Csak így, egyszerűen. Ennyi nekem ezután mindig Andrassew Ivánt jelenti. Budapesten élő második énemet, akivel ugyanazon a napon születtem, egy évtized eltolódással.
Én vagyok az idősebb, de kettőnk közül ő a bölcsebb. A tapasztaltabb. Én Kolozsváron születtem, ő gyermekkorának jónéhány nyarát töltötte Kolozsváron, közeli rokonainál. Ottani kisvilágunk is gyakorlatilag ugyanarra a fertályra - a Rákóczi útra és környékére - korlátozódott. Meg a Szamos és gátja szomszédságára.
Kapcsolatunk több szakaszt élt meg.
Az első egy virtuális időszak volt, amikor is évekig dolgoztunk egymás keze alá az internet segítségével anélkül, hogy személyesen találkoztunk vagy szót válthattunk volna.
Majd később következtek a ritka, de tartalmas találkozások, beszélgetések, egyeztetések. Ezzel párhuzamosan később az alkotó együttműködés alkalmai és céltevékenységei mintha megritkultak volna.
Azóta se tisztáztuk igazán: barátok vagyunk-e vagy sem. Én úgy érzem, hogy igen. És ez akkor is érvényes, hogy ha Iván visszafogottabban érezne e kérdésben.
Mielőtt első találkozásunkra sor került volna, sokat töprengtem: nem volna jobb megmaradni a már kipróbált és jól működő webkapcsolat keretei között, hogy mindketten arra összpontosíthassunk, ami bennünket egyik napról a másikra összekötött - az értelmes munka örömére és szeretetére? Ki tudja, ha élő kontaktusba kerülünk, odavész a lényeg, csalódunk az egymásról elképzelt fantomkép megfelelőjében.
Mintegy három órán át üldögéltünk együtt 2002 kora tavaszán, egy kertvendéglőben. Iván fizetett, én a vendége voltam, bár nyugodtan fizethettem volna én is. Nem akartam vele vitatkozni. Kellemes együttlét volt. Ha többé nem is találkozunk, úgy marad meg emlékezetemben (ami, természetesen, velem együtt majd odavész, de e sorok révén talán mégis fennmarad).
Ültünk a budai oldalon, a Déli Pályaudvar közelében, egy fölénk boruló terebélyes koronájú fa diszkrét lombjának félárnyékában, görög salátát ettünk és libamájat (ha jól emlékszem...), fecsegtünk erről-arról, próbálgattuk egymást, de hát ez csak olyan rutin ceremónia volt részünkről, mert elejétől a végéig passzolt közöttünk a szó.
Részemről fikarcnyit sem csalódtam Ivánban. Más ember, mondtam magamban, más sors, más vérmérséklet, de – rokonlélek. És a találkozás után azt is meg mertem kockáztatni: igen, barátomnak érzem, annak tudom Ivánt. Olyannak, akivel lehet és kell együtt munkálkodni, mert mindegyre csak előbbre jutok ezáltal - sose hátra.
És folytattuk a közös teendők keresését és kivitelezését.
Először rávett, hogy virtuális erdélyi magyar költészeti antológiát szerkesszünk. Én szállítottam neki a nyersanyagot, ő adta hozzá az interneten való jártasságát és szakértelmét. Hiszen amikor én még csak a számítógép alapelemeivel ismerkedtem, mert alig néhány éve informatizálták a Romániai Magyar Szó előállítási folyamatát, az internet hozzáférés lehetősége pedig még nem tartozott az elsőrendű szükségletek közé (míg Magyarországon már javában nekivágtak az irodalom széleskörű digitalizálásának, ebből pedig Iván szenvedélyesen részt vállalt).
Majd következett a kortárs román líra magyarra fordított alkotóinak és műveinek a bemutatása, egy újabb antológiában.
Eközben Iván szabadúszó lett és néhány hónapon át gyakorlatilag elvállalta az RMSZ budapesti beszámolókkal való tudósítását. Ő szoktatott hozzá mindennapi munkájának ütemével a friss, internetes újságíráshoz, amikor jóformán meg sem születik az anyag és percek alatt máris a több száz vagy akár több ezer kilométer távolságra található szerkesztőség asztalára juthat a friss tudósítás. Tőle hallottam azt a szempontot is, hogy a magára valamit is adó írónak, újságírónak nem szabad olcsójánosként viselkednie, igenis, kérje meg munkájának az árát, legrosszabb esetben nem adják meg, de ez még mindig jobb, mintsem hogy elkönyveljék az embert sóhernek, akit bármennyivel is le lehet kenyerezni.. Ő eszerint élt Budapesten, így szabott magának helyet a munkaerő piacon, de azt már nem tudom, képes volt-e tartani ezt az álláspontját, vagy menet közben ő is beadta a derekát...
Ivántól tanultam meg a számítógépes könyvszerkesztést, az elektronikus könyvek előállításának technikáját és esztétikáját. Az RMSZ révén összegyűlt anyagokból számos e-könyvet szerkesztett (Bajor-breviárium, Kosztolányi-breviárium, Szávuly Attila: Kék), s közben internetes naplója felületén helyet adott Milos könyve című, 2002 pünkösdjétől 2003 pünkösdjéig tartó blogomnak, amelyet indításkor legkisebb fiának, Milosnak ajánlottam.
Kapcsolatunk ekkor vált igazán meghitté és mindennapossá, én megírtam az általában napi rendszerességgel elkészülő "penzumomat", Iván pedig reggelre azt értően blogba is szerkesztette. Nem egyszer még kommentárt, alkotó megjegyzést is fűzött az olvasottakhoz, tanácsai, véleményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a magamra vállalt feladatnak rendszeresen eleget tegyek.
Menet közben született meg internetes változatban, Iván szerkesztésében az Öböl című verses fotóalbumom, majd a Színes kenguru című versgyűjteményem (Mircea Florin Sandru bukaresti költővel közös munka a gyermekkorról, 50 fotóval illusztrálva, továbbá a stockholmi Hegedűs Zsolttal közösen készített Katharina Frostenson verseiből c. összeállítás, a különös fordítás történetének jegyzőkönyvével együtt.
Végül hetente gondozta és nyilvánosságra segítette az RMSZ útirajz mellékletéből kinőtt internetes rovatot, a Kalandozót, amíg a 156. kalandhoz érve a bukaresti napilap meg nem szűnt.
S tette mindezt barátságból, szenvedélyből, lojalitásból. Csak azért, mert én is hasonlóképpen viszonyultam minden kimondott vagy legtöbbször ki nem mondott elvárására.
Összefoglalva: Iván egyszemélyes támogatása és rokonszenve, eredendő jóhiszeműsége olyan fokú ösztönző volt számomra, a korábban válságba jutott alkotó számára, amit ha sokáig élek is, képtelen lennék meghálálni neki (nem beszélve arról, hogy nem is hagyná...)
Ezek az évek, amelyek föltétlen gazdagodást, termékenységet jelentettek életemben, az Iván sorsában is gyökeres változásokat hozta: családi élete újabb válságon ment keresztül, mind elfoglaltabb és leterheltebb szerkesztője lett a Népszavának, az addigi maga szabályozta életmódról kénytelen volt áttérni egy kötöttebb, kiszolgáltatottabb - bár biztosabban megfizetett - élet- és munkarendre.
Számítógépeink azóta is több szállal összekötve, másodpercnyi pontossággal tudósítanak a másik állapotáról. Ha hónapokig nem írunk egymásnak egyetlen szót sem, nagyjából biztosan tudjuk - egymás indernetes oldalait fölkeresve -, kit milyen kérdések foglalkoztatnak, hogyan, merre a kanyarodik az élete. és amikor hirtelen úgy tűnik, hogy a másik segítsége nélkülözhetetlen, akkor a forró dróton maradéktalanul elérjük egymást; ott és úgy folytatjuk, ahol és ahogy abbahagytuk...
Illusztráció: Iván dobol
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése