8.
Caracas. 1973. szeptember 9.
(Már csak 100 oldal van a regényből. Túlvagyunk már a 160-on, tehát úgy is mondhatnám, hogy a felén.)
Hősünk, az író, aki abban reménykedik, hogy a pártfőtitkár leánya hamarosan a karjaiba szédül, nehezen ébredezik a szállodában. De ébredezik, mert kitartóan csörög a telefon az Avila szálló szobájában, ahol a román hivatalos küldöttség sajtósaként lakik, Stejar barátjával együtt. A vonal végén pedig Zoia: azonnal látni akarja Popescut a hallban. Öt percet kap az ébredésre, borotválkozásra, öltözésre, mindenre.
Odalent éppen híreket mond a televízió. Chiléből egyre aggasztóbb eseményekről számol be a híradó. Mindenki arról beszél, hogy az ottani demokráciának befellegzett, Allende kormánya hamarosan megbukik. Petru Popescu szállodaszobája foglyaként él napok óta, már szinte nem is utazik semerre, bár a küldöttség naponta ide-oda cikázik, egyik városból a másikban. Azt mondja, ő ír minden riportot a főnök megbeszéléseiről. Méghozzá valamennyi lap részére...
(De mondom, ez a valóságban az újságokban nem látszik. Az életbeli Popescunak csak két cikke jelenik meg az egész utazás alatt, a riportokat egész brigád - mások - írják. Az újságok szerint... Nem tudom, ki mond igazat. Mindenki mondja a magáét...)
Ennyi munkától begyullad a szeme. Olyannyira, hogy műkönnyeket kell belé csepegtetni, hogy ne érezze a sajgó viszketegséget. Még konfliktusai is támadnak a sajtós csapat más tagjaival, akik úgy érzik, Popescu elveszi a kenyerüket...
Egyszóval, az író hajszolt és ideges. Meg is kérdi a lánytól: meddig megy ez így, hogy amíg ő itt húzza az igát, addig a lány vígan éli világát? Zoia kikéri magának: ő igenis dolgozik, apjának minden sort fel kell olvasni, mielőtt az anyagokat továbbítanák Bukarestbe.
- De azért minden rendben van - lelkesedik -, amíg én olvasok fel neki, addig tudom, hogy miként vélekedik rólad... A dolgok egészen jól mennek, ha nem lenne ez a chilei tragédia...
Petru Popescu nem érti: miféle tragédia? Ha az az ostoba Allende visszaadná az államosított rézbányákat az amerikaiaknak, megszabadulna minden gondjától... Zoia megdöbben, idegesen reagál: - Azok a bányák a nép tulajdona, az államosítást pedig végre kellett hajtani! Majd, mielőtt búcsút venne az írótól, kiosztja neki a házi feladatot: a másnapi viszontlátásig készítsen el három politikai portrét a pártfőtitkárról, de úgy, mintha a helybeli lapoknak írná. Az írásokat majd felolvassa apjának, de ezúttal az író is jelen lehet a felolvasásnál... Még megkérdi a fiútól, megkapta-e a pótlólagos kiszállási pénzt, amit többek között a túlterhelésért, illetve azért utaltatott ki a számára, mert az első napokban Popescu egy könyvesboltban két napra szóló napidíját költötte angol nyelvű irodalmi alkotásokra, amelyekhez hozzáférni odahaza még csak nem is álmodhatott.
Igen, a százdolláros ott lapult a zsebében. Popescu addig nem látott huszas bankónál nagyobbat.
Amíg beszélgettek, a szállodai étterem bezárt, úgy tűnt, az író reggeli nélkül maradt. Lógó orral tér vissza szobájába, ahol terített asztal, mindenféle ínyencség várja, egy cédulával: "Az életet élni kell!" Aláírás: Stejar.
Barátja gondoskodó gesztusa mélyen meghatja, jóllakik. De képtelen dolgozni. Egész nap töri a fejét a feladatba kapott fogalmazásokon, keresi a szavakat, hiába. Éjjel kettőkor, nagy főfájás közepette befejezi a cikkeket. A szálloda tánctermében az elvtársnő tiszteletére estélyt adnak a venezuelai dolgozó nők szakszervezetének képviselői, Stejar javában fényképezkedik közöttük. Petru Popescu is elvegyül, hátha találkozik Zoiával. De csak az anya nyilvános idétlenkedését nézheti végig. A bárnál a küldöttség néhány férfitagja iddogál, élükön egy Anton lordnak nevezett magasrangú külügyi pártvezetővel, aki már indulásból megpróbált keresztbetenni az írónak. Most támogatásáról biztosítja a fiatalembert, s megkéri: írjon számára egy cikket, amit majd úgy tálalnának a pártfőtitkár előtt, mintha az egy tekintélyes amerikai újságban jelent volna meg. Ne féljen, mert nem lesz semmi baj belőle, a főnök soha nem olvas újságot, el lehet vele azt is hitetni, hogy a cikket a New York Times caracasi tudósítója írta róla és látogatásáról. Ez pedig visszaadná az önbizalmát, látva, hogy küldetése nem volt hiábavaló, és éppen most, amikor Chilében olyan válságos a helyzet...
Petru Popescu nem hajlandó részt venni ekkora szélhámosságban. Még maradt benne lelkiismeret és tisztesség. Sejti, hogy elzárkózása számára kellemetlen következményekkel járhat, de megálljt parancsol magára. Alig várja a másnap reggelt, amikor Zoiával kell találkoznia, aki magával viszi a La Estancia Presidencial-nak nevezett elnöki rezidenciába, ahol az egész Ceausescu családot és környezetét elszállásolták. Mindenki ott van, akinek kulcsszerepe van az utazáson: Anton lord, Coman, a külügyminiszter... Anton és a külügyminiszter valahogy mindenki előtt, rendhagyó módon beszivárogtak a főtitkárhoz, a protokollt intéző Coman dühös lesz emiatt: folyik az egymás közötti harc a befolyásért. Zoia mintha mi sem történt volna, becipeli az írót apja dolgozószobájába. A "lord" felolvasást tart Ceausescunak, éppen az író cikkét kommentálja, magyarán: vesézi. Nem akarja a szerző írói kvalitásait kétségbe vonni, de szerinte még van mit tanulnia, amíg a főtitkár stílusát teljesen eltalálja.
- Azt hiszem, haza kellene küldenünk Bukarestbe - vélekedik. - Érdekes elképzelés volt, hogy Popescu elvtársat beiktassuk a sajtócsoportba, s energikussága is egyféleképpen ösztönzőleg hatott... Csakhogy, egy ilyen kényes pillanatban, amikor az ön politikájának tétjei még nem értek be, nem hagyhatjuk, hogy olyan anyagok kerüljenek nyilvánosságra, amelyekben játszanak a szavakkal...
Zoia merészen odalép a lordhoz, kiveszi kezéből az író cikkét, átfutja és a szemébe vágja: ezek igenis, nagyon jó írások. Közben Coman is magára vonja a főtitkár figyelmét, a napi programra emlékezteti. A behemót íróasztalnál háziköntösben üldögélő Ceausescu zavarodottan próbál minden irányba figyelni. A lord sem tágít: nem érti, mit akar ez a Popescu a szövegeivel. Talán túlságosan is okos hozzánk, többiekhez képest... Kifogásolja, hogy a főtitkárral kapcsolatban az író ezt a jelzőt használta: modernista... Ez sehogy se passzol a személyiségéhez. Ceausescu is megdöbben: - Hogyhogy, én, modernista?
Popescu magyarázná a bizonyítványát: ez a szó, kiragadva összefüggéséből, valóban furcsán hat, de...
Coman is elkéri a szöveget, belenéz, majd az író védelmére kel: a szövegek az amerikai olvasók szájaíze szerint készültek, másfajta, szokatlanabb szóvirágokkal. Itt nem sokat mondanának a dákokra és a rómaiakra vonatkozó utalások... Jók ezek a szövegek, igaz, jobbak a külföldnek, mint nekünk...
Coman közbelépése helyzetmentő. De ettől Petru Popescu még joggal érezheti úgy magát, mint akit hamarosan hazazsuppolnak. Mert túlságosan közel jutott a vihar "szeméhez". Zoiával sebtiben elhagyják a haciendát. Veszekednek a balul sikerült "bemutatkozás" miatt. Popescu kitör: ő nem tudja végigcsinálni ezeket a "társasjátékokat". Nem akarja vállalni a további "őszinte hazudozást"... Zoia olyan ideges lesz, hogy bár próbál leszokni a cigarettáról, pár napja már-már sikerült is neki, de most kapkodva ismét rágyújt.
Az író elhatározza, hogy minden szabályt felrúgva, akár hivatalos engedély nélkül is beleveti magát a caracasi nagyváros forgatagába. Coman lélekszakadva lohol utána, de a szökevény még idejében felpattan a 4-es buszra...
Illusztráció: Caracas, a Hotel Avila bejárata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése