Andrassew Ivánhoz mindig is közel állt a képiség, a képzőművészet, a fotográfia; sőt, miként láttuk, a zene is...
Az Öböl c. albumom és a Színes kenguru kötet képanyagát küldözgettem volt neki át rendre, elektronikus postán - akkoriban tanultam meg a szerkesztőségben a szkennelésnek nevezett elektronikus képbeolvasást -, s mindegyre elcsodálkozott az erdélyi-romániai fotográfia hatványozott jelentésességén, narrációs gazdagságán.
Egy nap aztán arra kért, válogassak ki a számára a szerkesztőségi portfólióból olyan fotókat, melyekhez érzésem szerint akár érdekes történetek is kerekíthetők, ő majd megpróbál hozzájuk sztorikat kitalálni, jobban mondva "kiolvasni" a rajtuk látottak hátteréből.
Kérése furcsának tűnt, mivel csöppet sem lehettem biztos abban, hogy az a képi világ, amiben én epikai fantáziát látok, éppen úgy őt is megihleti, de azért úgy gondoltam, megér egy próbát... Nagy volt az örömöm, amikor alig pár kép után azzal lepett meg, hogy gyors egymásutánban, egy-egy képhez lélegzetelállítóan beszédes novellákat kerekített. Ment a fotó, jött az újabb novella... Ez az interaktív együttműködés olyan látványos sikerrel kecsegtetett, hogy bízvást reméltük, hamarosan egész kötetre való áll össze ebből a szeszélyesen összeállított képeskönyvből. Az első novellák után magam is sokkal tudatosabban, ihletettebben válogathattam a fotók közül, , ráéreztem az Iván ízlésére, stílusára, s amilyen nagy volt az elégtételem a közös játék elején, annyira csalódott lettem, amikor egy idő után hirtelen leállt az Iván-féle "sztorigyár", előbb csak halogatta a következő darabot, aztán egy hét szünetet kért, majd annyiban maradt... Persze, én örvendtem az elkészülteknek is, az RMSZ
Színkép-e egymás után hozta is őket, a fotókkal együtt, s Iván hamarosan értesített, hogy kötete összeállt, a fotónovellák is helyet kapnak benne, küldjem el őket még egyszer, a
nyomtatáshoz szükséges nagyobb felbontásban...
Így született meg aztán a Beszélések című novelláskötete, amelyet 2002-ben adott ki a Noran, s amelynek egy dedikált példányát azóta is mergbecsült helyen őrzöm. Azt állítja benne Iván, hogy ez a könyv nélkülem nem jöhetett volna létre. Ez pedig annyira felemelő érzés, akkor is, ha nem mi vagyunk a nap igazi hősei...
A kötet anyaga amúgy megtalálható Iván honlapján, s benne a képekre való utalások - a képek nélkül. Ezért is loptam ide mutatóban két jellegzetes "ihletforrást" jelentő fotót, a megfelelő novellákkal együtt...
Anrdassew Iván:
A varázs
Élt a falunkban egy asszony - ámbár vénkis -, akinek már a neve is különös volt. Nagy Britanniának hívták. Állítólag külföldön született és ott merészelte így anyakönyveztetni anglomán apukája.
Mindenesetre Svájcban tanult egy zárdában és senkihez sem volt hasonlatos a környéken. Művészetkedvelő volt, leginkább a zenét imádta, valóságos szalont tartott. Hogy ez hogyan viszonyult mondjuk a pár
izsi szalonokhoz, azt nem tudom. Az orvos, az állatorvos, a patikus, a postamester, az állomásfőnök és az iskolaigazgató felesé
ge alkotta a társaság magját - remélem senkit nem hagytam ki, bár e derék asszonyok lányairól máris megfeledkeztem. Férfiakat is maguk közé engedtek volna, de azokat legföljebb évente egyszer-kétszer lehetett rávenni egy kis lemezjátszós koncertre, pláne irodalmi előadás meghallgatására. Talán a katolikus pap volt az, aki a leggyakrabban látogatta az estélyeket - minden hónap első szombatján. A férfiak többnyire tarokkozni jártak össze. Történetesen minden hónap első szombatján. Oda meg igazán nem kellettek az asszonyok.
A falu népe, vagyis inkább ugye az asszonyok, irigységgel vemhes kíváncsisággal figyelték a szalon életét. Az estélyek idején, persze csak véletlenül, számosan sétálni mentek, főfájásra panaszkodva, és valahogy mindannyian Nagy Britannia háza elé jutottak. Ott aztán egy darabig hallgatták a kiszűrődő zenét - operaáriákat, Beethovent, Vivaldit például -, aztán továbblépdeltek, pusmogva, gúnyolódva. Pedig nem volt teljesen reménytelen a sorsuk. Néha-néha bejuthatott valaki a szalonba. Például az egyik parasztasszony lánya járt így majdnem, mert kiváló szobrásznak bizonyult, noha nem tanult főiskolán… Talán a Szalon oszlopasszony lehetett volna, ha nincs az a baljós eset azzal a fejjel.
Nagy Britannia egyszer elhatározta, hogy márpedig ez egy csodafalu lesz - minden esztendőben szobrot avatunk.
A "szellemi vagyon fölmérése végett" a Szalon asszonyai több napos bejárással összeírták a község művészi értékeit, különös tekintettel a szobrászati kincsekre. Aki azt gondolja, hogy ez nagyképűség, téved. Kiderült, hogy egy ilyen kis porfészek, sőt pórfészek, mint a miénk, igenis számos értéket mondhat a magáénak. A templomban őrzött kegyszobrokat és a temető szerényebb és testesebb emlékműveit leszámítva nyolc olyan műtárgyat találtak, amelyek említést érdemelhettek. Ebbe nem számították bele a vasútállomáson látható munkásmozgalmi táblácskát, amelyből Pálinkás Béla arcéle púposodott ki, plusz alatta némi vésett szöveg volt arról, hogy ezt a szerencsétlen embert a fehérterror idején, a pályatesten lőtték le a kormányzó emberei. Gondolhatnánk, hogy a Szalon ilyeténképpen való leltározása a politikai ellenállás csírája volt - de nem: az emléktábla valóban hihetetlenül rondára sikerült.
Viszont, ha nem is magas művészi értékűnek, de figyelmen kívül hagyhatatlannak ítélték a főtéri első világháborús turulos-sisakos emlékművet, amit valamiért még a kommunisták se mertek ledönteni és beolvasztani. Ezen kívül volt a Kiss asztalosmester háza homlokzatán egy pincsire emlékeztető oroszlánféle. Az iskola oldalán egy vélhetően valamelyik Szent Antalt ábrázoló szépséges barokk mészkőfaragvány. Egy sasfej a régi temető bejárata mellett, fából. Egy különösen szép faragott kőfeszület a Majori út mellett. Egy híd a Sánta tanító háza előtt a patakon: a korlátok végeire valaki négy griffkoponyát formázott. Egy sárkányfej a pék kőkútjának csúcsán. És egy különös fémfej, ami éppen a mi kertünk sarkában állt egy épített boltozat alatt. Állítólag az ükanyám készíttette ezt a családi kegyhelyet, amikor meghalt a férje. A fej, amely talán Jézust, talán Mózest ábrázolta az apjátvesztett fia készítette gipszből, mélységes fájdalmában. Az ükanyám a helybéli kováccsal azonosíthatatlan fém
be öntette.
Ez a szobor csaknem a Szalon fölbomlásához vezetett. A nagy művészeti összeírás idején ugyanis Nagy Britannia azt találta mondani a nagyanyámnak, hogy sajnos az a fej valószínűleg nem bír számottevő művészi értékkel. A nagyanyám viszont, aki évente egyszer, a tavaszi kerttakarítás idején vetődött a lassan enyésző családi kegyhely felé - amikor szépen kitakarította -, hirtelen úgy találta, hogy ez a fej talán mégiscsak ér annyit, mint mondjuk a sárkányfej a pék kőkútjának tetején vagy a pincsiarcú oroszlán az asztalosék házán. Különben is: legalább száz éves.
Nagyanyám sértődöttsége odáig fajult, hogy nem ment el a legközelebbi hónap első szombatján szalonozni. Migrént jelentett.
Ettől aztán az asszonynépség annyira megijedt, hogy többségi szavazással mégiscsak a falu kincsei közé vették azt a fejecskét.
Nagy Britannia alapos asszony volt. Júniusban meghívta egy jeles szobrász (M. P.) feleségét vendégségbe. És persze úgy intézte, hogy egy alkonyati séta során a kertünkbe vetődjenek, egyben tiszteletüket téve nagyanyámnál is - akiről persze Nagy Britannia pontosan tudta, hogy nincs otthon, hiszen a Balatonon nyaral.
Maris cselédünk beszámolója szerint a dolog úgy történt, hogy a rendkívül szőke szobrászné megállt a családi kegyhely előtt, bekukkantott, aztán a szájához emelte a kezét és azt mondta: úristen! Nagy Britannia pedig ettől fölrikkantott és hosszasan röhögött. A kertből kifelé menet a szobrászné még föltehetően azt is mondta, hogy "de végülis belefér a rusztikus naív művészet kategóriájába". Legalábbis ezt hámoztuk ki abból, amire Maris emlékezni vélt.
Nagyanyám nem álhatott bosszút Nagy Britannián, mert az első őszi szalon előtti csütörtökön megütötte szegényt a guta. Nem halt meg, még évekig élt, rettenetes szendvedésben.
Hallottam, amikor a postamester felesége egyszer azt mondta a nagyanyámnak: okosan tenné, ha jobban vigyázna arra a szoborra, mert varázsereje van annak. Bosszút állt, mert kinevették.
Csak kíváncsiságból utána jártam: a szobrászné ugyanazon a nyáron balesetet szenvedett - le kellett vágni a lábát. Fél évvel ha túlélte szegény Nagy Britanniát.
(Fotó: Kucsera Jenő, Marosvásárhely: "Mózes kőüvöltése")
Andrassew Iván:
A rontás
Azt első szerelme egy cirkuszos lánya volt. Minden évben jöttek, gyönyörű cigányok, törpék, lovak, kutyák, egy rühösforma kicsi medve, valami madarakra is emlékezett a gyerekkorából.
Azért az túlzás, hogy a szerelme volt. Ő volt az, akivel először szerelmeskedett. Ami szintén túlzás, mert csak annyi történt, hogy máig kiderítetlen okból magára húzta - nincs, ami jobban leírná azt a dolgot, ami ott megesett. Lány se volt már: a lóidomár lehetett a vőlegénye. Egy kocsiban háltak.
Minden évben jöttek. Mindig a nyár elején. A sátrakat a futballpálya mellett verték föl. A kölykök meg odajártak nézelődni. A cirkuszos, akit Mesternek mondtak, mindig rájuk szólt, hogy "aztán este is eljönni, pereputtyot elhozni!"
A kölykök segítettek is, ha kellett.
Valahogy egyszer délután, amikor a cirkusz férfinépe a kocsmában ült, minden gyerek elment valahova, csak ő maradt ott. A lány megjelent két vödörrel és elindult az artézi kút felé. Ő meg utána ment és azt kérdezte, hogy segíthet-e.
És segíthetett. A lány eresztette a vizet, ő meg a vödröket fogta. Aztán mind a kettőt ő cipelte. Föl a lakókocsiba. A lány mutatta, hova tegye le. Aztán azt kérdezte, nem ülne-e le egy kicsit. Leült, persze.
"Szoktál leskelődni utánam?"
"Igen."
"Jó látni engem?"
"Igen."
"Szeretnél megérinteni?"
"Igen" - de ezt nagyon halkan mondta a fiú.
"Akkor érints meg!"
A fiú nem tudta, hogyan kell megérinteni egy ilyen lányt. Nem is merte kinyújtani a kezét. A lány közelebb ment, lassan fölé hajolt, a mellei majdnem az arcához értek, a kezei lecsúsztak a fiú karjain, aztán megfogta a csuklóját, és olyan lassan, hogy szinte a semmibe veszett az idő, fölemelte a karokat, és a tenyereket a melleire tette.
A fiú azt hitte, elájul.
Később már csak arra emlékezett, hogy a lány megoldotta az övét és egyszercsak az ölében ült, és valahogy a testébe került a teste. És a lány mozgott, lassan, aztán egyre gyorsabban és jó volt.
Aztán a lány fölállt és azt mondta: "Szedjük magunkat, mert jöhetnek az emberek". Kituszkolta a fiút a kocsiból.
A fiú, aki aztán férfi lett, sok-sok éven át gondolkozott azon, hogy az egész meddig tarthatott. Úgy gondolta, hogy biztosan nagyon rövid ideig, és talán a lánynak se volt jó, de ő, akkor szinte elájult, annyira boldog volt.
Reggel a fiú, aki éppen aznap ünnepelte a tizenötödik születésnapját, megmosakodott, megfésűzte a haját, a rendes nadrágját és a tiszta trikóját vette föl. Virágot is szedett, éppen csak pár szálat, de azokat eldobta a sarkon.
Amikor a focipályához ért, meglátta a lányt és egyenesen odament hozzá.
"Szeretném, ha három év múlva a feleségem lennél."
"Belémszerettél?"
"Igen."
"Na, húzz anyádra, paraszt."
A fiú nem megszégyenültem ódalgott el, mert meg se tudott szégyenülni, annyira meglepődött.
Később, amikor első szerelmeskedésére emlékezett, hajlamost volt nem gondolni a történetnek erre a részére. Majdnem el is felejtette.
Egyszer aztán, éppen öt év múlva, reggel kiment az udvarba, hogy megnézze, milyen állatokat hoztak a reggeli rendelésre. Csak egy ló volt ott, meg egy asszony és öt kicsi gyerek.
"Itthon a doktor úr?" - kérdezte az asszony, aki szokatlan módon terpeszben állt és nevetett. A gyerekek is nevetgéltek.
"Mindjárt jön a nagyapám." - mondta a fiú.
"Valamitől megpüffedt a ló." - mondta az asszony.
A fiú megfordult, hogy visszamenjen a házba a nagyapjáért, de az asszony utána szólt:
"Hát akkor jöttem, azt elvehetsz, ha akarsz."
A fiú megfordult, és azonnal megismerte a cirkuszos lányát. Érezte, ahogy sápad.
"Anyád örülne." - mondta a nő és akkorát nevetett, hogy a lovacska megugrott. De tovább nevetett. Aztán a kölykei is, mind, csengő hangon.
A fiú bement a házba, megállt az előszobában, és valahogy megérezte, hogy soha nem lesz boldog szerelme.
(Fotó: Oláh István, Székelyudvarhely, "Isten gyermekei")
*
2008 folyamán, amikor a papolci Imreh Albert hátrahagyott filmtekercseit digitalizáltam, korábbi kísérletünk sikerén felbuzdulva, elküldtem Ivánnak pár tucat felvételt a hagyatékból, hátha sikerül ismét működésbe hozni éppen parlagon heverő prózaírói fantáziáját. Cselem sikerült, olyan értelemben, hogy ráharapott a képekre, egész könyvet kitevő történet kitalálását helyezte kilátásba, de ez valami miatt végül is nem sikerült. Az Iván számára elkészített A béna fotós c. fotógyűjtemény, illetve a fotósról szóló blogbejegyzés azóta is jobb sorsra, "feltámadásra" vár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése