(A járda szélén című sorozatból. Előre, 1986)
Hetek óta figyelek egy lovat. Legel.
Persze, nem a nagyváros szívében, de nem is urbánus terjeszkedésén túl, ahol már csak a névtábla őrzi az agglomeráció hangulatát.
Nem szabad mezőn bóklászik a vedlett, szögletes formájú, inkább a ló karikatúrájára emlékeztető állatocska, hanem tömbházak között telepített zöldben, ahol perzselő nyarakon a szórófejes, körbe forgó öntözőberendezés enyhet adó cseppjei jelentenek menedéket a biztos pusztulásból.
Legel tehát a lovacska, unottan és egykedvűen, rágja a hó alá menendő - ha egyáltalán megtisztel vele ez a tél! - kemény fűtorzsák maradékát, a helyenként ottfelejtett sarjat.
A gyepterület mellett lakóközösségi parcellák kerítéssel leválasztott, letarolt sávjai. A különbség alig észrevehető a kint és a bent között; csak egy-egy ottfelejtett, idővel s talajmenti fagyokkal dacoló káposztafej jelzi, hogy hát mégis, ő kerítésen belül van, míg a világ többi része - a tömbházak, az autógumiktól csikorgó utak, az emberek, a gyerekek s velük együtt a lovacska is - kívül rekedt a mindent adó kertből... Odébb futópaszuly indái zizegnek a szélben kupacba gyűjtve, biztosan elfelejtettek alája gyújtani, s valahol oldalt dülöngélő, lefosztott kukoricakórókat nyálaz a fővárosi tavak felől előnyomuló köd. Van aztán ott még szanaszét heverő karalábélapi, vinettaszár, elfonnyadt murokzöldje... Amint az itt gazdáskodó lakók betakarították ősszel a termésüket, mintha megfeledkeztek volna a többi tennivalóról, hiszen a gazdálkodás sohasem áll meg a begyűjtésnél, örökös gond az, és véget nem érő tánc, akár csak a természet és az idő körforgása mivelünk s körülöttünk.
A látszólagos kihaltság fölött pedig mintha csak a lovacska silbakolna, egykedvűen lesütve a szemét, csupán a silány kóstra összpontosítva; hogy aztán éjszakára ő is odahagyja szándéktalan őrhelyét...
Mert mihelyt sötétedik a város fölött, alacsony, fülessapkás öregember szokott érte jönni. Körüljárja, megnézegeti, hogy maradt-e legelnivaló a lova közelében, s egyúttal kiválasztja a másnapi körzetet néhány lépéssel odébb. Ezután a nap közben produkált trágya mennyiségét egzaminálja, jobbról is, balról is becsülgeti a halmot, s eltűnik néhány percre a tömbházak irányában. Nemsokára lapáttal a vállán tér meg. Nyomában szemüveges, gömböz formájú férfi csörtet szuszogva, festékfoltos tréningruhában, s dülledt halszemével kitartóan szemléli, amint az öregecske, félig-meddig már az est mindent befedő palástja alatt, a felgyűlt kupacot kimmért mozdulatokkal átalveti az alacsony sövényen, a letarolt parcellára.
Egy héten át legel ott a lovacska körben, a kerítés mentén, amíg akad valami pusztítani való. Egy héten át minden este szorgalmasan a kerítésen túőlra mentődik egész napi igyekezete, miáltal ő is jóllakik, s a lakóközösség földje is megkapja a szükséges tápanyagot. mert úgy gondolták, magyarázza a lapátolás szemlélése közben a tréninges gömböz, látván, hogy szívesen időzök el az esti szemrevételezésnél, szóval az a számításuk, hogy a "trágyatermelés" környező lehetőségeinek teljes kimerítésével az egész mindenséget - beleértve a parcellán felejtett őszi hulladékot is - beforgatják ekével a földbe, feljavítás céljából. Az eke elé, természetesen, ugyanazt a lovacskát fogadták föl, s minden tökéletesen ki van számítva, mert például, amíg a ló szánt, hát enni is kell hogy kapjon ugye, s ha már eszik, "termel" is, ami szintén a barázdát hízlalja...
Aztán, amikor a lapátolásnak vége, az öreg mondja fel röviden, hogy a várostól valahányadik falucskában lakik, amelynek lakói hagyományosan fuvaros emberek, ő viszont fuvarozás helyett ("hát lehet ezzel a szerencsétlen jószággal fuvarozni, hát mondja meg!") erre adta a fejét: várostelepi kertek talajfeljavítását vállalja, hosszú évek óta, a mellette kitartó segítőtárs lehetősége és kapacitása szerint. Így aztán nem fő a feje lova táplálása miatt, nap közben pedig, amíg az állat "szolgálatban" van (így mondja: la serviciu...), ő maga nyugodtan nézhet a dolgai után odahaza, az mtsz-ben...
Egyszóval, minden ki van számítva: idő, lehetőség, egyéni és társadalmi haszon.
Aminek a fejében lovacskánk kitartóan legelész a tömbházak között, mint a természet körforgásának kiszolgált, de fáradhatatlan obsitosa. Ma itt, holnap ott tűnik föl göthös, sebhelyes kis alakja, mely annyi odaadással gyámolította már az emberiséget, hogy bátran kiérdemelné a táltosi rangot.
Fotó: Fadgyas Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése