Sok évtizednyi szerkesztői munka után - amelynek fortélyait nem az etika, inkább a gyakorlatban alkalmazott szokásjog diktálta - azon kaptam magam, hogy egy verselő fiatal nő alaposan leteremtett, mert átszerkesztve, megstilizálva közöltem egyik versét a Romániai Magyar Szó Szabad szombat mellékletében, az Előszoba irodalmi pályázat anyagainak keretében.
A közölt vers így hangzott:
Előszoba-rovat
Gáll Anna:
Mese
mintha öregemberek meséit hallgatnám
amikor rád gondolok
"Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy terebélyes aranyalmafa.
Aranyalmafának két álomszép ága,
e két szép ágának két aranyalmája."
csakis egy tőről bírom felfogni a létünk
szeretőm, testvérem, atyám és fiam
hogyan lehetsz te? - kérdem
ezt sehogy sem értem
csak érzem
hogy ez a szerelem
már
nem az a szerelem
valahogy más
ez már a létem
a sorsom
ami már akkor volt amikor
nem volt
mi sem voltunk te sem meg én sem
már akkor ott élt valami
az aranyalmafa gyökerében.
(RMSZ, Szabad Szombat melléklet, 1994. december 10-11.)
A közlés után egy-két héttel levél érkezett a szerzőtől.
Tisztelt Cseke Gábor úr!
Nem tudom, hogyan kezdjem a levelem, hisz azt sem tudom, kihez kell fordulnom, de mivel önnek küldtem el a verseimet, önhöz írom panasozmat is.
Előrebocsátom, hogy senkit sem szeretnék megsérteni, de hangot kell adnom, véleményem szerint, jogos felháborodásomnak.
Önök amikor meghirdették az Előszoba pályázatot, elfeledték megjegyezni, hogy a beküldött munkákat saját ízlésükre formálják. Bár "mese" a versem címe, nem népmese - gondolom - érti, mire célzok.
A versben egy egyén saját érzésvilágát, gondolatait fejezi ki, sajátos módon. Ez lehet, hogy tetszik, lehet hogy nem annak, aki a kezébe veszi, de változtatási joga nincs.
Önnek joga van kritikát írni, megteheti, hogy nem közli az újságban a beküldött munkát. Továbbá adhat nekem tanácsokat, amit szívesen veszek, s ha az egyéniségemnek megfelel, meg is szívlelem. De nem közölhetnek egy olyan verset, amit tudtom nélkül "megreformáltak", s mellette mégis az én nevem szerepel. Hogyan vállalhatnám érte a felelősséget, ha nem az én munkám, mert már nem az.
Nem az a célom, hogy ismertté váljon a nevem, hanem, hogy eljuttassam gondolataimat a hozzám hasonlóan gondolkodókhoz. reményt adjak, ha képes vagyok rá, mint nekem adott és ad Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és még sorolhatnám. Nem az adott erőt, hogy ők híres költők, hanem gondolataik sajátos stílusuk.
Miért közlik a verseimet, ha nem jók? Inkább soha ne jelenjen meg versem nyomtatásban, minthogy meglepetten olvassam a nevem mellett egy számomra idegen alkotást.
Ha tudtomra hozta volna meglátásait, saját belátásom szerint kijavítom, s így nem esik ki belőle az, ami számomra fontos, egyéni, rám jellemző.
A vers nem kilós áru; lecsípünk belőle, hozzáteszünk.
Remélem, ebben egyetértünk.
Gondolom, mindannyian tudjuk, akik a verset szeretjük, mennyit jelenthet egy vajon, talán, valahogy szócska. Pl. vajon ha anyatej helyett... - Kányádi Sándor.
Kérésem az volna, hogy nyilvánosságra kerüljön ellenvetésem, különben nem vállalhatok felelősséget a közölt versért. Legalább oda lehetett volna írni. javított példány.
Lehet, hogy ezzel a levéllel kizárom magam az Előszobából, bár mint írta, már szinte bent voltam. Mégsem engedhetem meg magamnak, hogy szó nélkül hagyjam a történteket. Egészen más az, ha tduok róla.
A szerzői jogot fenntartom. Veszteni lehet, de csak felemelt fővel.
... s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég. - Szilágyi Domokos.
Tisztelettel:
Gáll Anna
Gyergyóalfalum 1994. XII. 13.
(Ui. tördelés: ara- nyalmafa)
*
Az eredeti kézirat nyomdai átírása:
Mese
mintha öregemberek meséit hallgatnám
amikor rád gondolok
"Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy terebélyes aranyalmafa.
Aranyalmafának két álomszép ága,
e két szép ágának két aranyalmája."
Valahogy így vagy ahhoz hasonlón:
de csakis egy tőről bírom felfogni a létünk
szeretőm, testvérem, atyám és fiam
hogyan lehetsz te? - kérdem
ezt sehogy sem értem
csak érzem
hogy ez a szerelem
már
nem az a szerelem
valahogy más
ez már a létem
a sorsom
ami már akkor volt amikor
nem volt
mi sem voltunk te sem meg én sem,
de az aranyalmafa gyökerében
ez itt az a... szerelem?
Ó édesem,
mi ez? - mondd meg nekem!
*
A kihívás nyílt volt és őszinte, s mindenképpen hasonló választ követelt. A levélváltást akár postán is lebonyolíthattuk volna, de mert úgy éreztem, hogy nem egyedi esetről van szó, s múltamba tekintve, nagyon sok hasonló vétségben elmarasztalhatom magamat, a tisztázásnak is a nyilvánosság előtt a helye. Azokban az években, hónapokban tanultuk meg s gyakoroltuk igazából, mit is jelent számunkra - szerkesztők és olvasók számára egyaránt - a szabad sajtó. E tanulságok jegyében fogalmaztam meg válaszomat, amely a Gáll Annáéval együtt, Levélváltás az Előszobában cím alatt jelent meg 1995 január 7-én, ugyancsak a mellékletben:
Kedves Gáll Anna!
Levele szerző és szerkesztő viszonyának, az alkotás belső törvényeinek velejét, sarkalatos pontjait érinti. ha őszinte akarok lenni magamhoz, már vártam egy ilyen jelzést, egy nyíltan berzenkedő hangot, joggal lázadó öntudatot.
Különösen nagya veszély és kockázat akkor, ha a szerkesztő nem kiforrott, még útkereső, hangjukat próbálgató szerzőket próbál hozzásegíteni a közléshez.
Nem mosakszom, hiszen amit elkövettem, az ím, az inkriminált verskézirat fakszimiljén látható. A költői szándék is,a kimetszett "eredetiség" és a betoldott "idegen test" úgyszintén.
A konzultálás elmaradásának egyetlen oka az, hogy a Szabad szombat szerkesztését a földrajzi távolságok okán nem igen tudjuk alkotóan élővé, a szerzőkkel való gyakori kapcsolat révén működővé tenni. Ha most e kézirattal szemben felmerült kifogásaim kapcsán Gáll Annával levélváltásba kezdtem volna, talán sosem kerül sor a közlésre, meret kényelmi okokból csak a tökéletesnek vélt kéziratokat részesítem előnyben, és így mindazt, ami idő- és munkaigényes, önvédelmi reflexből mellőzni vagyok kénytelen.
Helyes - mondja G.A. itteni levelének logikája -, akkor ne is közöljék a versemet, mintsem olyan szöveget lássak viszont, ami nem az enyém.
De vajon így és az történt-e, ahogy ő mondja, gondolja?
Formailag mindenképpen.
De lényegileg?
Hát valóban annyira eredeti sorok-félsorok-passzusok azok a (főleg elhagyott) verselemek, amik szerkesztő szerint hiányukkal többet segítenek szerzőjükön, jobban hangsúlyozzák valóságos eredetiségét, mint ha makacsul ragaszkodik hozzájuk? És annyira eredeti lenne az eredeti logikájától és szóhasználatától az a sor, amit a szerkesztői műtét során mintegy protézisként beépítettem a verstestbe? Hiszen valamennyi elemét és logikáját a szerzőtől kölcsönöztem! Egyedül a valami szó kívülről jövő, de tartalmilag-hangulatilag talán mégsem, mert egyszerűen és slágeres sekélységeket tömörítő szerepénél fogva ugyanazt fejezi ki, mint a kimetszett részek - a bizonytalanságot, a talánt, a sejtelmességet, a nyitva hagyott kérdést, a három pont (...) kiskapuját.
Szerkesztő lehajtott fejjel várja szerzők, olvasók véleményét az ügyben, hiszen itt nem csupán egyetlen emberről van szó. nem Gáll Anna az egyetlen, akin a szerkesztői kéz esztétikai műtétet hajt végre, vállalván a beavatkozás etikátlanságának ódiumát, mert a szerkesztés nem mindig vértelen küzdelem a kéziratokkal, az írói szándékokkal a napfényre jutásért.
Különösen Előszobás - pályakezdő - szerzőink vannak hangsúlyozottabban ama helyzetben, hogy joggal és érthetően várják az eligazítást, a véleményt soraikról, alkotásaikról. Számosan vannak és egész embert igényelnek, aki egész egyszerűen nem lehetek, legalább is jelenlegi körülményeink között. Egyetlen üzenetváltási mód működik úgy-ahogy, s aki tud, olvasson belőle a sorok között: a közlés nyilvánossága. Igen, tulajdonképpen a mese ilyetén való közlése egyfajta, Gáll Annának szóló levél szerepét is be kívánta tölteni. Sajnálom, hogy ez lett belőle, töpreng azóta is a megoldáson a restelkedő szerkesztő:
Cseke Gábor
*
A levélváltást nem követte semmi: az olvasók hallgattak, Gáll Anna többé nem jelentkezett, s amikor a pályázat nyomán kiadandó kötet anyagát válogattam, semmiképp nem bosszúból, de a tisztázatlanság okán végül is mellőztem a Mesét. Így akaratlanul is az történt, amit a szerző előre megjósolt: levelével kizárta magát az Előszobából.
Azóta is azt súgja nekem valami, hogy mindez az én lelkemen szárad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése