Az 1946-ban született Zsigmond Marcit Bukarestben ismertem meg, a hetvenes évek derekán, amikor még az Ifjúmunkás élén ügyködtem, ő meg a Grigorescu Művészeti Akadémia monumentális festészet szakának hallgatójaként fel-feljárt hozzánk, feltöltődni magyarsággal, újságírói tájékozottsággal, erdélyi hírekkel.
Csíkdánfalva szülötteként elég jól viselte a román főváros sajátos hangulatát és nyüzsgését, képzőművészetileg fel volt készülve az ottani modern törekvésekre, s valami hihetetlen ambícióval próbálta bizonyítani, hogy a székely akár a jég hátán is megél...
Egyszer egy olajfestménnyel állított be, amit a gyergyószárhegyi kastély romjairól készített. Sietős, kidolgozatlan, de igen jellemző, tehetséges munkának tűnt a tekintélyes méretű vászon, s mert nem kért túl sokat érte, az éppen akkor felvett, dugipénznek szánt cikkdíjamból gyorsan lepengettem neki az árát, s a kép azóta a szobám falán lóg. (Érdekes, hogy sok évre rá, amikor Csíkszeredába költöztem, s 2005-ben Marci meglátogatott, nem ismerte fel a saját képét. Halványan emlékezett, hogy egyetemista korában néhány munkáját kis pénzért eladta, de hogy ez is az ő "szülötte" lenne, az kérdéses.)
Zsigmond Márton aztán elvégezte az egyetemet, Csíkszeredába került, s 1986 nyarán összefutottunk: ő éppen biciklire szállt, hogy kikarikázzon Zsögödre, ahol az iskolában ideiglenesen felvert műtermében akadt dolga. Én szabadságomat töltöttem Csíkszentkirályon, s mert kíváncsi voltam, mire vitte az életben, az egyik nap felkerestem. Látogatásom nyomán született ez a jegyzet, amelyben nem neveztem nevén Marcit, mert óvni akartam a rosszindulatú irigyektől. Akik ismerték, tudták, hogy róla van szó, de formailag nem lehetett beleakadni, hogy ő az írás főhőse. Biztosan akadtak, akik ezt nehezményezték volna...
Kövek között
(Előre, Vasárnap melléklet, 1986. szeptember 21.)
Zsögöd egy kicsiny mellékutcája mélyén, kongó iskolateremben ül a művész, aki nemrég volt fiatal, de lobogó sörényében mind jobban hódítanak a deres hajszálak.
Ez az üldögélés olyan, hogy a művész széke alatt, a padlón kiterítve teremnagy papíroson nyúlánkoznak a készülő munka kirajzolt körvonalai. Előtte, állványon a kicsinyített tervrajz, s az egyik sarokban a majdani mozaik színei-formái sejlenek elő az egymáshoz passzított kövecskék ezreiből.
A művész keze ügyében kalapács, vágóvas, ládákban a különböző kőfajták, feketétől az égetett agyagszínen át a szikrázó mészfehérig. Halk koppanásokkal törik a kő, folyik a végtelen sakkjátszma, a mozaikdarabok ide-oda rakosgatása, illesztgetése; a művész kőfaragó, mérnök, tűrelemjátékos, építőmunkás és látnok is egy személyben, szabad idejében pedig természetjáró, aki valahány érdekes közetet hajít feléje a véletlen, alázatosan és kíváncsian lehajol érte, színezetét, erezetét, anyagszerűségét veszi szemügyre, s azt latolgatja, mennyire illik majd a mindent elnyelő, készülő mozaik-mezőbe...
Mert a művész legkevesebb három esztendeig eljegyezte magát ezzel a munkával; körülbelül ennyire becsüli a „sakkjátszma" időtartamát. Utána még egy esztendőbe kerül a felrakás, mivel a mozaik valamely megyei középülelet hivatott díszíteni. De a művész, aki foglalkozására nézve tanár, családilag pedig kétgyermekes apa, minden szabad idejét monumentális elképzelésének álddozza, s úgy beszél az az előtte álló időről, mint aki csupán a következő heteket-hónapokat tapétázná ki szándékaival. Rövid távú tervek helyett nagyjából egész életét, hivatását beméri, s mindentől függetlenül, kitartóan rakosgatja köveit munkaidő után, pihenés helyett, éjféli lefekvés előtt.
Hiszek az ilyen művészben. Mellesleg, egyszer már bebizonyította - amikor szülőfaluja kultúrotthonának homlokzatát díszítette ki egyes-egyedül nagyméretű mozaikkal -, hogy az alkotás napszámosmunkáját épp úgy vállalni tudja, mint a dicsőségét.
Ami, ha jól tudom, néhány elismerő kézfogásból, baráti hátba veregetésből, protokolláris áldomásból - melynek elkoccintani valójáról ő maga gondoskodik -, s a mostanihoz hasonló ámuló megemlékezésekből és méltatásokból tevődik össze.
Ül kőporosan a művész egy elhagyatott tanterem közepén, szűrt fényben, keze ügyében kalapács, vágóvas, telnek az évek, de őt mindig ott találjuk majd, éppen soros munkájába temetkezve, mert rá örökké lehet számítani.
Hűsége, akár a biciklié, amely ott vár rá különben a folyosó falának támasztva; maga a száguldás szunnyadó ígérete.
***
A sakkozással nem volt gond, de a megvalósítás kegyetlenül kinyúlt: a mozi homlokzatára elképzelt monumentális munka csak 1994-ben fénylett föl, s azóta, bár a mozi végleg beadta a kulcsot, a homlokzat még továbbra is él, s Csíkszereda legértékesebb monumentális műkincse. Székely Sándor barátom, az Előre / RMSZ fotóriportere készítette az itt látható felvételt Marciról, amint a mozaik elé emelt állványon a városra tekint...
2004 őszén ellátogattam a Gyermek sétányon található műtermébe, amit egy csökkentett komfortű 3 szobás panellakásból alakított ki. Egy üveg bor mellett rendre bemutatta mindazt, amit az utolsó találkozásunktól eltelt év alatt alkotott, köztük mintegy száz aktot, amelyekből 12-őt felajánlott az RMSZ és a Káfé honlap számára. Szinte jelzésszerű, kifejező rajzai nagyon megkaptak, s azt hiszem, az érdeklődésemnek is köszönhető, hogy ő maga is kezdte komolyan venni ezt a műfajt. Olyannyira, hogy 2007 őszén azzal kecsegtetett: hamarosan tárlatot rendez aktjaiból, s engem kér majd fel, hogy megnyitó beszédet tartsak. Az időből kissé kifutva, a tárlatra (Mozdulatok címen) tegnap, április 3-án került sor a csíkszeredai Kriterion Házban, ahol az alábbi gondolatokat tártam a közönség elé:
Zsigmond Márton aktjai
Mozdulatoknak nevezi legújabb tárlata címében testábrázoló munkáinak gyűjteményét Zsigmond Márton, aki bevallása szerint több mint egy évtizede rajzolja, akár vázlat, akár véglegesen kivitelezett grafika formájában női és férfi aktjait. Hogy mennyire tudatos programról van szó, avagy inkább fokozott érdeklődésről, netán szakmai ujjgyakorlatról, esetleg csak pótcselekvésről, bizonyos belső válságjelek elfedéséről - de elképzelhető, hogy részben valamennyiről, az talán az eredményt tekintve nem túl érdekes. Az a tény viszont, hogy a kendőzetlen emberi test egy képzőművész érdeklődésében ekkora szerepet játszik, egyrészt természetes, másrészt rendhagyó is a mai trendeket tekintve. Ha az akt lexikális meghatározásából indulunk ki, akkor az mindenek előtt egy emberközpontú művészeti érdeklődés és kifejezési eszköztár tökéletesítésének az esélyeit hordozza.
"Akt - írja a Pallas nagy lexikona -
ruházott v. mezitelen élő emberi alak, melynek helyzetét és tartását a szobrász vagy a festő állapítja meg és tanulmány céljából lerajzolja. A személyt, aki aktul szolgál, élő modelnek nevezzük. Minthogy a művész csak akkor képes az élő modelen mindazt helyesen és jól látni, ami lényeges és jellemző, ha alaposan ismeri az emberi alak csontszerkezetét, izomzatát és mindazt, amiből az ember külső formája áll, azért az akt után való rajzolást megelőzi és kiegészíti az anatómiai tanulmány. Az aktrajzolás a természethűségre törekvő művészetnek egyik legfőbb és nélkülözhetetlen segédeszköze és mint ilyen fontos szerepet játszik a szobrászat és a festészet történetében."
Amihez ma már nyugodtan hozzátehetjük a fotográfiát is.
Szakértők dolga és kompetenciája lenne megvizsgálni, hogy mivel magyarázható ez a mai, tömegszerű elfordulásnak látszó tendencia az emberi testtől és annak valóban testszerű ábrázolásától a művészetekben, hiszen a művészettörténet a testábrázolásnak nem csak igen nagy számú remekművét tartja számon, de a test és stúdiuma mindig ott van a művészeti képzés alapjainál, a művészi fegyelem elsajátításának és gyakorlásának iskoláiban.
"Száz meg százféle változatban mutatja nekünk az aktot a művészetek története, mintha határa sem volna az emberi test variálásainak. Művelődési viszonyok, a kor hangulata, a mester egyénisége csapódik le bennük, épp úgy mint minden más festett vagy mintázott tárgyban, amelyek kiszemelése azonban változik az idők változásával, holott az akt mint a művészi tanulmányok objektuma, szinte állandóan szerepel a műhelyekben, olyan időkben is, amikor az akt szemlélete már nem tartozik a mindennapi élmények közé, mint egykor a görög művészet virágkorában" - írja 1915-ben Lyka Károly a Művészet című folyóiratban.
Ilyen szempontból is jelzés értékű az a kitartás, amivel Zsigmond Márton hosszú távon ébren tartja magában ezt a mélyen humanista-reneszansz elkötelezettségű művészi érdeklődést, akkor is, amikor kifelé inkább egy nonfiguratív, színesztétikai kísérletező szándék mellett kötelezi el magát. Mostani tárlatán, amelyre már évek óta készül, tulajdonképpen azt bizonyítja aktjaival, hogy művészi vívódásai, törekvései az örök emberi iránti érdeklődésében is olyan széles palettán mozognak, annyi változatát fedezik föl és rögzítik a mozdulatokkal üzenő testbeszédnek, hogy gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházát hozzák létre a művész újrateremtő kedvének.
Némileg szubjektív megjegyzésként azzal zárnám bevezetőmet, hogy 2004-ben, amikor a művész szegről-végről megmutatta nekem műtermét, s méginkább azt, ami ott készült az évek folyamán, s rácsodáloztam már akkor jelentős mennyiségű akt-grafikájára, tulajdonképpen egy újabb nagyívű műre készülődött, s a test rejtélyeit csak tanulmányként örökítette meg tolla, ceruzája. Most viszont meggyőződésem, hogy amiként Zsigmond Márton hajdanán, válogatott kavicsokból és kőzetekből, hallatlan türelemmel és kombinációs készséggel megteremtette a maga monumentális mozaikját a csíkszeredai mozi homlokzatára, pár évre rá ugyanazzal a monumentális kitartással ásta magát az emberi test kifejező erejének tanulmányozásába, létrehozva e mai, rendhagyó, óriásmozaikkal felérő seregszemlét.
Csíkszereda, 2009. április 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése