Petőfi minden változatban (11)

Dr. Kiszely Istvánnal szemben, bevallom, elfogult vagyok. És nem csak azért, mert a Petőfi-legenda körüljárása során emberileg túlságosan is közel kerültem hozzá, hanem mert el kell ismerni, hogy a barguzini expedíció legtapasztaltabb és legképzettebb tagjáról van szó. Dr. Kiszelyt nem a barguzini lelet emelte ki a korábbi névtelenségből, hiszen a szibériai kalandig ő már számos szakmai fegyvertényével beírta a nevét a tudomány nagykönyvébe.

Közelebbi ismeretségünk azután kezdődött, hogy tiltakozó levelét lehoztam a Romániai Magyar Szóban. Az a tény, hogy kikérte magának a kóklerség vádját és ahogyan ezt tette, szinte kötelezett arra, hogy haladéktalanul személyesen is fölkeressem. Előtte még néhány levelet váltottunk, amelyek közül én csak az övéit őriztem meg; de mert ezek a följegyzések nem rólam szólnak, esetünkben az én szövegeim teljességgel nélkülözhetők. Dr. Kiszelyt viszont híven jellemzik.

*

1.

ISTVÁN KISZELY dr R. N.

anthropologist

of the Hungarian Academy of Sciences

1014 BUDAPEST

Úri utca 68.

Tel. 36-1-1561914

Kedves Cseke Gábor!

Január 2-án kelt levelét köszönettel megkaptam. Igyekszem is rá minél előbb válaszolni, mert sohasem tudom, hogy holnap hol leszek. Magamról annyit hadd írjak, hogy antropológus vagyok, 27 éve dolgozom a Magyar Tudományos Akadémiánál antropológusként. Az elmúlt pártállam idején mindig a háttérben voltam, de mindenki tudta Magyarországon, hogy az igazi magyar múlt, a gyökértudat, a magyarságtudat, az őstörténet hozzám kötődik. Érthető ezért, hogy bár a nagyvilágban mindenféle szakmai díjat megkaptam, itthon "karriert" nem futottam be. Maradtam "antropológus". A pártállam tudományos fokozatot sem adott meg részemre - amikor már megadott volna nyilvánvaló, hogy nekem nem kellett. Nem is volt címre, rangra szükségem, hiszen a nagy világ-egyetemeken tanítottam (Oxford, Cambridge, Yale, Fullerton, Lund, Bécs. Mainz,Firenze, Róma, Peking, Hanoi,Bagdad, Kairó stb.). Így nevem, rangom mindig volt, könyveim mindig megjelentek. Könyveim persze mind szakmaiak voltak: Sírok,csontok emberek, A Föld népei 5 kötetben, stb. Amiket az imént elmondtam, azokból nyilvánvalóan az következik, hogy buta és törtető kollégáimban hihetetlen irigység fejlődött ki és keresték az alkalmat, mikor és hogyan márthatnak víz alá.

Én pedig mindig ugyanaz maradtam, mindig tudtam saját helyemet a társadalomban. Nem voltam legfelül, de legalul sem; úgy a második harmadban. Az emberek szeretnek, ismernek, megbecsülnek, mert mindig valami igaz magyar ügy kötődik hozzám. Most is filmsorozatot készítek a magyarokról a nagyvilágban; összeszedem kinnlevőségeinket. Az emberek - "tudósok" - véleménye sohasem érdekelt; az sem hatott meg, amikor 1990-ben megkaptam az Egyesült Államok Einstein Tudományos Akadémiájának 1990. évi ezüstérmét, de az sem érdekelt, ha Fekete Sándor az újságokban lepocskondiázott Petőfi ügyben.

1989. január 8-án kaptam egy szakmai felkérést Morvai Ferenctől - mint sok más embertől sokszor máskor -, és mivel Burjátiában még nem jártam, vállaltam a feladatot. Straub Imre orvos Petőfi-kutató felkészített Petőfi testi jellegeiről és még a repülőtéren július 13-án is azt nyilatkoztam, hogy 0,1 százalékot adok arra, hogy Petőfit találjuk meg, de a nagy költőért ennyi százalékért is érdemes dolgozni. Sajnos nem így történt. Akit ott megtaláltunk, az valóban Petőfi Sándor - nem én akartam, hogy az legyen. Tévedni a szakmában nem szoktam (kérem nézze el ezt a nagyképű kifejezést), egyszer írtam a Magyar Nemzet 1989. július 31. számában a leletről és azóta csak egy részletes szakmai jelentést írtam meg. Első nézetemet tartom mindaddig, amíg annak az ellenkezőjéről komolyan, tudományosan meg nem győznek. Eddig még nem tették meg. Az első nagy viharok természetesen a Párt részéről értek, hiszen sem a kommunista pártnak, sem (a) Szovjetuniónak nem kedvezett, hogy a "rebellis" magyarok nagy költőjét találtuk - találtam - meg. Így a párthű emberek mindjárt nekem estek és emberi és tudományos mivoltomban megaláztak. Én ezekre az írásokra nem reagáltam. Úgy tanultam: ha egy kutya megugat, nem ugatok vissza, mert nem vagyok kutya. Mivel tudom, hogy igazam van, hagyom az időt hatni és dolgozom tovább a szakmámban. Az idő azt igazolta, hogy az Akadémiai Bizottság vezetője, Tigyi József elkerült az Akadémia éléről, hiszen ő Baranya megye munkásőrparancsnoka volt. Harsányi Lászlót az 56 utáni koncepciós perek miatt hozták fel Debrecenből, hogy megbízható emberek legyenek az igazságügyben - az ő hitele is megingott. Farkas Gyula is vagy 15 évig párttitkár volt Szegeden, neki sincsen hitele az emberek előtt.

Mivel azóta is jelent meg könyvem: A nádori kripta címmel, és a jövő hónapban is jelenik meg Ozirisz birodalmában címmel, az idő elkezdett hatni és lassan visszaálltak az igazi értékrendek. A jó munkát kezdik újra megbecsülni, a szélhámosságot elítélni. Persze nyugodt ember vagyok, mert jó családi hátterem van; feleségem Hankó Ildikó a Magyar Nemzet tudományos rovatának szerkesztője, gyakran társszerzőm, így dolgozok tovább nem sokat ügyelve arra, amit az emberek mondanak. Az az őstörténetem, amit sok-sok évvel ezelőtt írtam, most kezd aktuálissá válni; amúgy a székelység eredetével és ügyével is sokat foglalkozom. Ezért is tiltottak ki 9 éve Románia területéről mint persona non grata-t.

Hát mindezek után küldök itt néhány írást. Természetesen a Petőfi-ügy irodalma tengernyi. Mivel már "kívülálló" vagyok a Petőfi ügyben, így nem gyűjtöm a sajtóban megjelenteket; vagy nem vagyok itthon, vagy nincsen időm ezeket nyomon követni. Hagyom, hogy az események haladjanak a maguk útján körülöttem tőlem függetlenül. Én dolgozom hitem szerint jól és igaz ügyet szolgálva. Mostanában a Petőfi ügy sokat változott, ugyanis az emberek mellénk álltak és az Akadémia ellen fordultak. Én még várok; lehet, hogy nagyon sokáig kell még várnom, de ez egyáltalán nem fontos. Időm van és munkám tengernyi. Pénzem is van a megélhetésre, hiszen könyveimből és külföldi tanításomból bőven jut mindenre.

Örülök, hogy e levél megérlelődött Önben. Persze tudtam, hogy ez így lesz - ez törvényszerű.

Boldog újesztendőt kívánok

Őszinte barátsággal:

Kiszely István

1991 január 8.

2.

Kedves Gábor!

Leveledet köszönettel megkaptam; örülök, hogy a küldemény megérkezett, most is küldök valamicskét, de a jövőben majd sokat. Barátaid is ezt fogják tenni, örülök, hogy megértettél és nem értettél félre. Most érkeztem haza Moszkvából és hadd jelentsem, hogy a Barguzin-i 7-es számú sírban talált egyén kint van az Egyesült Államok katonai igazságügyi szakértői intézetében, a világ leghitelesebb ilyen jellegű, intézetében. ''Sajnos" sok vers került elő és bizony levéltári adataink is bőven vannak. Ezzel én az igazságot szeretném szolgálni, és távol álljon tőlem, hogy bárkinek vagy bárkiknek is elvegyek egy illúziót. Miért nem beszélnek arról, hogy Rákóczi Ferenc is Rodostóban számkivetésben halt meg, vagy Széchenyi István Döblinben egy tébolydában? Levont az valamit is értékükből? Számomra csak növelték.

Most holnap kimegyek Egyiptomba dolgozni, majd márciusban az Egyesült Államokba, de a közbülső időben tartsuk a kapcsolatot. Én őszinte leszek és ezt tőletek is elváron. Kérlek, bocsáss meg. azért, mert "letegeztelek", de azt hiszem, hogy 1932-es születésemmel én vagyok az idősebb... Természetesen Budapesten nagy szeretettel várlak mindig lakásomban.

Barátsággal:

Kiszely István

1991. febr. 10.

3.

Kedves Gábor!

Leveledet köszönettel megkaptam. Nyugodtan címezheted lakáscímemre...

Itt küldök két cikket. Most az Akadémia lépett. Persze, az ilyenre mi nem válaszolunk, olybá vesszük, mintha nem is létezne ez a bizottság, amelynek az elnöke egy állatorvos (Bökönyi Sándor) és benne van Fekete Sándor, a volt Szabad Nép újságírója, akinek nemcsak, hogy egyetemi végzettsége nincsen, de még középiskolai sem. Aztán Váradi-Sterberg János Munkácson, aki nagyon becsületes tanító volt. Aztán meg a zsidó Spira Györgynek mi keresnivalója van magyar ügyben, azt már végleg nem értem.

A mi taktikánk most a következő. Én még kimegyek a jövő héten Amerikába, viszek ki Petőfiről még anyagot, elmagyarázom a fénykép /daguerre/, a Barabás és Petrich Soma féle rajzok jelentőségét és kiviszem nekik a most megtalált katonakönyvi adatait stb. Miután az Egyesült Államok Katonai Igazságügyi Szakértői Intézete készen lesz vizsgálatával, ők egyenest a magyar kormányt, gondolom Antall Józsefet értesíti eredményeiről. És - pillanatnyilag az ügy úgy áll, hogy 95 %-os bizonyossággal azonosak a kivitt csontok Petőfi Sándoréval, ezen eredményeik alapján már jogosan tudják kérni a kormánytól Hrúz Mária és Petrovich István csontjaiból az l-l grammnyi darabot ahhoz, hogy DNS-Print eljárással 100 %-os bizonyosságot kaphassanak.

Persze a Magyar Akadémia sokhelyütt lezárattatja a levéltári kutatásokat, de a burjátok annyira utálják az oroszokat, hogy inkább nekünk, mintsem az oroszoknak segítenének. Így most már van 24 vers, sok adat Eliaszovtól Petőfire vonatkozóan és úgy értesültünk, hogy van perdöntő bizonyíték is Csitából. Hogy mi, azt még nem tudjuk. Természetesen leutazunk, ha erre szükség lesz. Mindenesetre a csontok most az Egyesült Allamokban vannak és ez nagy megnyugvást ad nekünk, hiszen a Szovjetunióban egyrészt bármikor megsemmisíthetik, másrészt minden pillanatban kitörhet ott egy polgárháború, amely sokáig elszakítana az ottani lehetőségektől. Amerikában pedig mindig el tudjuk érni.

Munkám zöme most megint az őstörténet felé irányul. Nemsokára megjelenik egy őstörténetem, de előbb még egy könyvem az egyiptomi mumifikálásról. Aztán tankönyvet írok: A Föld népei címmel 5 kis kötetben. Persze még nem tudom, hogy ki adja ki, de ez nem is fontos. Ha készen van a kézirat, csak szokott rá kiadó is lenni. Hiszen eddig minden munkám rekord idő alatt elfogyott.

Hát most csak ennyit. Amint tudok, nagyobb mennyiségű anyagot küldök.

Igaz barátsággal:

Kiszely István

1991. március 13.

4.

Kedves Gábor!

Köszönettel megkaptam kedves húsvéti leveledet a jókívánságokkal együtt. Én is - ha későn is - hasonló jókat kívánok Neked. Itt mellékelek egy nagyon jó újságcikket, amelyben ama bizonyos Petőfi-kutatás jól össze van foglalva. Ezt természetesen úgy használjad fel, ahogyan akarod; Kardos Lajos velünk volt kint Barguzinban; a bizottság tagja, a Posta- és Távközlési Minisztérium egyik vezető embere.

Azt hiszem, hogy a Petőfi-ügyben most az utolsó szakasz következik, aztán vége. Én vesztettem - ez egyértelmű. Morvai nyert, mert egy igaz ügyet szolgált, én azonban elvettem az emberektől egy illúziót az igazság kedvéért. Persze nem biztos, hogy számít valamit is manapság az igazság. Én természettudományos ember vagyok, erre esküdtem fel, de a mai társadalmakban erre nem mindig van szükség.

Valóban, visszatértem régi nagy témáimhoz. Nyáron megyek ki újra Belső-Ázsiába, és írom egyetemistáimnak a tankönyvet és az egész Petőfi-ügyet elfelejtem, mint egy rossz álmot. Ez nekem elvette emberi és szakmai becsületemet, és aztán a végén senki nem fog ezért bocsánatot kérni. Azt hiszem azonban, hogy ennek így kellett lennie...

Sok erőt a nehéz körülmények közötti nehéz munkához.

Igaz barátsággal:

Kiszely István

1991. április 15.

*

E leveleket aztán egy kellemesen töltött május eleji délután követte az antropológus lakásán, fenn a budai Várban, az Uri utcában, felhalmozott könyvek és kéziratok között, amikor is közelebbről megismerhettem azt az embert, aki a barguzini kalandban tulajdonképpen a munka dandárját végezte, ráadásul nevét és szakmai hitelét adta a felfedezéshez. A látogatás során nem értek új benyomások, legfeljebb rögzült bennem ama meggyőződés, hogy Kiszely István a kihívások, a lehetetlennek látszó feladatok megszállottja. Leletazonosításainak történetéről mesélt, továbbá őstörténeti hipotéziseiről. Ellátott egy halom sajtóanyaggal és biztosított, hogy bármikor jövök, nyitott ajtóval vár. Amivel én később sem éltem vissza, mert gyakorlatilag többé nem találkoztunk, kaptam viszont tőle a következő években két igen értékes ajándékot: az egyik az 1992-ben megjelent Honnan jöttünk? (Elméletek a magyarok őshazájáról. Hatodik Síp Alapítvány, Új Mandátum Könyvkiadó), amelyhez André Gide-től választott igen találó, és témánkhoz különösen illő mottót ("Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, hogy megtalálták."), a másik pedig valódi meglepetésként ért, amikor hátrahagyta a számomra a Magyar Televízió kapusszobájában: Mégis Petőfi? (A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben. Extra Kiadó, 1993).

Meglepődésem oka az volt, hogy dr. Kiszely, találkozásunkkor, még azt fejtegette, hogy kiszáll ebből az egész "szibériai buliból", könyve viszont arról árulkodott, hogy ezt a lépést igazából képtelen volt megtenni, s arra használta idejét, hogy felleltározza a kérdés majdnem teljes irodalmát. Könyve, amely kronologikus sorrendbe állított tartalmi kivonatok rendszere, olyan, mint egy ügyes kézikönyvtár, amely éjjel-nappal az ember rendelkezésére áll.

A könyv élén Morvai Ferenc előszava olvasható, amely elejétől a végéig át van itatva "mozgalmi" propagandával. Az igazi előszót - Bevezetés címmel - maga a szerző jegyzi, s ebben sok támpontra lelünk a kérdéskörrel kapcsolatban, ezért haladéktalanul ide iktatom.

"Nem vagyok sem Petőfi-kutató, sem bibliográfus, ezért nem törekedhettem sem a Petőfi Sándor halálának és testalkatának vagy akár a szibériai kutatások teljes irodalmának összeállítására. Célom mindössze az volt, hogy összeállítsak e témákban egy olyan kis összefoglalást, amelyben az olvasó - ha kíváncsi - megtalálhassa az őt legkönnyebben eligazító irodalmat. E vázlatos bibliográfia az írásban megjelent és viszonylag könnyen elérhető azon legfontosabb munkákat tartalmazza, amelyek szükségesek, de egyúttal elegendőek is ahhoz, hogy bárki világosan lásson e témakörben.

E kötetet, mint többé-kevésbé hiányos és biztosan itt-ott hibás bibliográfiát nem tartom sem munkásságom csúcspontjának, sem magas szellemi terméknek. Ez egy szükségszerű rossz, amelyet valakinek meg kellett írni. Azt hittem, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának két éve beharangozott kötete tartalmazza majd a szibériai Petőfi-kutatásról megjelent irodalmat, de sajnos a szerzők erre sem voltak képesek. Céljuk az e témában „megjelent közlemények bibliográfiai összefoglalása" volt, és számukra „elképzelhető, hogy több közlemény hiányzik az összeállításból, megítélésünk szerint azonban ezek száma csak elenyésző lehet". Ez az „elenyésző" szám az e témában megjelent közleményeknek több, mint kétharmada. Ez esetben sem tagadta meg magát a „Tudományos" akadémia. Legyen hát e kötet részemről egy manuálé, amelyet nem dicsérnek, nem idéznek -, de használnak. Mi lehet ennél több egy író ember jutalma?

A megjelent cikkek közül néhányat recenzáltam, néhányat nem. Írói szabadság révén engedtessék meg nekem kiválasztani azokat, amelyeket új mondanivalójuk miatt fontosaknak tartottam. Néhány újságírónak, de főleg néhány „dilettánsnak", illetve „laikusnak" - itt e két jelzőt pozitív értelemben értem - valóban sikerült újat, felemelőt és építőt mondani. Sajnos a sajtó hivatott elkötelezettjeinek többsége úszott az árral, éppen azon oldalhoz csapódtak, amelyik az adott pillanatban erősebbnek látszott. Számos újságíró írta előbbi mondanivalójának az ellenkezőjét is - gondolom mindkettőt meggyőződés nélkül. E kötet a magyar sajtóról alkotott szomorú körkép - írhatnám kórképnek is -; hasonló ahhoz, ami a parlamentben folyik vagy akár a médiaügyben szemünk előtt lejátszódik. Pártoskodások, személyeskedések, gusztustalankodások, írói tehetségtelenségek, de mindenekfölött kritikátlan magabiztosságok jellemzik e korszak újságíróit. Csak nagyon kevés az igaz ember; sokszor éppen az ő halk szavukat tartottam érdemesnek kiemelni és a percemberkék szürke írásait mellőztem.

E jegyzék összeállításában segítségemre volt Borzák Tibor újságíró, Csank Csaba tanár és dr. Straub Imre orvos. Ezenfelül Morvai Ferenc is átadta a hozzá eljutott írásokat. Mindannyiunknak van főfoglalkozása, nehéz napi munkája; ezért nem állott módunkban sem könyvtárakban ülni, sem rendszeresen figyelni a napisajtót, ezért ez az összeállítás hiányos. Néhány adatnál otthagytam a kérdőjelet, nem állott módomban a pontos adatoknak utánanézni. Nem tartalmazza ezen összeállítás a televízióban és a rádióban elhangzott töméntelen riport, interjú vagy önálló műsor anyagát és a „háttérlevelezést", illetve hivatalos írásokat, okiratokat stb. sem. Egyszer talán majd ezek megjelentetésére is sor kerül. Az irodalomjegyzék megszakad e kötet megjelenésének idejével. A szégyenletes Petőfi-vita vagy immár „Petőfi-ügy" még sokáig fog tartani. Valószínű, hogy minden részlet tisztázását már nem fogom megérni, hiszen csak a most megnyílt oroszországi és burjátiai levéltárak végeláthatatlan mennyiségű dokumentumot tartalmaznak ez üggyel kapcsolatban - ezek mind külön-külön további viták alapjául szolgálhatnak.

Közreadom e vázlatos irodalomjegyzéket és „eseménytörténetet" az érdeklődők okulására. E kórkép az egész XX. század végi magyar társadalmat is minősíti. Petőfi Sándor volt az az ember, az a költő, akinek hazaszeretetéhez és igaz szabadságeszméjéhez soha kétség nem fért. Magyar történelmi ideológiánk szerint ebből az emberből szükségszerűen „hőst" kellett faragni, aki ott, a segesvári csatában hősként elesik és akit jeltelen sírba temetnek. Tették ezt mindannak ellenére, hogy soha egyetlen hitelt érdemlő szemtanú nem látta őt meghalni, nem látták őt holtan és senki nem jelentkezett, hogy Petőfit eltemette volna.

Magamat az átlagos Petőfi-ismerők közé számítottam és számítom. 1988 decemberében felkérést kaptam, hogy vállaljam el a barguzini Petőfi-expedíció szakmai vezetését. Mint minden szakmai felkérésnek, - ennek is - örömmel tettem eleget, mert szakmai ügynek és igaz magyar ügynek látszott e munka. Szakmailag „Petőfi Sándor testi alkatára" dr. Straub Imre orvos, Petőfi-kutató „készített" föl. Az expedíciót Morvai Ferenc vállalkozó szervezte és ő fedezte a kiadásokat. Az ő igaz magyar érzelmeihez sem fért soha - és ma sem fér - semmi kétség. Egy kérdőjelet szándékoztunk eltüntetni a magyar történelemből - hangyányit egész múltunk kérdőjelei közül.

Amikor összeverődött kis munkaközösségünk - ezt ma „team"-nek szokás nevezni - megállapodtunk abban, hogy az ügyet szabadságidőnkben, egyetlen fillér ellenszolgáltatás nélkül szolgáljuk. Sajtótájékoztatónkon többször kifejtettük, hogy, ha csak annyit sikerül elérnünk, hogy tisztázzuk a barguzini, illetve az eleszuni (iliszunszki) sír rejtélyét, és társadalmunkban újra előtérbe kerül 1848 szelleme és levonjuk a megfelelő következtetéseket 1849-ből, akkor ügyünk már nem volt hiábavaló. A sajtótájékoztatókon azt mondtam, hogy ha csak 1% esélyünk van arra, hogy megtaláljuk Barguzinban Petőfi Sándor földi maradványait, akkor már nem volt munkánk hiábavaló. Ebből az 1%-ból 1989. július 13-án a Ferihegy l-es repülőtéren - mérlegelve lehetőségeinket - már csak 0,1% lett. De ezért is érdemes volt évi szabadságunkat ezen ügyre áldozni.

Feleségem úgy búcsúzott tőlem: „ha netán valóban megtalálnád Petőfi Sándort, azonnal kaparjad vissza, mert ha eddig még nem volt bajod az életben, hát most lesz!"

A feltárásról nem akarok írni, hiszen azt jól és szépen megírta Borzák Tibor, Csank Csaba, Kardos Lajos, Kéri Edit, Pécsi István és Vaszilij Pahirja. Most csak a leglényegesebbről, minden „baj okozójáról" szeretnék néhány szót ejteni. A barguzini ótemetőben 1989. július 17-én, előbb az ún. 6-os számú sírt találtuk meg, amelyben a dekabrista vezér, Mihail Karlovics Küchelbecker földi maradványai voltak. Ezt később az orosz és burját történészek és antropológusok hitelesítették, majd, - még ottlétünk idején - csodálatos ünnepélyes temetésben részesítették. Ezután történt a „baj". A 7-es számú sírban, nagyjából azon a helyen, ahol Jurij Davidovics Vinokur barguzini származású moszkvai mérnök megmutatta, előkerült a „senki földjén" az a csontváz, amelyet Ferihegyen július 13-án az újságíróknak leírtam; vékony, nőies testalkat, kiálló nagy bal felső szemfoggal, homlokvarrattal, balkezességgel, bal térdének sérülésével stb. Nem volt lelkierőm visszakaparni a csontvázat és hazudni sem tudtam, illetve nem tudtam olyant mondani, amelyről szakmailag nem voltam meggyőződve.

Nyilvánvaló, hogy egy teljes, végleges azonosításhoz még sok egyéb vizsgálatra is szükség van, de vannak esetek, amikor az egybeesések - hely, körülmények, egyedi sajátosságok stb. - olyan nagyfokúak, hogy négyen, szakemberek megalkothattuk a „nagy valószínűséggel" jelzőt a helyszínen. 1989. július 17-e lett tehát az a nap, amely megindította a XX. század egyik vagy „a" legnagyobb és egyúttal a legaljasabb magyar történelmi vitáját. Hogy a sajtó már július 19-én kételkedett Petőfi valószínűsítésében az manapság természetes, hiszen újságíróink egy része csak a szenzációt, a botrányt, a tisztességtelenséget, a mocskolódást és a másként értelmezést keresi. Ez nem is zavart volna, ha mindezt valamilyen tisztesség határain belül teszik. A sajtónak egyetlen támadására soha nem is reagáltam, nem válaszoltam, hiszen azok soha nem voltak szakmaiak. Márpedig én csak a szakmámhoz értek.

Még egyetlen adatot, fényképet, dokumentumot nem látott a „tudományos" világ, amikor már állást foglaltak amellett, hogy akinek a földi maradványait megtaláltuk, az nem Petőfié, mert... Elhangzott ez egy televíziós kerekasztal-beszélgetésben, a rádióban és a Magyar Tudományos Akadémia vezetőinek távirati irodai hírében, minden napilapban. Ördögi találmány volt az, amely Petőfi Sándor „vézna", nőies testalkatára építette érveit, hiszen ez mindenki előtt köztudott volt. Ha azt mondják, hogy Morvaiék-Kiszelyék Petőfi Sándor helyett egy nőt találtak, akkor már a kezdet kezdetén nevetségessé teszik az expedíció tagjait és egyúttal minden további kutatásnak is elejét veszik. Különösen jól hangzott ez az érv egy akkori „ügyeletes okos" szájából, aki aztán átmentette ügyeletességét a rendszerváltás utáni időkre is. A képlet egyszerűvé vált: Morvait anyagilag kell lehetetlenné tenni, Kiszelynek el kell venni emberi és szakmai becsületét, így az expedíció többi lelkes, jó szándékú, a lehetetlennel is szembeszálló tagjaira pedig azt kell mondani, hogy „dilettánsok", „autodidakták". Ez utóbbi mindenkire rásüthető, aki nem egy tálból eszeget a mindenkori „ügyeletes" okosokkal.

A magyar ember mindig tisztelettudó volt. Neki sokat jelentett e kifejezés: Magyar Tudományos Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, „professzor", „tudós" stb. Sok ilyen embert kell tehát felsorakoztatni és a közvélemény máris „el van intézve". Morvainál be lehetett vetni az APEH-et, hiszen mégiscsak felháborító, hogy egy vállalkozó nemes célra áldozzon akkor, amikor ez éppen az Akadémia vagy az állam kötelessége lett volna. Egyszerű volt az ügy, hiszen Kiszelynek voltak régi hithű kommunista ellenségei, akik már húsz éve jelentgették az MSZMP Központi Bizottságánál. Ők még most is a párt készítette stallumban ülnek. Nálam is mindig gyanús volt a sok munka és a „másképpen" való gondolkodás. Végre itt az alkalom a leszámolásra!

A sajtó meg úgy is azt teszi, amit mondanak neki; a mocskolódásért nem kell senkihez segítségért fordulnia, megy az magától is, különösen, ha nemes és nemzeti ügyről van szó. Nagyon pironkodtam. Nem magam miatt, hiszen nekem ez mindegy volt, hanem Petőfi Sándor és az igazi „tiszta" szabadságeszme miatt. Megérkezésünk után 1989. augusztus 1-jén a sajtótájékoztatón kértem társadalmunkat, hogy Petőfi Sándor és a magyar szabadságharc eszméjét csak méltósággal és tisztelettel vegyék szájukra. Alig, hogy kijöttünk a Magyar Sajtó Házából, máris megjelentek az ízléstelenül viccelődő írások újságokban, bár szívem szerint nem igen nevezném ezeket az írásokat újságcikkeknek, hiszen ahhoz valamiféle tisztességet, méltóságot, igaz hírközlést asszociálok. Megjelentek a gusztustalan karikatúrák és a Mikroszkóp színpadi malackodások; mindennek, ami nemes és jó sárba tiprásai.

De talán még ez sem az, ami legjobban bánt, hanem az, ami mindennek mélyén lappang. 1989 még a rendszerváltás előtti idő volt. Szocialista-kommunista kormányunktól, társadalmi és tudományos berendezkedésünktől nem is vártam volna a szabadságeszme, a magyarságtudat eszméinek az értékelését. Közben azonban „rendszerváltásról" beszélnek az emberek, de ezen dolgokat illetően - a külsőségeket kivéve - semmi sem változott. Életem legnagyobb csalódása az volt, hogy nem kell Petőfi Sándor ma senkinek sem. A „tudósoknak" azért nem, mert ők a régi rendszerből mentették át magukat és eszme-lelki világukat, csak nem tagadhatják meg magukat. Ezt megértem. De a kormánynak, a magyar parlamentnek sem kell Petőfi, hiszen mindegyik párt külön-külön hol 6, hol 12, hol pedig 22 pontban olyan gyönyörű „magyarság"-programot fogalmazott meg, de ebből semmit sem teljesített. Ma szégyennek hat leírnunk és kimondanunk Magyarországon, hogy magyarok vagyunk. Ma félnek az emberek a tiszta, átlátszó, a magyar szabadságeszmét képviselő Petőfi Sándortól. Ma Petőfi szobránál nem a nemzetről, a magyar érzelmekről beszél a szónok, hanem saját kis bugyuta terveiről.

Mi lenne ma egy Petőfi-temetéskor? Ez nem a vitatható 301-es parcella, ez nem Mindszenty József temetése lenne, hanem azé az emberé, aki a legtisztább magyarságeszmét testesítette meg és tettekre tüzelte az embereket. Az ilyen „konfliktusokat" legegyszerűbb tehát kerülni, nevetségessé tenni - minden áron és minden eszközzel.

Hát ez a Petőfi-kérdés legmélyebb háttere. A szakemberek persze tudják, hogy a barguzini csontváz Petőfié. A Magyar Tudományos Akadémia most megjelenő Nem Petőfi! című könyve is ez ellen harcol. Nem kellett a „tudósoknak" a kontrollanyag, a talajminta, hiszen akkor nem lehetne kimutatni a „magas", nőkre jellemző citrátszintet, mert a barguzi sóder bizony magas humuszsav-tartalmú és igen kovasavas. A csontok méreteinél is csak azt kell tekintetbe venni, amelyik „nőies" - olyan, mint amilyen Petőfi Sándor életében volt. A nőknél a férfiakénál valamivel gyakrabban előforduló sulcus praeauricularist bizonyító erejűnek kell venni, nem törődve azzal, hogy a medence - ez szakmai körökből jól ismert - soha nem jó, nem határozó a szakemberek szemében. Az, hogy a külföldi laboratóriumokban kimutatták a csak férfiaknál előforduló Y-kromoszómát, azt e kötetnél nem szabad figyelembe venni. Erre azt kell mondani, hogy a csontanyag, amelyből ezt meghatározták, az „nem hiteles".

Amúgy jó a külföldi, ezeket meghatározó szakembereket meghívni, Magyarországra egy kis gulyás partira, hogy jól érezzék magukat - a mi nehezen kifizetett adónkból! -, hátha nem fogják majd azt mondani, amit láttak és meghatároztak. Az „Akadémia" mégiscsak „nagyhatalom". Aztán a teljes bizonyossághoz szükséges kontrollanyag kivevést az édesanyától, amely egy rövid rutinmunka, azt mindenáron meg kell akadályozni, hiszen ez megcáfolhatatlan bizonyosságot adna. Nyilvánvaló, ha az akadémia tudná, hogy a barguzini 7-es számú sírból előkerült csontváz nem Petőfié, akkor örömmel megengedné a „mintavevést", hiszen akkor nem minősítené e rutinmunkát „sírgyalázásnak", mert akkor megoldódna számára ez a „kínos" ügy.

Újabb, már csak történeti bizottságot kell felállítani. Ez a bizottság még eldolgozgathat Oroszországban és Szibériában vagy 15 évig, amíg remélhetően a ma még élő „ügyeletes" okosak kimúlnak, és a „disznóságot" jó az utókorra hagyni. Jobb ma még sokaknak a régi bársonyszékekben üldögélni, mintsem önkritikát gyakorolva bevallani, szerényen, tudományosan, hogy „tévedtünk". Ez olyan magaslat lenne, amelyre a jelenlegi akadémia soha nem emelkedhetne föl.

Az egész Petőfi-ügyben az egyetlen vesztes én vagyok. Én mindenképpen vesztettem; ha nincsen igazam és valóban nem tudok megkülönböztetni egy férfi csontvázat egy nőitől - akkor szakmailag buktam. Ha viszont igazam van, akkor meg elvettem a magyar emberektől egy dédelgetett illúziót. Márpedig nálunk jobban szeretik az illúziókat, mint a valóságot. Ezt a kényes munkát valakinek el kellett végeznie. És erre a szerepre alighanem én voltam a legalkalmasabb, mert úgy érzem, hogy nekem nincsen veszteni valóm. Nincs mit elvegyenek tőlem, mert az asztalra tett munkáimat már nem szívhatják vissza, előadásaimat nem feledtethetik el, pozícióm nincsen, vagyonom nincsen és talán még az élethez sem ragaszkodom nagyon, hiszen álltam már kivégző osztag előtt leszámolva életemmel. Amit élek, az mind ajándék, márpedig az ajándékokkal az ember nem igen fukarkodik.

Amíg munkahelyemet és szakmámat kénytelen lettem elhagyni, volt „a másik" táborban olyan „szakember", aki kis butyuta mondanivalóját tizenegy részben írta meg és azt négy újságnak is eladta. Tajtékoztak, prüszköltek, hazudoztak, átkozódtak, szitkozódtak, de becsületemet és tisztességemet nem tudták elvenni. Emberségem és magyarságom sem szenvedett csorbát, csak egy kicsit megedződött, megkeményedett. Morvai gyára is sok évi kemény munkája és három infarktusa után ma profitálóbb, mint valaha volt, az „amatőrök" és „autodidakták" pedig hihetetlen ismeret- és dokumentumanyagra tettek szert. Nem is őket sajnálom, hiszen nekik is szinte mindnek meg kellett válniuk régi munkahelyüktől. Az eszmét sajnálom. Magyarországot, amely nem tudott úrrá lenni kicsinyes szocialista típusú szervezetein és még ma is fél az igazi magyarság- és szabadságeszmétől."

*

Dr. Kiszely István egyik legvehemensebb ellenlábasa, következtetéseinek kétségbe vonója Farkas Gyula antropológus professzor volt, aki később helyet kapott abban a Petőfi Bizottságban, mely a barguzini lelet hitelességének megállapítására - félig-meddig kényszer hatására - megalakult, és amely igen határozottan női csontváznak minősítette a 7. számú sírban talált maradványokat. Szakmai vádjait a Találkozás a barguzinival című cikksorozatában fejtette ki, amely előbb a Dél-Magyarországban, majd az újvidéki Magyar Szóban látott napvilágot. Ez utóbbi lap munkatársának Kiszely István így nyilatkozott a Farkas-féle állásfoglalásról:

- Ha egy ember — olyan szinten, amelyen dolgozom — szakmailag kiáll ellenem élesre fent kardokkal, mindig hajlandó vagyok megvívni vele. Elfogult emberekkel azonban nem vitázom. Farkas Gyula például már expedíciónk visszatérte után azt jelentette ki A Mai Nap újságírójának, hogy az, akit Barguzinban megtaláltak, semmiképpen nem Petőfi. Eleve így nyilatkozott, holott még nem is látta a csontvázat. Mivel elfogultsággal vádolható, jog szerint tehát szakértőnek nem alkalmazható ember, őt ennek alapján az MTA szakértői csoportjába sem volna szabad beválasztani.

- Talán nem tartozik szorosan a témához, de valamit az életrajziomból is hadd mondjak el. A Zeneakadémia befejezése után teológiát végeztem, s ezért egy ideig nem vettek föl az egyetemre. Miután mégis fölvettek, 1956-ban beálltam mentősofőrnek, s tizenegy mentőkocsit lőttek ki alólam. Ezek után — azzal az indoklással, hogy aktívan részt vettem az ún. „ellenforradalomban" — kitettek az egyetemről, és tulajdonképpen munka nélkül maradtam. Később megint próbálkoztam a beiratkozással. Néhány év múlva visszavettek, s nagy nehezen mégis elvégeztem stúdiumaimat. Persze, nagyon jól tudták rólam, hogy középosztálybeli családból származom, hogy klerikális múlttal rendelkezem, ráadásul pedig a nagytemplomokban orgonálni szoktam — hanglemezem is jelent meg —, így tehát mindent, ami akkor bűnnek számított, a rovásomra írtak. Amikor a Tudományos Akadémia igazgatójának — egy nagyon bölcs embernek, a Kossuth-díjas Gerebics Lászlónak — elmondtam, hogy nekem ez a hátterem, egyebek között teológiát végeztem, ő azt válaszolta: „Na, végre egy ember, aki tud görögül és latinul'', és minden további nélkül felvettek az intézetbe.

- Ekkor kezdődtek el a kollégák támadásai. Farkas Gyula, aki a Szegedi Egyetemnek valamiféle párttitkára volt — alighanem alapszervezeti párttitkár lehetett: ezt nem tudom pontosan megmondani, mert sohasem értettem az ilyen rangfokozatokhoz —, első könyvem miatt feljelentett egészen a központi bizottságig. „Kiszely antimarxista, klerikális, földrajzi determinista" — írta rólam, s ennek a megindoklása nem volt több, mint egy körpecsét. Feljelentését elhozták hozzám, ma is őrzöm. Akkoriban azt tanácsolták nekem, hogy maradjak csendben, és dolgozzam. Azóta minden Magyarországon megjelent könyvemre folyamatosan kapok Farkas Gyulától egy elmarasztaló bírálatot, s ugyanarra a könyvemre még körülbelül 15 nagyon jó kritikát másoktól. Mondjuk, ez minősíti azért a szerzőt is.

- Életemet — amint múltkori beszélgetésünk alkalmával is elmondtam — úgy rendeztem be, hogy a munkám egyik része Magyarországra, a másik része pedig külföldre tevődik. Külföldön időnként — idézőjelben mondom: — „sikereim" is vannak. Amikor például Magyarországon a kandidátusi munkámra azt mondták, hogy a népgazdaság számára nem hasznos — hadd jegyezzem meg, hogy ezt is Farkas Gyulának adták ki véleményezésre —, én kiküldtem az anyagot Oxfordba, az Academic Presshez, s ott két kiadásban jelent meg. E könyvemet két év legjobb antropológiai munkájának minősítették, és különféle díjakat, jutalmakat kaptam érte. Könyveim nagy része Nyugaton jelent meg, de ezekhez Farkas Gyula nem szólhatott hozzá, mivel nem tudta őket elolvasni azokon a nyelveken. Időközben tizenkét intézménynek — akadémiának — lettem rendes tagja, és úgy tűnik, újabban még szomorúbb helyzetbe kerültem őt illetően, hiszen az idén, első európaiként az Egyesült Államok Akadémiájának 1990. évi bronzérmét kaptam meg. (Ez voltaképpen egy életmű szakmai elismerése: az egyesült államokbeli tanításért, az angol nyelvterületen megjelent könyveimért és egy nemzetközi társaság megalapításáért tüntettek ki.) Ebben a helyzetben mit tehet az az ember, aki mindvégig az ellenfelem volt? Vagy azt mondja: te, nézz ide, ne haragudj, legyünk jóban: vagy továbbra is támad. Hát Farkas Gyula a második utat választotta. (...)

- Ha én valakit azonosítok vagy valakivel foglalkozom, akkor körülbelül mindent tudok arról a személyről. Ismerem a testalkatát, s talán a ki nem mondott szavait is. Így volt ez a nádort kripta 15 főhercegével is, akiknek sírboltját most, három hónapja nyitották meg a nagyközönség előtt.

- A korabeli adatokból én Petőfit véletlenül sem Arany János-i testalkatú férfinak ismertem meg, hanem egy rendkívül vékony, törékeny embernek, akinek azért lehettek olyanok a lábai, amilyenek — Farkas Gyula is, ugye, megcsodálta őket —, mert világéletében rengeteget gyalogolt. Petőfi bal sípcsontjáról sokan leírták, hogy görbe volt. És Szabó Árpád szépen jegyzőkönyvbe is diktálja, hogy a sípcsont axiális tengelyében erősen görbült, de közben fel sem merül benne az igény, hogy ezt a Petőfiről rendelkezésre álló leírásokkal egybevesse. A bizottság, amely Moszkvában járt, tulajdonképpen azt állapította meg, amit a mi expedíciónk, illetve azt, amit Petőfiről kortársai is feljegyeztek: hogy testalkatában nagyon sok a nőies jelleg. Az igazán férfias jellegeket s a Petőfire jellemző testi tulajdonságokat figyelmen kívül hagyták, s csupán arra összpontosítottak, hogy a vizsgált csontváz női jellegét bizonyítsák.

- Elmondom, milyen módszerekkel történt a kollégák szakértői vizsgálata. Rudolf Martin szakkönyvében megtalálható a méretek világátlaga, illetve az, hogy egy 174 centiméter magas férfi és egy 163 centiméteres nő esetében mely koponyaméret a jellemző. A rendelkezésre álló adatok szerint Petőfi 164—165—166 centiméter magas volt, sőt Jókai Mór még ennél is kevesebbet, 162 centimétert jegyzett, tehát férfinak mindenképpen nagyon gracilis volt, s a feje — kalapméreteiről is tudjuk — szintén kicsi volt. Ha a barguzini koponyát megmérik, s nem azt nézik, hogy ez férfinak kicsi volt, hanem a világ átlagához viszonyítják, a mért adatok alapján a koponya a nő kategóriájába esik — hát mindvégig ilyen alapon ment a nőiesítés. Ha ezt egy nyolc általánost végzett gyereknek magyaráznám el, az is megértené, és ugyancsak az én érveimet fogadná el. Mindaddig tehát, amíg valaki szakmai érvekkel nem bizonyítja feltevésem ellenkezőjét — ez még nem történt meg —, én kitartok a véleményem mellett, s egyértelműen azt mondom, hogy akit Barguzinban megtaláltunk, nagy valószínűséggel azonos Petőfi Sándor földi maradványaival. (...)

— Engem sokszor szidtak, és sokszor gyaláztak — utólag viszont majd mindig igazat adtak nekem. Körülbelül kilenc éve annak, hogy elmarasztalt a Tudományos Akadémia, amiért a dáko-román elméletet, a „baráti, szocialista Romániának" a Nagy Elméletét nem támasztottam alá, hanem ellene írtam. Micsoda szégyen a Magyar Tudományos Akadémia munkatársára nézve! Hat év múltán az Akadémia ugynazt kezdte állítani, s ugyanazokkal az érvekkel, mint én, és teljesen megfeledkezett arról, hogy mi járt nekem ezért pár évvel korábban. Ugyanígy vagyok életem nagy művével, az őstörténettel is (A magyar nép őstörténete). Hiszem és vallom lelkem legmélyéből, hogy nem igaz, miszerint a magyarság etnikailag a finnugoroktól, vagy a finnugor lakta területről ered. (Ezt, gondolom, normális ember manapság ebben a formában nem is vallja.) Felfogásom annak idején olaj volt a tűzre, most azonban már mind többet vitatkoznak róla, s a gyerekeknek is az iskolai atlaszban beljebb vitték a „nyilat", be egészen Belső-Ázsiáig. Én e téren ma is ugyanazt vallom, amit nyolc évvel ezelőtt, de ma már ez nem tűnik olyan eretnek tannak, és merem hinni, hogy őstörténetünk a közeljövőben sokkal színesebb, változatosabb és mélyebb lesz, mint ahogy eddig leegyszerűsítve gondoltuk.

*

Borzák Tibor igen alapos barguzini naplójában felteszi önmagának a kérdést: ha kiderül, hogy nem Petőfit találták meg a szibériai sírban, akkor mi történik a lelet első azonosítójának szakmai hitelével? Azzal a világra szóló hírnévvel, amit a nádori kripta azonosításával szerzett? (A nádori kripta - feleségével, Hankó Ildikóval együtt írta) Hiszen az antropológia, ahogyan Kiszely István is állítja, nagyon konkrét valami, a tényekre támaszkodik, nem lehet "mellébeszélni". Tévedni ugyan lehet, de akkor az azt jelenti, hogy az ember nem ura a szakmájának. Ezért az antropológusok általában megfontolják kijelentéseiket. Ez adja a szavuk hitelét. Akkor viszont mit kezdjünk két antropológus homlokegyenest ellenkező véleményével? A Kiszely kontra Farkas szembenállás ezért értelmezhető nehezen szakmai szempontok alapján...

A Szibériából hazafelé tartó úton Borzák Tibor vallatóra fogta Kiszely doktort arról, min alapszik diagnózisának biztonsága. A válasz:

- Sokféle információ volt birtokunkban, mire eljuthattunk Barguzinba. Szerencsénk abban állt, hogy a megbízható és megbízhatatlan értesülések közül jól szelektáltunk. Vallom, hogy íróasztal mellett nem lehet művelni a történettudományt, legalább is egy részét. Legjobb, ha a helyszínen győződünk meg a feltevésekről... Ha eredménytelenül fejeztük volna be az expedíciót, akkor sem bánkódnánk, hiszen a jelzett helyen nem kellene tovább keresnünk Petőfi Sándort... Barguzinban olyan kollégákkal végeztem együtt az azonosítást, akikkel korábban nem találkoztam. A tudományág szépsége, egyöntetűsége, hogy az egymástól függetlenül végzett azonosítások, mérések végeredménye mind a négyünknél stimmelt.

Úgy tűnt, hogy azon a nyáron, 1989 júliusában, dr. Kiszely István elvégezte a feladatát: az azonosítást megejtve, a kérdés többi részét másokra bízza. A háttérbe húzódhat, hiszen nincsenek kétségei. Aztán pár év múlva, amikor érezte, hogy az igazság érdekében össze kell állítania a szibériai Petőfi-kutatás dokumentumgyűjteményét, vállalta a további küzdelmet...

Illusztráció: 1989. augusztus 5-én, Balatonbogláron rögtönzött karikatúra dr. Kiszely Istvéánról, amint az ellenzők karának, a tudósoknak bemutatja a leletet: "Emberek, ez Petőfi!"

*

Látogassa meg fotós blogomat is, a fotótanut!