Az 1937-ben Szatmárnémetiben született, 1985-ben Németországba távozott, majd újabban a Budapest melletti Szentendrén megtelepedett Paulovics László íróportréi megfordultak már Budapesten, majd Kolozsváron, s 2004 szeptemberében Csíkszeredában arattak nagy sikert. A szeredai Kriterion-házban megrendezett tárlaton maga a művész is jelen volt, s a kiállított negyvenvalahány munka – a mostanig létező mintegy hatvanból – rangos irodalmi névsorolvasással ért fel. Általában olcsó megoldásnak tartom adatszerű felsoroláshoz folyamodni, itt most mégis helyénvalónak s kézenfekvőnek látszik, ugyanis a portréval szereplő írók lustrájából világosan kirajzolódik az az értékrend, ami Paulovics rajzeszközét megihleti és mozgatja.
A klasszikusnak számító erdélyi irodalomból, illetve a lezárt életművű eltávozottak közül Jékely Zoltán, Tamási Áron, Reményik Sándor, Nyirő József, Kaffka Margit, Makkai Sándor, Dsida Jenő, Ady Endre, Szabédi László, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Kós Károly, Horváth Imre, Bajor Andor, Bánffy Miklós, Wass Albert, Gulácsy Irén, Kemény János, Kemény Zsigmond, Apáczai Csere János, Jósika Miklós, Szabó T. Attila, Szilágyi Domokos, Gellért Sándor, Páskándi Géza, Székely János, Hervay Gizella, Palocsay Zsigmond személyisége és szellemisége szerepelnek a portrésorozatban, míg a jelenkoriak közül Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Kocsis István, Beke György, Farkas Árpád, Banner Zoltán, Bodor Ádám, Kántor Lajos és Szőcs Géza.
A tárlatot megnyitó Székedi Ferenc közíró a képzőművészet és az irodalom ötletes, találó, kiegyensúlyozott ötvöződésének nevezte a kiállítást, majd így fogalmazott:
„Nemzedékem, pontosabban nemzedékemnek azok a tagjai, akik már a múlt század hetvenes éveiben úgy vélték, hogy Romániában az erdélyi fogantatású, de európai és egyetemes kitekintésű gondolkodás és alkotómunka közösségünk szellemi megmaradásának az egyetlen lehetséges útja, már azokban az években megismerkedtek Paulovics Lászlónak az Utunkban, A Hétben megjelent metszeteivel, de mondhatnám azt is, hogy gyorsan rátaláltak Árkossy István, Bencsik János vagy Tóth László munkáira is. Akkor volt még valami a levegőben, ami arra utalt, hogy a bezártság kemény szocialista-realista évei után Romániában is a nyitottság időszaka következik. Fellendült a könyvkiadás, megélénkült a színházi élet, nem csupán az előadások, hanem azok a díszletek is valódi élményt jelentettek, amelyeket Paulovics László készített Szatmáron. A tágabb tüdejű lélegzetvétel azonban nem sokáig tartott: kezdetben fokozatosan, lépésről-lépésre, majd utána a lehető legdurvábban ránk csukták az ajtót, és volt, akinek olyannyira elege lett az egészből, hogy fogta magát és elment. A nyolcvanas évek közepén, német földön, a mindent újrakezdés nem lehetett egyszerű Paulovics Lászlónak, hiszen idegen közegben kemény munkával bizonyítani sokkal nehezebb, mint itthon puszta fecsegésből építeni fel homokvárakat. Paulovics Lászlónak a hihetetlen munkabíráson túl azzal volt szerencséje, hogy majd’ minden alkotása az egyetemes emberi értelem- és érzelemvilágból indult ki, azokat a csupán látszólag egyénre szabott gondolkodási-értelmezési mechanizmusokat kereste, pontosabban azokat volt képes két dimenzióban megjeleníteni, amelyek közösek az emberben. Az elemzés, a részletek kibontása vagy éppen elhagyása, a jelképek keresése, vagy a lehetséges jelképpé való átalakulás meglátása a legkisebb részletben is, az emlékezet szerepének a kutatása, a részekből új meg új egész összeállítása nem csupán az alkotáshoz, hanem a teremtéshez illő intellektuális munka. Ráadásul ha mindez olyan színvilággal és formaérzékkel társul, mint a Paulovics Lászlóé, akkor nyugodtan elmondható: íme az absztrakt vagy az absztrakt felé hajló művészetnek az a bizonyossága és az a nyugalma, amelyet oly sokan keresnek akár napjainkban is, de olyan kevesen találnak meg.".
A fiatalkorától következetes könyvillusztrátori munkát is vállaló művész törekvéseiről, a tárlatban kifejezésre jutó elemző szintézis mibenlétéről az egykori iskola- és pályatárs, Márton Árpád festőművész értekezett. Felemlítette: legutoljára éppen 30 esztendeje állított ki Paulovics Csíkszeredában, ugyanakkor kereken ötven éve annak, hogy a nagybányai művészeti iskola megszűntével az ott tanulók átkerültek a marosvásárhelyi művészeti líceumba, s e vándor szatmári osztály egyik markáns tanulója volt Paulovics is. Elmondta: mindig is irigyelte a szatmári kollégákat azért a könnyedségért, amivel a művészet dolgait kezelték, stílust kerestek, témát választottak, technikát alkalmaztak. Felemlítette a jóbarát és a pályatárs, Cseh Gusztáv kihívását, aki az erdélyi főemberekről készült, kitűnő és korszakalkotó sorozatával leütötte az arcképcsarnokba szervezett hagyomány- és értékátmentés alaphangját. Paulovics esetében mindez olvasást, stúdiumot, személyes vagy szellemi kontaktust feltételezett a képtárban szereplő minden egyes íróval. „Úgy érzem magam e kiállításra belépve – hangsúlyozta Márton –, mintha az erdélyi magyarság nagy kávéházában lennénk, szinte hallok beszélni mindenkit, akit itt megidéztek. Valahol Ady is itt ül közöttünk, meg a nagy Bánffy Miklós, amint kezet fog helikonos társával, Kemény Jánossal. Nem a megszokott alkotóportrék ezek, hanem maguk az értékek visszajuttatása. Az írás, a gondolat és az arc egysége élteti őket egy hosszabb, folyamatos gondolatsor mentén."
Paulovics László megköszönte, hogy a Székelyföldön is úgy fogadták, mintha hazajönne, s úgy érzi, ez mondanivalója egyetemességének szól, annak a művészi attitűdnek, amelyet tragikus véget ért mesterétől, Kádár Tibor festőművésztől mentett át. Úgy érzi, feladatává nőtte ki magát ez a vállalkozás, és további elmélyülésre ösztönzi majd őt, hogy ihletetten fölépíthesse valamennyi jelentős erdélyi alkotó portréja mögötti szellemi hátteret. Jó iskola volt mindehhez a szatmári évtizedek kenyérkereső színházi tervezőmunkája, valamint a sajtó- és könyvillusztráció felvállalása is.
Cseke Gábor
(RMSZ, Színkép, 1004 őszén)
Illusztráció: Paulovics László önarcképe. Még több portré a Káfé honlap képtárában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése