Életem egy igen jelentős része a vasút közvetlen közelségében telt el. Az eddig eltelt hatvanból közel harminc esztendő során, valahányszor otthon voltam, közelről hallhattam a házunk mellett kanyargó három pár sínen minden irányban elrobogó vagy eldöcögő, legváltozatosabb vasúti szerelvények zaját. Sőt, gyakori alkalom volt, hogy tilosra állították a mellettünk lévő váltó szemaforját, s olyankor meghatározatlan ideig hallani lehetett a kényszerűen lefékező, éppen odaérkező vonat türelmetlen fújtatását. Mintha azt mondaná a szerelvény elé kötött mozdony nagy berzenkedve: mikor mehetek utamra?
De mese nincs, a piros fény tilos jelzést jelentett, s csak amikor a legközelebbi állomásról, egy kapcsolóval zöldre váltották a sínek melletti jelzőlámpát, akkor folytathatta dübörgő útját ez az egész világot behálózó, zakatoló fémalkalmatosság.
A vasút közelsége ma is életem része itt, Csíkszeredában is. Ablakomból a Madéfalváról érkező vasútvonal pályájára látni, közel a síneken átívelő vasúti felüljáró is Székelyudvarhely irányában, s a csíkszeredai állomásról kigördülő, vagy az oda beérkező vonatok hangos buzgalommal igyekeznek látható közelségben. Ki se kell néznem, s a menetrendet ismerve meg tudom különböztetni a Coronát, az éjjeli gyorsokat, a hajnali és délutáni személyeket, de már oda se figyelek, a vasút zaja életem tartozéka.
Vasárnaponként, délelőtt, amikor a városban nagy a csend és csak a templomok tájékán tapasztalható élénk nyüzsgés, szívesen sétálok ki az állomásra, le- s fel járkálok a vágányok mentén, a vasúti raktárak környékén, a rakodórámpák betonkifutóinál, s bár valamikor nagyon szerettem utazni, szívesen használtam ki minden lehetőséget, hogy vonatra szállhassak, ma már megelégszem a látvánnyal, a töltések patinájával, a mozdonytolatással, elnézve a peronon le-fel lézengő vasutasok ünnepi unalmát, a síneken átiszkoló kóbor kutyákat, a padokon várakozó, csomagjaik mellett gubbasztó utasokat.
Mindenki arról beszél, hogy ahogy haladunk az időben, mind jobban lehetetlenné válik a vasút fenntartása nyersanyaggal, energiával, pénzzel, munkásokkal, szupertechnikával, hogy szép csöndesen, szakaszonként és vidékenként haldoklásnak indul, mint a pusztuló fák elhaló ágai, törzsrészei.
De a nagy, a szárazföldre, sőt a világrészekre kiterjedő hálózat egésze csak nehezen pusztulhat el, mert a vasút még ma is szinte mindenütt jelen van, ahol emberek élnek.
Valamikor, gyerekként arról ábrándoztam, hogy mozdonyvezető leszek, lesz egy vonatom, de azzal nem csak a síneken robogok ám - hiszen azok előre megszabott, kényszerű pályák -, hanem mindenütt: kertben, utcán, országúton, de még a vizen is. És akkoriban nem láttam ennek semmilyen akadályát... Sőt, képzelgéseimben még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy az én vasútom ne súlyos fémből készüljön, hanem csak deszkából, s azt pedig nagyapám is össze tudná ám tákolni a kolozsvári pincéjében. Kitaláltam, hogy a nehéz vaskerekek helyett fakereket szerelünk rá, s hogy megspóroljuk a hajtómotort is, mindig lejtőről indítom, egy gurítódombról, amilyenek az állomások közelében képeznek ki, s ahonnan a vonatok tolatását irányítják, s akkor a nehézkedéstől majd vígan elgurulok egy szakaszon. Elvégre nem kell nekem mindjárt olyan messzire eljutni...
Az álomból felébredtem, s reggel már nem is tűnt olyan remek ötletnek, amit éjszaka olyan simán elképzeltem. Nagyapámat békén hagytam, végezze a maga megszokott dolgát, s addig-addig halogattam, meg egyszer csak volt-nincs nagyapa, csak az elárvult pinceműhely maradt utána, a mozdulatlan, fűrészporral és gyaluforgáccsal telehintett gyalupaddal, ami azóta felszívódott az időben...
Képzelgéseim kései terméke, lecsapódása az a néhány - legalább tucatnyi - versem, amiben a vasút világa szolgáltatja nem csupán a primér élményt, de a képvilágot is. Mintha rögeszmévé vált volna, amitől nem vagyok képes szabadulni. Bár azt hiszem, ez nem képesség, hanem akarat dolga...
Néhány darabot találomra ideillesztek, beléjük olvasva rádöbbenek, hogy a mindenkori képzelgéseim jelentették az élet maradandó értékeit: ha búvópatakként is, de kitartottak mellettem, én pedig most örvendek nekik, hogy egyáltalán léteztek és van mire visszaemlékezni...
Ördögök
vonat kúszik a völgybe fel
sikkant egyre: jövök-jövök
acélkerekek nyőgölődnek
zabolátlan kis ördögök
sírnak az élesre fent kanyarban
göcögnek a váltók felett
könnyedén mintegy öntudatlan
vonszolják el a terheket
játékos kedvük ronthatatlan
hallgatom forgalmuk dalát
jönnek nappal és éjszakánként
egy egész életen át
a síneken
galambok ülnek a síneken
remegés fut a síneken
vakkantó mozdony tolat a síneken
kutya téblábol vert pénzdarab a síneken
vizelő részeg a síneken
eldobott vatta munkába sietők átkelése a síneken
rengő meleg a síneken
sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken
jajkiáltás acélpengés a síneken
katángkóró bogáncs lósóska a sínek között
kóválygó varjak a sínek fölött
szívemben vonatok
már már azt is elfelejtettem hogy
magamra hagyottan őrzöm a
töltést az egymásra görgetett gránit
zúzalék illeszkedését nehogy
a sötétből váratlanul előrobogó
valamelyik szerelvény alatt
kilazuljon a pálya már már
látom is hányan gubbasztunk így
egymás mellett harmattól csatakos
ülepünket a porcsfüveken el-
igazítva láncban
földoldódva a közös
virrasztás kitartó örömében ám
a hajnal a szürke
reggeli köd csak magányos
alakom burkolja be didergőn
egy felkunkorított lemeszelt ütközőjű
vakvágány oldalán szívemben egymásnak
rontott kisiklott vonatok
Gurítódomb
gurítódombon ülök minden éjjel
pár tő katáng imbolyog ott a széllel
a sínek mentén a búcsú hosszú árnya
hűvösen nyúlik s ráterül a tájra
valahol messze mozdony jajgat éppen
az éjszakában fekete-fehéren
mint régi film hősétől egyre-másra
csak hull az ellen szomorú rakásra
vagon gurul le-fel a lusta lejtőn
ahogy a telihold minden hónapban eljön
nem hívja senki de kényszeríti törvény
így jön a hó és így nyel be az örvény
e sín csak arra jó hogy megszülje a rendet
kocsik hosszú sorára kényszerít fegyelmet
későbbi robogást tervez meg hosszú távon
ma még csak tolatás holnap dühödten rád ront
előre-hátra tart mozgása véghetetlen
békakoncert a sápadt szürkületben
a harsanó síp tisztuló derengés
akár a bölcsőt vigasztaló rengés
hogy minden ami él lelked akarja
tán meg sem illet de hosszú a karja
bólogató katáng integet érted
segítő gesztusát sohase kérted
csak egy-egy mozdulat helyváltás volt a fontos
a cipész sose kertel ő csak foltoz
én itt ülök s várom hogy összeálljon
életem szerelvénye gurítódombra álljon
Illusztráció: Egy állomás hétköznapjai (részlet egy sorozatból) * Fotó: Biró Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése