Hópárduc vissza-visszatér

Erőss Zsoltot ma sokfelé ismerik, s nem csak magyar nyelvterületen. Pedig valamikor a világ szűk kicsi részén, Csíkszeredában született (1968), még szűkebb pátriában, Orotván és a Gyilkos-tónál nevelkedett, majd Gyergyószentmiklóson pallérozódott, Erdélyben kezdett hegyet mászni, de valódi hírneve igazából akkor lett, amikor több éves kitartó magashegyi alpinizmus után (Elbrusz, Usba, Tien-san, Pamir, Ogré) következetesen, évről évre új és új csúcsokat tűzve maga elé, sorra támadta a Himalája csúcsait.

Honlapjának bemutatkozó oldalain írja ezzel kapcsolatban:

"A 2001 őszi Everest expedícióra egy nagyszerű csapatot sikerült összehozni, de sajnos az időjárás meghiúsította csúcstámadásainkat és egy barátunkat is elveszítettünk: Dr. Gárdos Sándort.

2002-ben újra lehetőség nyílt kijutni az Everestre és ezúttal sikerrel. Az első csúcstámadás most is balszerencsésen alakult, de a másodikkal mikor oxigént is használtam a Déli-nyeregtől (7960 m) elértem a legmagasabb pontot első magyar állampolgárként. Ettől az évtől, csak a hegymászásból élek, megjelent egy fotó albumom és egy rólam szóló könyv is. Felvételeimből minden évben újabb előadások, filmek falinaptárak születnek. Hegyivezetéssel és síoktatással is foglalkozom."

Ezzel el is érkeztünk a lényeghez. 2005-től nekem is alkalmam volt meghallgatni három vetített képes előadását, méghozzá szülővárosában, ahová makacsul és hűségesen vissza-visszatér: az elsőt 2005 őszén, a másodikat egy év múlva, aztán az idén őszig valahogy kiesett figyelmemből a közbeeső két előadás időpontja - pedig az Erdélyi Kárpát Egyesület jóvoltából Erdély számos nagyvárosába pontos menetrend szerint eljut évi túrabeszámolójával és elmaradhatatlan, várva várt kiadványaival.

Az első előadások nyomán egy-egy élménybeszámolót is írtam, amelyeket most ide mellékelek. A legfrissebb, 2009. november 24-én történt előadásról majd egy későbbi bejegyzésben...

*

Erőss Zsolt mesél...

(Hargita Népe, 2005.)

Idén nyáron, augusztus első napjaiban még kitartóan szorítottam a MOL által finanszírozott magyar hegymászó expedíciónak a K-2-re, s nem csak azért, mert az enyhén nemzetközi csapat egyik alapembere – Erőss Zsolt, a hópárduc – e tájak szülötte; elvégre szintén erdélyi gyökerei vannak Markos Hubának, illetve a fiúkkal együtt mászott Dan Borcea román alpinista is. A drukk a gyilkos hegy miatt volt, hiszen annyian hagyták ott a fogukat a Karakorumban oly váratlanul és gyorsan változó időjárás, a tomboló viharok, a könnyelmű hozzáállás miatt!

Aztán kiderült: az aggodalom fölösleges volt, Erőss Zsolték tapasztalt és megfontolt hegymászók, nem feszítik túl a húrokat, ha azok már-már elpattanni látszanak. Hópárducunk, aki végül is egyedül jutott csúcsközelbe a csapatból, százötven méterre a céltól belátta: a hegy túloldaláról villámgyorsan közeledő viharfelhők, a százasra fokozódó szél lehetetlenné teszik a visszavonulást, ha az ember túl sokáig mérlegel. Visszafordult. Az ötven méterrel előtte járó kazah hegymászók jobbnak ítélték meg esélyeiket, ezért nem tartottak vele. Valószínűleg azt gondolták, kifognak a viharon, és még mielőtt gyilkosukká válhatna, megérinthetik a csúcsot...

Zsoltot örömmel fogadták társai a táborban, s a közeledő vihar fenyegetése elől azonnal összepakoltak. Közben mindvégig azon gyötrődtek, hogy néhány ember veszélyben van a csúcs alatt, ők pedig képtelenek a segítségükre sietni a szélsőséges időjárási viszonyok miatt. Tudták, hogy bármilyen mentés lehetetlen, de a felelősséget nehéz megfojtani, kiölni az emberből, még kényszerítő körülmények hatására is (pedig volt rá példa a távoli s a testközeli történelemben!), így aztán deux ex machínaként érte őket pár nap múlva, a biztos menedéknek számító hegyi faluban a váratlan fordulat: a semmiből hirtelen előbukkantak az elveszettnek hitt, s titokban talán el is siratott kazahok.

A tragédia tehát lefújva. És a sikertelenségből így lesz siker, a kudarc így lényegül át győzelemmé, örömmé...

Ezek jártak a fejemben, miközben Mikulás este, a Sapientia egyetem agyonzsúfolt nagy aulájában Erőss Zsolt hegymászót hallgattam. Az elején szabályszerű hallgatásról volt szó, mert a terembe nem férvén, jónéhányan a bejárat lépcsőiről füleltünk a kihangosított előadásra, elképzelve a láthatatlan vetítővásznon pergő képsorokat. De mert akadtak, akik időközben belezsibbadtak az ácsorgó szorongásba, némi hely is került az addig áthatolhatatlannak vélt embermasszában. Az idő teltével úgy araszoltunk előre, lépésről lépésre, megvetve lábunkat a recsegő lépcsőfokokon, majd a bejárati pihenő talpalatnyi szabad helyén, ahogy a filmvásznon Zsolték fújtattak felfelé a tükörjeges vagy a süppedő hótól már-már megközelíthetetlen hegyoldalakon. Kapaszkodtunk a kabátoktól még szabadon maradt mellvéd korlátjában, elmormogott pardonok között egymás lábára tapostunk, de nem adtuk fel, mintha nem is a hegymászóknak, hanem nekünk kellett volna bizonyítanunk kitartásból, tűrőképességből.

Szóval, stílusos egy találkozó volt, miközben Erőss Zsolt, a reklámfotókról kackiásnak és legényesen férfiasnak ismert magashegyi hérosz kijózanító hétköznapi valójában mutatkozott meg szülővárosa előtt: meglehetősen lefogyva, nyúzottan a nyári expedíció megpróbáltatásai után, szemüvegesen és egyre hangsúlyozottabban őszülő hajzattal. Ami mindent felülmúlt és amivel mindenkit elkápráztatott, az a zökkenőmentes, precíz, érzékletes beszédmódja volt, ahogy a történteket-látottakat-tapasztaltakat előadta, ahogy szavaival bennünket is valósággal magával vitt a hegyre.

Pedig három kínos közjáték is megzavarta az előadás menetét: két ízben a vetítőgép mondta fel a szolgálatot, egyszer meg a kihangosítás fuccsolt be, ám a hópárduc a lehető legtermészetesebben vágta ki magát a kutyaszorítóból: mesélt, mesélt és mesélt tovább, mintha mi sem történt volna. Mi meg azon vettük észre magunkat, hogy mitsem számít már a kép, a felerősített szó, mert ha kellő csöndben vagyunk, akár a legszelídebb emberi szó is meghallható, a legképtelenebb látvány is elképzelhető és elhihető.

Erőss Zsolt bevallotta: sztárt csináltak belőle azáltal, hogy magyarként elsőnek jutott fel a Himalája legmagasabb csúcsára, pedig hát az akkor csak oxigénpalackkal sikerült. De ő sose tudna sztárként gondolkodni és főként viselkedni, mert bár számára a teljesítmény fontos, elsősorban mégis azért mászik hegyet, hogy egyáltalán mászhasson. A kalandért. A túlélésért. Az örömért. A plusszban megtett méterekért. Azért, hogy mászásait lefilmezhesse, lefotózhassa. És utána megmutathassa nekünk. Vagy ha történetesen túl nagy árat kellene mindezért fizetnie, akkor legyenek méltó társai, utódai, akik majd elmondják, milyen az, amikor az ember nem jut fel a világ tetejére, de „képzeli, hát szertelen”.

Hegymászás? Innen is látszik: a világ csupa költészet...

*

Mi van a csúcson?

(Hargita Népe, 2006)

A tavalyinál most valamivel hamarabb bekopogtatott Erdély kalandszerető népéhez Erőss Zsolt, aki nem csinál titkot abból, hogy ilyenkor igen is, hazajön, Csíkszereda pedig külön is a szíve csücske, hiszen itt született.

Azt hiszem, ez a kötődés legalább kétoldalú: amiként ő ragaszkodik szülőhelyéhez, ugyanúgy becsülik és tisztelik az itt élő emberek, hiszen a szokatlanul kései időpont ellenére most is zsúfolásig megtelt a Sapientia aulája, hogy meghallgassuk az idei magyar Dhaulagiri-expedícióról készült filmes beszámoló élőben előadott kommentárját.

Tavaly, amikor a K-2-nél tett hegymászókaland volt erdélyi előadókörútja napirendjén, azt hittem, Erőss Zsolt mesél című tárcámmal (HN, december 9.) hosszú távra letudom az efféle találkozókat mint témát, ma viszont örömmel állapítom meg, hogy tévedtem. A vendég, az előadó ugyanaz volt az idén is (bár korosabb, tapasztaltabb egy eredménygazdag esztendővel), a tanulság, az élmény viszont mindig friss és más.

A Dhaulagiri-filmről ihletetten szólt Bajna György a gyergyószentmiklósi előadás kapcsán, olyannyira, hogy azok számára is élmény lehet, akik nem mentek el a nyilvános találkozóra. Ami számomra mindig szívmelegítő élmény, ahogyan Erőss Zsolt az előadás végén szívesen és érdemben válaszol a hallgatók kérdéseire. (Talán ezért van az, hogy az ő esetében mindig akadnak kérdések, miközben sok más előadás egyszerűen elszáll, visszhangtalan marad...)

Az egyik csíkszeredai kérdés, már jócskán benne az estében, nagyjából így hangzott: mivel bizonyítja a hegymászó, hogy egy magas csúcson járt? Talán a kitűzött zászlók erről a maradandó nyomok?

Erőss Zsolt sejtelmesen elmosolyodott, mint a sakkozó, akit jó lépéssel ajándékoznak meg, amivel a kezébe került a játszma kulcsa, de nem sieti el mohón, gyermek módjára, hanem méltóságteljesen kivár.

És itt jött az a néhány mondata, ami úgy érzem, megérdemel némi továbbgondolást.

Elmondta ugyanis, hogy személy szerint semmit nem szeret a hegyen hagyni, még akkor sem, ha ezt mások nagy előszeretettel megteszik. Először is, a magashegyek amúgy is tele vannak mindenféle expedíciós szeméttel, a természet egyensúlyát megbontó hulladékkal, a jóérzésű hegymászók, a hatóságok azt sem tudják, hogyan távolítsák el legalább egy részüket, az ezt célzó tisztogató expedíciók egymást érik és mindig csak részleges eredményekkel járnak. De meg azért sem hagy semmit a csúcsokon, mert akár egy zászló kitűzése is egyszerűen értelmetlen: a fent dúló nagyerejű, sokszor 200 km/óra sebességet is elérő szelek nem csupán a könnyű zászlóselymet sodorják el, rudastól együtt, de lehetetlenné teszik bármiféle tartós anyagból készült jel (emlékmű, obeliszk, fityfene) felállítását, amivel próbálkoztak ugyan itt-ott, ám sikertelenül. A fagy, a szél, a szélsőséges hóviszonyok „becsületesen” végezték a dolgukat, s az illető csúcsokon kő kövön nem maradt...

A csúcsokon – foglalta össze Erőss Zsolt a válasz lényegét, mintha elegánsan meglépte volna, mintegy mellesleg, a kikerülhetetlen mattot -, csak az ember van, ha felér és köröskörül a mélységben a világ kicsinyített panorámaképe. A hegymászó egyet tehet: fényképen, filmen örökíti meg tettét, s a pár pillanatra kibontott zászlókat, felcipelt trófeákat, egyedül a felvétel bizonyíthatja, hogy valóban járt a csúcson. Így van ez akkor is, ha egyedül teljesít, de akkor is, ha többedmagával ér csúcsra, mert az egymásnak való tanúskodás ugyanannyit ér, mintha egyetlen ember állítaná: sikeres volt az ostrom. A hegymászó társadalom mindenki becsületére bízza az igazmondást, s hogy, hogy nem, mostanig nagyjából minden turpisság lelepleződött.

Persze, fejezte be Zsolt a kényes témát, a hegymászónak olykor peche is lehet, ha történetesen ködös, felhős időben ér a csúcsra, mert az ilyenkor készített felvételek nem igazán relevánsak a környezetre, akárhol megrendezhetők... Szerencsére, teszem én hozzá, a természet rendszerint gondoskodik arról, hogy a csúcsostromlók lehetőleg jó látási viszonyok között érhessenek célba. Pontosabban, a hegymászók azok, akik lehetőleg számukra kedvezően megválogatják a végső nekifutás időpontját.

A csúcsokon tehát nincsen semmi, nyugodhattunk meg hazamenőben, ott csak kifújja magát az ember, elbámul egy félórácskát a négy égtáj felé, megállapítja, hogy mily kozmikusan kis teremtmény is ő, majd óvatosan visszafordul, hogy lehetőleg épségben visszaérjen emberibb léptékhez szabott mindennapi világába.