Székely Útkereső reprint

E székelyudvarhelyi folyóiratot a rendszerváltás dobta fel, 1990-ben és élt összesen tíz esztendőt. Meghalt 1999-ben. Alapítója, kiadója és hajdani főszerkesztője, a Székelyudvarhelyen élő Beke Sándor, most kartontáblák között, reprint kiadásban, egyetlen nagy könyvvé fűzve adta ki újra az egész kollekciót - mind az 53 számot.

Annak idején, Bukarestből szívesen s rendszeresen küldtem kéziratot - verset, prózát, interjút, cikket -, hiszen kedvemre volt minden új, életrevaló kezdemény, s különösen a Székelyföldön, ahol a lehetőségekhez képest korábban eléggé mostohák voltak a sajtóviszonyok, mindenek előtt a művelődés terén. A kollekciót lapozgatva újra peregnek előttem azok az évek, amikor tanultuk a számítógépes szövegszerkesztést, s bizony, a lapjaink meglehetősen amatőr és kontár kinézetűek voltak. De annál lelkesebben és elégedettebben végeztük a dolgunkat, mert annyi korábbi évtizednyi fölösleges és erkölcstelen sajtónapszám után végre azt csinálhattuk, amit szerettünk.

Az 1992/5-6. számban megakad a szemem egy regényrészleten. Mintegy harminc éve pap1írra vetett, félig kész kéziratról van szó, amit 1992-ben megpróbáltam leporolni, de csak a szándékkal és az Útkeresőnek adott részlettel maradtam. A teljes kézirat két-három hónaponként a kezembe kerül, hiszen már régóta nem dugom el, foglalkoztat a sorsa, nem tudok dűlőre jutni fölötte. Ez különben a lapgyűjteményből kimásolt közlésből is bőven kiderül...

*

Kinyitom a fiókot...

...és kiemelem belőle a legalsó kéziratot.

Tíz kiadói ív, 200 lap. 1982-83 között íródott, Bolondóra az eredeti címe, de mert eltelt fölötte a várakozási idő, e címet már láttam azóta forgalmazni a magyar könyvtermésben.

Itt állok hát cím nélkül, teljes revízió előtt — hiszen már az írás pillanatában tudtam, hogy a könyv megjelenéséből akkor nem lehet semmi, ezért az első megmódolás után javítatlanul fiókban maradt a gépelt példány — félek a javítástól, attól, hogy sokmindent másképpen írnék meg, mint a rendszerváltás előtt, hogy teljesen átírnék mindent, és akkor ez a könyv már nem az a könyv lenne, aminek készült; de vajon mire van szüksége az emberiségnek, betyárbecsületre vagy könyvekre? Amíg ezt sikerül eldöntenem magamban, kiemelek egy összefüggő részt a kéziratból, a könyv kezdeteiből, próbálok címet biggyeszteni fölé, egyelőre a könyvnek nem találok jobb címet az eredetinél; emlékszem, míg egy utazás során, miközben a műanyag bevonatú fapadoson szunyókáltam hazafelé, valósággal „megálmodtam" a Bolondórát, és el voltam telve magamtól... Most meg...

Szerkezetileg gyöngysor az egész mű, amelynek két végén ugyanaz a kopottas, tompafényú szem őrzi a kalárist: egy emlékeibe zárt öregasszony kortól bűzlő, rothadásnak indult magánya, s közötte a távolba szakadás egy szélsőséges, látványos, mégis provinciális esete — olyan, ami szülők és gyerekek, otthon és idegenség között e századvégen is oly gyakran megesik...

*

Érkezett egy levél

(Regényrészlet)

...Sokat hordott még össze akkor a lánya, de Rebeka csak arra gondolt, hogy ha nemet mond, végül is nem sikerül kitörnie a csapdából, amiben azóta érezte magát, hogy Edith sikerei egymást érték az operaszínpadon. Szerencsétlenségére nem értett semmihez, mert Simon Ernő házasságuk első pillanatától kijelentette: az asszonynak odahaza a helye, egy valamirevaló férjnek el kell tudnia tartani a családját. Ugye, ő ebben is férfinak akart látszani...

Mennyire kivirult az anyja, miután Erwinke már a második magyarázkodó mondatát belefojtotta, és másnapra Rebekának meglett a gondozónői állás! Pap Erwin, az opera és a színház teljhatalmú igazgatója, a rettegett „diri" szenvedélyesen szeretett szívességeket tenni, és távolról sem csak a primadonnáknak. Ha kért tőle valamit az ember, ő egyszerűen röstellte a visszautasítást, önmagától semmi jóra, emberségesre nem futotta erejéből, csak ha nyíltan elismerték, hogy az ő segítségére szorulnak. De nagy szívét nem lehetett túlságosan gyakran meglovagolni: csodálatos memóriája folytán pontosan észben tartotta, kivel, mikor és milyen kegyet gyakorolt. És ha az illető rövid időn belül harmadszor is megkömyékezte, Erwinke sajnálkozva tárta szét a karját: „Ebben az évben már felélted a hiteledet!" Edithék hozzászoktak, hogy csak fontos ügyekben kérjék a segítségét, és nem éltek vissza nagylelkűségével. Edith, ha jól emlékszik, anyja felpártoltatásáig semmilyen támogatásért nem folyamodott az igazgatóhoz, úgyhogy első kérése, kimondása pillanatában is, már-már automatikusan jóváhagyatott.

Kevéssel utána érkezett az a levél Bécsből. Mintha csak ma történne, olyan élesen észben tartotta a legapróbb részleteket. Kálmán Dániel, a személyzetis hivatta, próba közben. És ha ő valakit hívatott, akkor a rendezők és a karnagyok, de talán még az Erwinke akarata is szertefoszlott; hagyni kellett csapot-papot, s iszkolni a kicsi személyzetis irodába, amely ott székelt a színpad háta mögött, a kellékes raktárból leválasztva, épp csak tenyérnyi ablakot vágtak a falba, hogy egy csöpp levegő bejöhessen rajta, ha túlságosan meggyűl odabent a bagószag, mert fényt elvárni egy ekkora ablaktól már merő agyalágyultság lett volna, szereltek viszont egy jókora fénycsövet a magas mennyezetre, amely oly halálian kékes világosságot szórt aztán az irodára, hogy aki csak belépett oda, épp mintha sírba szállni készülődne. Edith tudta a leckét, szaladt is lélekszakadva a színfalak mögé. A testes, magas, ám erősen hajlott hátú, idősebb férfi hellyel kínálta az íróasztal mellé lapított ládán, és a kezébe nyomott egy borítékot.

„EDITH SIMON, OPERA IN SARVAR" — ennyi volt rágépelve. A jobb sarokban, egy apró bélyegen pedig a felirat: „Republik Österreich". Köszönte a személyzetis szívességét, de nagyon siet, s már fordult is volna vissza a könnyű kis küldeménnyel, amikor Kálmán Dani visszaparancsolta a ládára: „Olvassuk együtt!" Erre ő vállat vont, és feltépte a borítékot. Németül írt, kurta levélke lapult benne. Első alkalom, hogy nem csak a színpadon vette hasznát német nyelvtudásának, ami egy énekesnő számára — az olasz mellett — kötelező. Három hónapra szóló meghívót tartott a kezében a bécsi operaház részéről.

Kálmán Daninak esett ki a szeme, úgy leste minden mozdulatát,.Na, mit ír, jó hír, jó hírek?!" Edith szó nélkül eléje tette a finom, elegáns papirost. A személyzetis forgatta, nézegette, simítgatta maga előtt, és félig szégyenkező, félig hamiskás mosollyal visszanyújtotta a lánynak: „Ma nem hoztam el a szemüvegemet... Legyen szíves, olvassa föl nekem." Edith, még mindig gyanútlanul, ügyelve a helyes kiejtésre, fölolvasta a német szöveget. Kálmán Dani pislogott és az ajkát harapdálta, arcán lassan terjengő düh vöröslött: „Mi akar ez lenni? Maga dajcsnak néz engem?" A lány akkor értette el, hogy ez a nagyszájú, rettegett tótumfaktum nem is tud németül, viszont mindenáron tudni akarja, mi áll a levélben. Először arra gondolt, hogy megtréfálja, és kitalált szöveggel szúrja ki a férfi szemét, de hamar letett az ötletéről, hiszen Kálmán Dani bármikor ellenőrizheti az ő szöveghűségét, elég, ha egy másik énekesnő orra alá dugja a levelet, és akkor minden kiderül. Így aztán az igazmondás mellett döntött és szóról szóra fordított. Kálmán Dani — Edith erre pontosan emlékszik — kétszer is megkérdezte utána, hogy biztosan nem hallgatott-e el valamit?

Valahol itt kell lennie annak a nyavalyás levélnek, az albumban. Rebekának egy pillanatra kihagy a szívverése, míg ujjai rálelnek az ismerős, feltűnően hosszúkás borítékra. Felidézi magában azt a napot: a kávézóban ülnek mindahányan, gondozónők, a színpadon jelmezes próba, ilyenkor a szereplőkön és a zenekaron kívül senkinek semmi keresnivalója a teremben, a porszívókat, parkettkefélőket is ki lehet kapcsolni, s türelmesen várni, míg mindenki levonul majd a színpadról, akkor újra birtokukba vehetik a termet, hogy az esti előadásra patyolat-tisztára adjusztálják. Ez a gondtalan kávézgatások, tésztázások és a végeérhetetlen traccsolások ideje, amikor legalább arasznyit szaporodik szorgalmas kézben a megkezdett kötés...

Nem is tudná hirtelenében eldönteni, vágyik-e még vissza ama világba, melyből aztán egyik napról a másikra valósággal kirekesztették. Mindenesetre, szívesen emlékszik a gond nélküli délelőttökre. Segítségükkel újra sikerült visszajutnia a világhoz. A sokáig távoltartott élethez. Közben egyetlen percig sem vesztegette az idejét: megállás nélkül kötött vagy horgolt valamit, ez megrögzött szokássá vált Rebekánál, még gyermekkorában sulykolták belé, hogy soha, egy pillanatra ne üljön tétlenül, akkor is járt a keze fürgén, ha oda se figyelt, ahogy az eszétől függetlenül, öntudatlanul is vakarózik az ember. Nem egyszer olyan ütemet kényszerített magára, hogy két-három havonként befejezeti egy-egy kisebb terítőt, szegélyt vagy vállkendőt, s mindig akadt vevő rájuk, a színházban sokkal könnyebb volt eladnia a holmit a sok művésznő között, meg aztán annyiféle ember járt be oda esténként, a nézők között is örökké akadt érdeklődő, éppen csak fel kellett kutatni őket... Az öregasszony kislányosan felkuncog magában: ez volt ám a nagy stikli! Hiszen kész művészet kilesni az arcokból, a mozgásból, a viselkedésből, ki lenne az, akinél érdemes feltenni a kérdést, mert netán hajlandósággal lehet a kézimunkák iránt, s ki az, akire kár az időt pazarolni, mert az első szóra hátat fordít az embernek. Elégedetten nyugtázza most is: a sok-sok esetben csupán egyszer fogott mellé, akkor is csak azért, mert az illető vénasszony, akit megkörnyékezett, teljességgel földsüket volt! Máig sem érti, mit keresett akkor az Operában?!

Mindent birtokba vevő, élettől búcsúzó képzeletének ez most jó csemege ahhoz, hogy elrágódjék egy ilyen paradoxonon. Eszébe jut egy kedves közjáték is, holmi operakarban tremolózó vidám ifjoncok tréfálták meg egyszer a truppot; városszéli törzsvendéglőjükből egy átrandalírozott, fehér éjszaka után se szó, se beszéd, elemelték a díszhelyen függő, ÉNEKELNI SZIGORÚAN TILOS! feliratú tilalomtáblát; először is, úgysem tartotta be senki, másodszor pedig úgy vélték, éppen jó lesz az opera színpadán oda, ahol a primadonnák és a bonvivánok szoktak besündörögni a rivaldafénybe. Mindenki csodájára járt a heccnek, hetekig függött ott a felirat, még a dirit is jócskán megnevettette, valahányszor arra kanyarodott az útja. Aztán valahogy lába kelt a táblának, s jöttek új tréfák, új kórustagok...

Rebeka tudja, hogy ama bizonyos, kávézással eltöltött délelőttön, melynek fonalán gondolatai elindultak, óriásit nőtt a többi asszony szemében. Igaz, hogy ez nem tartott sokáig, de addig még történt egy és más... Hogyisne, hiszen a bárszékek közé berobbant az ő Edithje, az az osztrák levél csak úgy lobogott a kezében, és ujjongva szökdécselte körül jobb lábán az egész helyiséget: „Megyünk Bécsbe, megyünk Bécsbe!" Az anya hirtelen azt hitte, meghibbant a lánya, hiszen idehaza se utaztak semerre, pláne ő, Rebeka; ráadásul azokban az években nem hogy Sárváron, de másutt se igen hallottak arról, hogy valaki külföldre utazzék; méghogy Bécsbe?!! Rá is ripakodott a szeleburdijára, ne ringassa magát hiú ábrándokba, de Edithke csak azért is, felmondta előttük a levél tartalmát, és így az ott jelenlévő asszonyok közül mindannyian tudomást szerezhettek arról, hogy a bécsi oaperaház így meg úgy...

Nohát, ő most is azt mondja, hogy már akkor tudta: ez a levél zsákutcába visz. És mégis, titokban büszkén gyűjtötte be a hallgatóság elismerő oldalpillantásait. Napokig hallotta még összesúgni az asszonyokat a háta mögött; minden pénzt megért, annyira jó érzés volt... Hogy aztán Edithet elhívassák valahová a színházból. Csak késő délután vánszorgott haza zokogva, éhesen. Annyira ki volt vetkőzve magából, hogy anyja rémülten doktorért rohant. Férjének régi-régi barátját, Fuchs Palit szokta olykor megkérni, segítse ki a bajból, aminek a szakállas, sokgyermekes férfi a hosszas ismeretség fejében mindahányszor korrektül eleget is tett... Sajnos, azóta ő is, mint annyi fajtestvére, repülőgépre ültette a családját, s meg sem állt Tel Avivig. Küldtek egyszer onnan Rebekának egy képeslapot, de az most egy másik albumban lapul, valahol egy polcon...