embert, az arcok barázdáit, s miközben portrét festek, a szemekből sugárzó emlékeket is látni vélem. Az arcképhez nagy figyelem kell, hogy minden a helyén legyen és mégse tűnjön fényképnek. A fotó a pillanat. A rajz, a festmény a benyomás. Az átélt látvány. Annyira vonz a portré, hogy a tévé elé is kész vagyok leülni, s egy-egy beszélgetőműsor alatt, ha érdekes, karakteres személyiségek vesznek részt rajta, kiteszek annyi rajzlapot, ahányan vitáznak, s rajzolom, aki éppen beszél. Már 70 ilyen rajzom van...
- Milyen képzőművészeti életre talált, amikor Csíkszeredába jött tanítani?
- Itt élt ugyan zsögödi Nagy Imre, de ő nem számított társaságnak. Mindenkit elküldött Csíksomlyóra, néhai Gál Feri bácsihoz. Azt mondta, olyan gyűjteménye van az öregnek, hogy azt nem szabad kihagyni. Hát elmentem. Feri bácsinak valóban pompás kincsei voltak. Ilyenek, hogy Szervátiusz-szobrok, Aba-Novák-festmények, Hincz-rajzok... Micsoda bőség! Feri bácsi volt a Nagy Imre „villámhárítója”. A zsögödi mester rendszeresen meghívta ugyan pályatársait, de végül nem volt türelme velük foglalkozni, egy nap után Somlyóra passzolta őket azzal, hogy ott majd gondjukat viselik. Gál Feri bácsi mindenkit befogadott, a művészek pedig munkáikkal hálálták meg a vendéglátó gondoskodást... Ötnél is több évet kellett kiböjtölnöm szakmai magányban, míg sikerült Márton Árpádot ide csalnom... Korábban már kérést is adtam be, hogy Szászrégenbe kerülhessek, nem sikerült. Szerencsére - mondom ma...
- Negyven évet tanítottál Csíkszeredában, fogalom vagy itt, mindenki ismer, aztán hirtelen fogtad magad és elköltöztél. Nem bántad meg? - kellemetlenkedtem a lelkes „rajzóra” után, mintegy végszóra várva a művésznél.
- Nem fordítottam hátat semminek. A műtermem is megvan, ugyanott, ahol eddig is, a városi kultúrházban, a Márton Árpádé mellett. Mindig szerettem ott lenni. Műteremben éreztem jól magamat. Sose szerettem dumálni, fecsegni a művészetről. Nem jártam kávéházba, vendéglőbe. Árpival talált a szó, vele munka közben nagyokat vitatkoztunk. Olyan, mintha el se mentem volna. Mintha most álltam volna fel az állvány mellől. Teli van képekkel. Két nap leforgása alatt két tárlatom nyílt Szeredában, de az ottani képekből egy harmadik is kitelne. Nincsenek nosztalgiáim. Hat hónapot idehaza vagyok, Marosfő vonzáskörében, hatot meg Pannonhalmán. Ehhez szigorúan tartom magam. Ahol dolgozni tudok, ott én otthon vagyok. Csíkszeredában a várost, a panellakást, a bezártságot untam meg. Jól érzem magam ebben a tágassá vált térben.
Cseke Gábor
Gaál András 1936. március 9-én született Gyergyóditróban.
1954-ben elvégezte a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolát, 1959-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián a festészet-pedagógia szakot. 1959-1999 között rajztanár Csíkszeredában. 1968-1989 között a romániai képzőművészek szövetsége megyei fiókjának elnöke. Az 1974-ben alakult gyergyószárhegyi művésztelep egyik alapító tagja, kis kihagyással máig művészeti irányítója. Tanulmányútjai során kelettől nyugatig bejárta Európa számos országát. Nagy számú bel- és külföldi egyéni kiállításon, csoportos tárlaton vett részt, 26 művésztelep vendége volt. Művei megtalálhatók egész sor erdélyi múzeumban (Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Székelykeresztúr stb.) és magángyűjteményben Magyarországon, Németországban, Ausztriában, Kanadában, Izraelben, USA-ban, Ukrajnában, Svédországban, Svájcban, Jugoszláviában, Hollandiában, Japánban, Franciaországban. Számos díj kitüntetettje (Pro Urbe Díj, Csíkszereda, 1996; Magyar Vízfestők Társasága Díj, Hatvan, 1999; Szolnay Sándor-díj, Kolozsvár, 1999; Kriterion Koszorú, Csíkszereda, 2000; Életmű Díj, Hargita Megye Tanácsa, 2003 stb.). Állandó lakhelye Marosfőn, illetve Pannonhalmán van.
(Megjelent 2006-ban az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletében)
Illusztráció: A festő arcképe és önarcképe * A kőbánya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése