2005. október 17-én, délután ötkor a szentendrei Gizi kávézójában (Bartók Béla utca 8.) Andrassew Iván író, újságíró verseket mondott, s barátai: Petrovity Sándor és Bartha Krisztián kísérték szitáron és ceglédi kannán. A versek szerzője Avram Cyrill, aki mint megtudtuk, egyfajta bolgár szerzetes, és valami furcsa egyvelegű, világi és vallásos gondolkodásban egyaránt otthonos versei igen jól ülnek a fordító – akiről nem árt tudni, hogy valamikori rádiós is – ajkán, mintha csak egy és ugyanazon tőről fakadtak volna; vagy csak nekünk tűnik úgy?
*
Az eseménynek, bár előzetesen is tudomást szereztünk róla, sajnálatos módon nem lehettünk szem- és fültanúi, a versek szövege, illetve néhány elmondott vers – az internetnek hála – bennünket is elért, felkeltve érdeklődésünket. Ezért fordultunk a rendhagyó irodalmi performansz létrehozójához, aki ismert, jelenleg Tahitótfalun élő prózaíró, újságíró, internetes médiaszakértő, s aki az utóbbi időben egyre nagyobb szenvedéllyel veti bele magát a dobolásba. Ha ehhez hozzátesszük, hogy internetes naplóját évek óta egyre növekvő érdeklődés követi a világhálón, s folyamatosan a népszerű blogok élvonalában van, illetve hogy mi mindent tett, teljesen önzetlenül a klasszikus és élő magyar irodalom – s köztük az erdélyi írók, költők – digitalizálása érdekében, máris felvázoltuk egy kísérletezéseiben is mindenek előtt játék- és kalandkedvelő alkotó arcképét.
- Internetes naplód soros bejegyzése így emlékezik meg a kávézói fellépésről: „Kicsit késve kezdtünk, mert talán túl korai az ötórai kezdés. Sándorkáék remek zenét adtak, én meg nem csak Avram Cyrill verseit olvastam föl a saját „fordításomban” - ez volt az első eset, hogy ezekkel a nyilvánosság előtt mutatkoztam -, hanem azokat a novellákat is, amelyek éppen Gizi kávézójában játszódnak. Eszembe jutott az a régi tervem, hogy be kellene ülni egy pont ilyen helyre, és egy asztalnál mindig csak egyetlen-egy embernek fölolvasnám a legújabb írásaimat. Személyesen, csak annak, aki annyira érdeklődik, hogy hajlandó erre egy kicsi időt áldozni. Azt hiszem, olyan másfél órát beszéltem, fogalmam sincs, milyen volt, de én jól éreztem magam.” Érdekelne, hogy mindezen túl, mit jelentett alkotói munkásságodban ez a megnyilatkozás? Miért mondtad el a kiválasztott verseket, és miért nem köölted azokat egyszerűen valahol, ahogy általában a műfordításokat szokás?
- Az az igazság, hogy engem különösebben nem érdekel már az, hogy bármelyik újságban, irodalmi lapban megjelenjek. Nem bánom, nincs ellenemre, szeretem is, de nem nagyon teszek érte semmit. Mint ahogy tulajdonképpen soha életemben semmiért nem tettem semmit. Hagyom, hogy a dolgok menjenek maguktól, ahová akarnak. Aztán vagy rossz lesz, vagy jó – s meg kell mondanom, ennek a magatartásnak többnyire jó a vége, bár sok gyötrelemmel is jár. Írogatok, éppen mostanában például Avram Cyrill verseit, amik persze legalább annyira az enyémek, mint az ő művei. Aztán ha hívnak valahova, hogy mondjak valamit, hát ezeket olvasom föl. És persze még a teljesen saját novelláimat is.
- Rádiós múltad mennyiben segített abban, hogy befogadhatóbbá tedd az előadott szöveget? Milyen tapasztalatokkal, élményekkel lettél gazdagabb rádiózó korodban, amikor egyebek mellett a vakok számára szerkesztettél, sőt csináltál műsorokat?
- Számomra a rádiózás ajándék volt, de igazából soha nem volt tehetségem ehhez. Például egy beszélgetésben rendszerint hosszabbak voltak a kérdéseim, mint a lehetséges válasz. Azt hiszem, ez eleget mond. A rádió egy csodálatos világ: belebeszélek a csőbe, és millióan hallgatják. Vakok számára meg könnyű volt műsort készíteni, mert én rádiózás közben amúgy is vaknak képzelem a hallgatókat. Csak fülük van, semmi más.
- Mit jelent számodra az emberi hang, egyáltalán a hangzásvilág, a zene? Sokak szerint, a képzőművészeten – de írhattam volna helyette akár látványművészetet – is túltesz kifejezőerőben, miközben az irodalomnak, minden áthidaló törekvés ellenére, komoly gátakat szabnak a nyelvi határok. Mi a Te tapasztalatod, álláspontod e téren?
- Azért nem tudok erre pontosan válaszolni, mert én mindig totális életet szerettem élni, és egyáltalán nem érdekelt, hogy miben milyen gátak vannak. És alapjában véve rossz előadónak találom magam, de közben azt is tudom, hogy van abban valami jó, ha az író mesél. Egy kicsit visszatérünk oda, ahogy az irodalom keletkezett: az emberek ücsörögtek a tűz körül, aztán az egyik elkezdett beszélni. Jó történeteket mondott, és a többiek akkor se zavarták el, ha tudták, hogy egy szó sem igaz belőle. Ezekből lettek később az írók. Jó dolog írónak lenni. Még olyannak is, mint amilyen én vagyok: én „kis” író szeretnék lenni, és az az életcélom, hogy írjak három jó novellát. Ötven éves korom után azzal leptem meg magamat, hogy elkezdtem verseket is létrehozni: a már csak bennem élő Avram Cyrill költeményeit. Nagy érdeklődéssel figyelem magamat.
- Mint fordító, megpróbálsz járható átkelőt biztosítani a mindenfajta nyelvi determinizmus hullámai fölött. Kalandod Avram Cyrillel az első ilyen jellegű vállalkozás, vagy egyéb próbálkozásról is beszámolhatsz?
- Én ösztönösen írok, soha eszembe nem jut, hogy lenne például valamiféle nyelvi determinizmus, és annak pláne hullámai is keletkezhetnének. Írok és kész. Ha már Avram Cyrillről van szó, ismét volt egy fölolvasó estem Szigetmonostoron, és az egyik hallgató utána, egy kis beszélgetésben jelezte, hogy esetleg ilyen költő nem is létezik. Erre azt tudom mondani,hogy minden létezik, amiről én beszélek. Ezt vagy elhiszik egy írónak, vagy nem is érdemes olvasni, de beszélgetni se szabad vele.
- Mit jelent számodra a „mondott” költészet? Talán nem bízol abban, hogy a nyomtatott, a leírt szó éppen úgy megtalálja az útját az emberhez, ahogy eddig is tette?
- Dehogynem! Ezek majd szépen megjelennek, megy minden a maga útján, világhírű leszek, Nobel-díjas költő – ezt megígértem Katának, a szerelmemnek. Jár neki, hogy ott ragyogjon mellettem Stockholmban a svéd király fogadásán. De most a mondás korszakában vagyok. Az igazság persze az, hogy lusta vagyok szépen össze- meg rendbeszedni a verseket, és szétküldeni a szerkesztőségekbe. De majd annak is eljön az ideje. Különben is nagyon jót tesz bármelyik kéziratnak, ha áll egy kicsit a fiókban vagy a számítógépben.
- Mondtad volt, hogy a vakok számára kifejlesztettek egy ingyenes számítógépes programot, amely segítségével minden digitalizált, tehát számítógépbe vitt szöveg hallhatóvá válik az emberi fül számára, s már magyar változata is működik. Nem jelent mindez további komoly konkurenciát az amúgy is jócskán megcsappanó olvasási kedv viszonylatában?
- Nem, mert géphangon beszél. Persze biztosan lesz majd olyan idő, amikor „megszólalásig” hasonlít majd a valódi emberi hangra, sőt a saját hangunkra is betaníthatjuk, de ez még nagyon messze van. Amúgy jó segédprogram nekem, és nélkülözhetetlen a vakoknak, mert például levelezni tudnak ilyen programokkal. Megnyitja nekik a világot. Egyébként azt is könnyű megjósolni, hogy tíz év múlva már egyáltalán nem nyomogatjuk majd a billentyűket, hanem diktálunk a gépnek… Ebből is lesz majd sok lelki konfliktus meg sok szenvelgés.
- Eddigi, igen változatos és mozgalmas életpályád során következetesen és élénken foglalkoztatott az írás, a könyv ellentmondásos sorsa és mindenek előtt a jövője. Milyen „kiutakat” kíséreltél meg s szándékszol ezután végigjárni – vagy legalább is kipróbálni -, hogy az irodalom ne egy elfeledett, felhagyott bozótos, hanem örök meglepetésekkel szolgáló, egyfajta „titkok kertje” legyen?
- Lehet, hogy borzasztóan hangzik, de tőlem el is pusztulhat az irodalom, ha tudunk jobb kifejező eszközt találni, mint az írás. De nem találunk. Vannak nagyszerű próbálkozások, például a számítógép fölhasználásával, a multimédia beépítésével. Ezek érdekesek, néha kiválóak, de mégis azt látjuk, hogy a kommunikáció rendkívül konzervatív. Addig kísérletezgetünk, amíg a számítógépen szépen visszatérünk a hagyományos formához: fehér felületet látunk fekete betűkkel. Az más kérdés, hogy a könyv közben megszűnik – a papírújság is -, de ennek nem csak az elektronika előretörése az oka, hanem éppen fordítva: az elektronikus eszközök azért terjednek rettenetes sebességgel, mert nem engedhetjük meg magunknak tovább a rendkívül drága és mérhetetlenül környezetszennyező papírkultúrát. A könyv persze megmarad olyannak is, amilyen most, csak luxuscikk lesz – mint ahogy néha már most is annak tűnik. Nekünk az a dolgunk, hogy írjunk, mert hátha kíváncsi rá valaki a tűz körül, vagy egy masina előtt. A többit elvégzi a társadalmi és technikai evolúció. Jó lesz az új világ is, mint ahogy ez is csodálatos.
(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletében, 2005 őszén. Kérdezett: Cseke Gábor)
*
Avram Cyrill verseiből
Zongora
A nőm itt zongorál mögöttem,
karácsonyra kapta ezt a gyönyörű hangszert,
hozomra vettem,
és fogalmam nincs, miből adom meg,
de ettől valahogy egyre inkább
költőnek érzem magam,
mert nem leltem még olyan poétára,
aki ne lett volna szegény vagy eladósodott.
Így van ez rendjén, nyilván ez kell ahhoz,
hogy kibújjon belőlünk egy-két keserves költemény.
Most lesz egy év, itt játszik majd mögöttem,
én meg borzongok, mert fölöttem, köröttem,
mint valami madárraj a téli égen,
úgy kering majd ezer hangja.
Asszonyi hangok,
zongorazengés harangzó poharában.
Mi kell még a túléléshez?
041229
Lassan már
Lassan már húsz évvel élem túl Jézust,
de senkisem követ,
tanítványomul szegődők nincsenek,
nem mondtam olyat, amit jegyezni érdemes,
csodáimon én is csak nevetek:
hókuszpókusz mind, vagy túlfűtött, szertelen
vidéki mutatvány. A hülye is látja, hogy csalok.
Sarumat se lopta el senki,
hogy széfben őrizze jobb időkre,
amikor nevem zászlótűz lesz,
hitben révedők szerelme.
De hát kinek is kell egy büdös, kínai lábbeli,
amit itt vettem a sarkon Jingtől,
akit senkise szeret, mert idegen,
és csak én beszélek vele, mert kedvelem,
hogy olyan jóféle kis buta ember,
nagyra nőtt gyerekem? Olcsón adta,
mint mindent, amit tőle kérek,
tudja, hogy fösvény vagyok, magamat se szeretem.
Talán akkor hibáztam, amikor nem merész olaszt vettem,
vagy útálló németet. Az is lehet, hogy ezek a szegények,
akik hívemül jönnének, ha hívnám őket,
azt hiszik: aki olcsóban jár, olcsó annak a lelke is.
041203
Fotográfus húga
(Féner Tamásnak és Cseke Gábornak)
A húgommal arról vitatkoztam,
hogy nem képíró vagyok,
ahogy mondta affektálva,
hanem képlopó, semmi más.
Ő meg csak mondta tovább,
valami szótárra hivatkozott,
mire megmérgedtem,
vettem a gépemet,
és lefényképeztem egy bokrot.
Eltűnt, nem volt ott többé.
Aztán egy lepkét a levegőben,
és az is elmúlt, a semmibe tűnt
abban a pillanatban,
amikor hallottuk azt a gördülő csattintást.
És így jártak anyánk virágai,
a nagyapám autójának jobb első kereke,
a dédanyám nagy kék bugyija a szárítókötélen,
valamint egy kakas, és végül a kutyánk farka.
Na látod, mondtam, nekem van igazam,
bármit elveszek,
amire ráemelem bonyolult üvegszemem.
De nem, de igenis, de te csalsz, becsapsz,
csak valami trükk ez már megint
- nem átallott csípőre tett kézzel
visongva feleselni.
Erre lekaptam neki egy szép kövér felhőt az égről,
a szomszéd házát újkapustul - remélem,
nem volt otthon senki -, egy lovaskocsi elől
a lovakat, de ő csak visongott tovább,
már-már üveghangon, amit utálok.
Láttam, hogy nincs tovább: ez megőrült,
retteg tőlem, és már ép ember nem lesz belőle.
Lassan ráemeltem a gépet, jól megnéztem,
ahogy szegény habzó szájjal,
nyitott tenyérrel integeti felém,
hogy nem, ne, nem, ne, nem, nem.
Ő az ott a képen, ez maradt belőle.
De nehogy mond anyámnak,
mert úgyis rajtam kereste évekig,
és csak mostanában enyhült a keserve.
050102
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése