Kicsoda ez a B. Vaszi?

Furcsa könyv került évekkel ezelőtt a kezembe az internet jóvoltából, a LiterNet román irodalmi-művészeti portálról, mely internetes könyvkiadással is foglalkozik, s ahonnan idődől időre ingyenesen letölthetők a román írók (de nem csak) friss alkotásai.

Itt juthat hozzá az ember Ana Blandiana publicisztikai köteteihez, de válogatott verseihez is, vagy a nemrég elhunyt humorista, Vlad Muşatescu szellemes detektivregény-paródiáihoz, vagy éppen Göncz Árpád A rácsok (Gratiile) című drámájára, de letölthető például Visky András Al cui e Ardealul? (Kié Erdély?) című publicisztikai munkája is.

A fentebb említett furcsa könyv szerzője Tudor Octavian (sz. 1939), aki katonai, építészeti, bölcsészeti tanulmányokat végzett. 1968-ban jelent meg első kötete (Povestiri diferite - Különféle történetek, Eminescu Könyvkiadó, Adrian Marino előszavával). Még bölcsészhallgató, amikor az országos román diáklaphoz kerül szerkesztőnek. Később hivatásos újságíró, az Academia Caţavencu c. bukaresti szatirikus lap szerkesztője. Számos regényt írt, egy sor szatirikus karcolatot, írói publicisztikát foglalt kötetbe. Jelentős művészetkritikai tevékenysége is.

Történetek B. Vasile életéből (Întâmplări din viaţa lui B. Vasile) a címe annak a karcolatfűzérnek,.amelyet olvasva vidáman múlattam napjaimat, s egyet-egyet kedvtelésből le is fordítottam magyarra. E nagyjából 3000 leütést nem igazán meghaladó tárcák egyazon hős - aki egészen hétköznapi ember - élethelyzeteinek elemzéséből azt bizonyítják, hogy amit Vasile - olykor Vaszi - átél és gondol, az valamilyen módon és bizonyos mértékben a mindannyiunk sorsát képezi le.

"A mai világ tele van olyan emberekkel, mint B. Vasile - hangsúlyozza művének elején a szerző -, akikkel mindenféle dolog megesik, de senki nem magyarázza meg nekik azok értelmét és fontosságát. Így aztán megtörténhet, hogy a B. Vasiléhez hasonló emberek izgalmasan éljenek, éppen csak nem vesznek róla tudomást, hogy beijedjenek, anélkül, hogy megértenék, mekkora bajba kerültek. Sőt, talán még boldogok is, de nem értik, hogy miért."

*

Tudor Octavian:

4 történet B. Vaszi életéből

Besúgó a családban

(Un turnător în familie)

1964. november 14-ének hajnalán, reggelizés közben B. Vasilét behivatták a hadtáp-tisztesképző iskola igazgatói irodájába. Felvételijén 9,14-es eredményt ért el, most viszont azt kívánták hivatalosan a tudtára adni, hogy kizárják az iskolából, mivel az apja törvénytelen hegesztőműhelyt működtet.

„Kedves fiam - jegyezte meg inkább zavartan, mint neheztelve az ezredes -, ha nem hallgatod el, találhattunk volna rá valamilyen megoldást. Igazából nem is az öreged ostobasága miatt repülsz, hanem mert nem mondtál igazat.”

„De az én apámnak nincs is hegesztőműhelye - hebegte B. Vaszi -, hiszen ő könyvelő.”

„Lám-lám, most is mellébeszélsz - szögezte le az ezredes. - A feljelentés is úgy hangzik, hogy apád bár könyvelő, suttyomban hegesztéssel foglalkozik.”

B. Vasile továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez nem igaz, s biztosan valaki ártani kíván neki.

„Én akár hinnék is neked. És ha csak hozzánk érkezett volna feljelentés - folytatta az ezredes -, úgy kiküldünk egy embert vizsgálódni. De ismeretlen rosszakaród mindenütt jelentett. Nem is egyszer. Olvasd csak a vezérkar napiparancsát: „A dolgozóktól érkezett számos bejelentés nyomán...stb. stb.” Könnyen meglehet, hogy a tettes a családban keresendő.

Húsz éven át, bárhol jelentkezett felvételre és bármilyen iskolába iratkozott volna, B. Vasile köteles volt részletesen beszámolni a hegesztőműhelyről. Számos razziára került sor, s a város polgármesteri hivatalában igazolást váltott ki, amelyből az derült ki , hogy az apja egy tojásbegyűjtő központ számfejtő könyvelője, akinek sosem voltak tulajdonában törvénytelen bevételeket biztosító állóeszközök. A feljelentések ennek ellenére nem maradtak el. És mivel B. Vaszi igazgatóit és főnökeit ez a probléma - bevallásuk szerint - meghaladta, távozásra kérték fel. A fenébe is, oldja meg már ezt az ügyét a hegesztőműhellyel.

Miközben ide-oda szaladgált, újabb bizonylatokért, miszerint az apja nem volt illegális hegesztő, B. Vasilét elkönyvelték, mint aki „az a pasas a hegesztőműhellyel”. E megjegyzés pedig szabályos megbélyhegzésnek illett be, hiszen egész Romániában nem létezett olyan hivatal, amely ellenőrizte és visszaverte volna a munkaközösségek vélekedését. Végül, valami miatt mégis jóra fordult minden. Egy káderes megmutatott neki néhány, egyazon kéz által papírra vetett feljelentést. Az a mód, ahogy a leveleket a hatóságok figyelmébe ajánlották, a feljelentés mindegyre felmelegített és tovább görgetett érvelése arra utaltak, hogy az illető a család valamelyik tagja lehet. De vajon kicsoda - töprengett Vaszi, miközben sorra vette három lakótelepen szétszóródott családi klánjához tartozó unokatestvéreit, sógorait, nagybátyáit, apa- és anyatársát -, és főképpen: miért?

Később, mihelyt tudomására jutott, hogy a sors másokat is megajándékozott egy-egy családi besúgóval, akik évtizedeken át abban sántikáltak, hogy megrontsák mások életét, a mélybe húzzanak, ne engedjenek kitörni a klánból, felhagyott a ki és a miért kérdésekkel.

Az se érdekelte már, hogy hányan lehetnek, mivel a népszámláláskor minden megvilágosodott előtte. Legalább is az 1970-es adatok alapján, amelyek szerint Romániában 5 712 308 családot számoltak meg.

A várakozás bére

(Taxa de aşteptare)

Pontban háromkor, amikor a gyár tágra nyitott kapuján utcára özönlött az első váltás és az egész fertályt ellepték a gépolajfoltos munkaruhások, a gyerekek felsorakozva vártak a járdaszélen, tekintetüket a sietős és hangoskodó tömegre szögezve. Mindegyik nap olyan volt, akár az előző, ám a gyerekek lélegzetvisszafojtva várták, mikor bődül el a sziréna, mintha kitartásuk valaha egyszer még elnyerhetné jutalmát. Azzal senki sem törődött, hogy ez miként és mikor következik be, mindentől függetlenül naponta kicsődültek a járdára, izgatta őket az élénk munkássereg. Ha valaki B. Vasilétól megkérdezné, akinek se családtagja, se távoli rokona nem volt a gyári alkalmazottak közt, hogy mivégre ácsorog ott, az lenne a válasz, hogy egy csodára vár. Ötévesen azonban, mert B. Vasile ennyi idős volt, még nem is tudta, mi az a csoda. És arról sem volt fogalma, minek nevezik azt a zaklatott, izgalmi állapotot, mely megelőzi a csodát, ennek ellenére várt reá. Vannak emberek, akik egész életükben abban a hitben élnek, hogy egy szép napon mégis csak történik valami.

A csoda pedig bekövetkezett. De csak egy akkorácska, hogy jókora képzelőerőre és némi belső hevületre volt szükség ahhoz, hogy csodának tekinthesse. Váratlanul B. Vasile mellé lépett egy olajdoltos munkaruha és megkérdezte: „Csak nem rám vársz, hékám? Remek fickó vagy! Itt ez az apró a bácsitól. Ahányszor csak itt talállak, mindig kapsz tőlem egy piculát, cukorkára.” Úgy is lett, a tenyerébe csúsztatott egy nikkelpénzt, amiért a sarki boltosnál akkora cukorkát kaphat, mint az érme maga.

Ámde a csoda nem csak három napig tartott, hanem kereken három esztendeig, nap nap után, szünet nélkül, mintegy 850 szem cukorka erejéig, ha tekintetbe vesszük, hogy vasárnap és a hivatalos ünnepnapokon szünetelt a munka, az emberek pedig évente egyszer pihenőszabadságot is kivettek.

Az illető kérésére B. Vasile. „A bérem! A bérem!” rikkantásokkal fogadta az olajfoltos munkaruhást, s már iszkolt is a pénzzel a sarki üzletbe.

És mert semmi sem látszott fenyegetni a kis B. Vasile és az olajtól szutykos, barátságos idegen közti viszonyt, a fiúcska bármiféle leckénél, otthoni és iskolai eseménynél többre tartotta a pénzszerzés eme pillanatát.

Közben a gyári fertály életében is gyors változások történtek, kivéve a sziréna felbődülésének pillanatát. Így aztán, bár ezt a dolgot is képtelen lett volna szavakba foglalni, B. Vasile azt képzelte, hogy már ő is meglett ember, akár csak az apja, de azért pontban háromkor továbbra is ott áll a gyárkapu előtt.

Egy nap aztán az ismeretlen nem mutatkozott, s attól kezdve soha többé. B. Vasile továbbra is fájdalommal vegyes beletörődéssel várakozott rá. Épp a fordítottját érezte annak, mint hajdanán, a csoda bekövetkeztekor. Egy darabig eljárt még a kapuhoz, anélkül, hogy tudta volna, mi vár rá. A cukorkára már nem fájt a fohga, a munkások zöme már egy másik gyárkapun távozott, ruhájukat immár nem szennyezte a gépolaj, mert többé nem mozdonyt, hanem fürdőkádat fabrikáltak, de az érzés, hogy valami - maga se tudta, mi - tartósan megmaradt, állandósult, mindegyre nyugtalanította. Nem fizikai fájdalom volt, csupán egy kellemetlen érzés, valami végzetes lehangoltság. Mellkasának baloldalán nyomást, pontosabban bizonyosságot érzett. Annak a bizonyosságát, hogy mással egész életre szóló csodák is történhetnek, ám az ő életének varázslatai - ha egyáltalán még sor kerül rájuk - parányiak és jelentéktelenek lesznek, mint az olcsó selyemcukrok.

Ötven év múlva

(După aproape cincizeci de ani)

A Jászvárosba tartó sebesvonaton B. Vaszi mellé zárkózott útitárs került, aki abban a minutumban, hogy helyet foglalt, egy könyvet vett elő táskájából, s pár percnyi megszakítással, amikor is valószínűleg az illemhelyen akadt dolga, le sem tette a kezéből.

Ama pár perc alatt B. Vasile sietősen belelapozott a könyvbe, amely nem volt más, mint a jászvásári személyiségek lexikona. Gyakran tapasztaljuk, hogy egy apróság olykor pillanatok alatt képes felforgatni az életünket: Vaszi a 169. lapon egy matematikus hölgy fényképére és életrajzára bukkant; az illető 34 könyvet publikált, műegyetemi tanár és nemzetközi tekintély egy olyan szakterületen, melyen jobbára férfiak szoktak jeleskedni. Ráadásul, mint minden nő, a könyvben egy ifjúkori fényképről köszönt vissza, akiben B. Vasile mindjárt R. Catalinára, iskolai szerelmére ismert; vidám és tűzrőlpattant leányzó volt, a jelek szerint színésznőnek, énekesnőnek vagy egyenesen balerinának készült, mert úgy festett a város egyik műkedvelő együttesének előadásain, mint valami nimfa, semmit sem árult el a majdani, akadémiai címmel felruházott tudós nőről.

Mikor útitársa ismét kézbevette a könyvet, miközben kutakodva és feddően végigmérte, mint aki tudja, hogy illetéktelenül turkáltak a dolgai közt, B. Vasile lehunyta a szemét, s próbálta felidézni, mikor és hogyan vált el Catalinától.

És mintha csak egy szikra kellett volna ahhoz, hogy lángra lobbanjon, B. Vaszi mindent megőrző emlékezetében, akár egy moziban, peregni kezdtek mindenféle jelenetek ama esztendőből, amelyben fülig beleesett Catalinába. Emlékei az elviselhetetlenségig elevenek voltak. Még hajának illatára is emlékezett, sőt, enyhén érdes hangjára is, amely minduntalan ösztönös, harsány, vad nőstényre emlékeztető ideges nevetéssel párosult, amitől a fiúk mindig becsavarodtak, de a lány mit sem törődött velük. B. Vasilénak viszont semmi sem jutott eszébe kapcsolatuk végéről. A film egyszerűen elszakadt annál a pillanatnál, amelyben Catalina feléje integetett a színpadról, miközben egy Eminescu-vers dramatizált változatában játszott. A továbbiak teljesen köddé váltak: sehol egy nyom, egy villanás, egy kósza kép. Semmi, de semmi...

B. Vasile rádöbbent, hogy életéből nyomtalanul eltűnt egy esztendő. Ráadásul a nyilvánvaló búbánatból, amit Catalinával való szakításakor éreznie kellett, fikarcnyi salak sem maradt a lelke mélyén. Az idő kegyetlenül megcsonkolta élményeit. Dühében üvölteni támadt kedve, mert nem sok különbséget látott az ilyesfajta felejtés és a halál között.

„És ha fölkeresném, hátha elmondaná, mi is történt?” - töprengett Vaszi.

Mihelyt e kérdést föltette magának, B. Vasile azonnal megértette, hogy az egész történet még szomorúbban is végződhet, mint ahogy eddig történt. Hiszen megeshet, hogy a professzorasszony sem emlékszik majd vissza, egyetlen olyan okra sem, ami miatt szakítaniuk kellett volna. De az se kizárt, hogy egyáltalán nem is emlékszik majd vissza, ki is az a Vaszi.

Érthetetlen

(De neînţeles)

Egy vásári asztalon, amelyről egy öregember régi könyveket árult, B. Vasile megpillantott egy ütött-kopott kötetet: Darwin élete és munkássága. Megvásárolta, mert valamikor érdekelte az evolucionizmus. Az amúgy olcsó könyvnek egyetlen szépséghibája volt: hogy túlságosan vastag. Pontosabban, nem volt vastagabb más könyveknél, ámde Vaszit, aki immár a hatvanas éveit taposta, már nem foglalkoztatta annyira a fajfejlődés gondolata, mint húszéves korában. Ezért aztán beérte a tudós életét összefoglaló három oldallal, amitől erősen gondolkodóba esett.

„Mi lenne, ha én is leírnám életem főbb adatait, ahogy azt Darwinnál láttam?” - tűnődött B. Vasile és azon nyomban munkához látott.

Az egész nem tartott tovább pár percnél, ugyanis születése idejét és néhány fontos eseményt leszámítva - mint az egyetem elvégzése, a házassága, gyerekei születése, nyugdíjazási éve - nem volt mit papírra vetnie. Ami B. Vasile életéből és munkásságából még nyitott kérdés maradt, hogy a maga kurtasága ellenére is teljessé váljon, az a halála éve volt. Mi kerülhetne még a „fontos adatok” sorába? Az az év, amikor vezető tervezőként átigazolt a ventillátorgyárba? Az a nap, amikor prémium ütötte a markát, amit aztán a fiukkal elivott a Lendülethez címzett falatozóban? Tán az a pillanat, amikor két istenes pofont adott a pártszervezet titkárának, aki azt terjesztette róla, hogy összeállt egy Lili nevezetű raktároslánnyal, miatta viszont szakított Getával a szerszámkészítőktől?

B. Vasile széttépte kurtára sikerült önéletrajzát és nekigyürkőzött egy másiknak, egy hosszabbnak. De bármennyit is erőltette az agyát, hogy onnan előjöjjenek a legkülönfélébb fontos élethelyzetek, nem futotta belőlük egy oldalnál többre. Ráadásul ezek is rendszerint ökörségek voltak: belépésének éve az ifjúsági szervezetbe (a KISZ-be), az ezüstlakodalma, az az esztendő, amikor nagyapja megkapta a Négy évtized a Román Kommunista Párt megalakításától érmet, annak dacára, hogy az öreg a Magyar Kommunista Párt harcosa illegalista volt. Minél jobban szívóskodott, hogy egy-egy esemény fontosságát felismerje és papírra vethesse, ezek a maguk idejében jelentőségteljes mozzanatok annál jelentéktelenekké zsugorodtak. Felidézhették őket egy murin, vagy egy régi munkatárssal találkozva, az mindjárt rákezdhette, hogy „te Vaszi, emlékszel-e, amikor megfújtuk azokat a rozsdás vasholmikat és beadtuk az ócskásnak?” De hogyan illeszthető be mindez az ember saját élettörténetébe, amit az utódaira kíván hagyni?

Próbálta visszaidézni azt a napot, lehetőleg óráról órára, amikor úgy döntött, hogy a szeg- és láncgyárat felcseréli a ventillátor gyárral, amely szélesebb szakmai távlatokkal kecsegtetett. B. Vasziban csak az az órácskányi utazás élt elevenen, amikor autóbusszal a munkába, illetve amikor hazafelé tartott. Összesítve a buszozással töltött holtidőt, B. Vasile hirtelen arra ébredt, hogy nyolc kerek éven át mitsem csinált mást, mint rázatta magát a 311-es számú járattal, miközben egy fogantyúba kapaszkodott.

„Nocsak - morfondírozott Vaszi mentegetőzve, bár senki se kérte számon tőle azt az eltékozolt nyolc esztendőt -, Darwin idején ugyancsak nem létezett autóbusz. A kocsikázásra pedig még több ideje rámehetett.”

Fordította: Cseke Gábor

Tudor Octavian. Fotó: Pusztai Péter