A partról nézve (5)

Nagy János: Emlékezetes kalandok

Kalandok éltetik a hajóst: előbb az átélésük, majd a tovább mesélésük. Lássuk csak...

Líbiába tartottunk az Arad nevű hajóval, az arab ünnepek idején. Utunk mindvégig viharos volt, s a görög szigetek után úgy rnegtáncoltatott, hogy a két hajónyi hosszú, vadonatúj kötelet is leszakította, ami egyszerűen feltekeredett a hajócsavarra! Ha sodronykötél lett volna, meghúzzuk s elszakad, de a műanyag kötél szabályosan ráolvadt a csavarra. Valahogy levágtuk a kötelet, de a hajóval csak előre mehettünk, ellenkező esetben a csavar ismét bekapta a rátekerődött részt. Elvergődtünk így Máltáig, s néztük a csavarra sült, ember nagyságú műanyag kupacot. Egyetlen megoldás volt: levágni! Egy horgonnyal valahogy kiemeltük a vízből, s le kellett eresztenünk egy kis termetű embert, aki odaférjen a boghoz. Jelentkezett az egyik srác, leeresztettük, egy idő után viszont feltűnt, hogy a kormányos — egy alacsony, sovány emberke — nincs sehol. Éjjel volt, táncolt a hajó, mindenki azt hitte, hogy a nagy kavarodásban beleesett a vízbe. Mikor már lemondtunk volna róla, szépen előbújt a kéményből! Hallotta ugyanis a döntést, hogy valakinek le kell ereszkednie a csavarhoz, s szépen elbújt, nehogy éppen őt küldjék le!

Tripoli előtt valahogy lehorgonyoztunk, vizünk, üzemanyagunk fogytán volt, de az ünnepek miatt nem sikerült beszereznünk, s a viharok csak nem csillapodtak, például a két horgonnyal kikötött hajó továbbra is hátrafelé sodródott. Hirtelen feldobott akkor egy hullám, majd váratlanul leejtett, s a rándulástól szabályosan sérvet kaptam.

Nehezen vergődtünk el Törökországig, de már a cigarettánk is elfogyott. Izmirben a Navrom - a román hajózási vállalat - helyi ügynöke, mikor feljött a hajólépcsőn, megijedt, mert azonnal a zsebének estünk, s elvettük minden cigarettáját. Elmondtuk neki, hogy egy hónapja nélkülözünk, szerezzen be gyorsan valami enni- és innivalót, s egy óra alatt minden a fedélzeten volt. Azon az éjszakán csak a kormányos és én maradtunk éberek. Mondtam neki, idehallgass, két üveg literes pepszi nekünk megteszi, s majd másnap pótoljuk a mulasztást. Sajnos, nem volt mivel, mert a fiúk a nagy nélkülözés után úgy nekiláttak a "munkának", hogy hajnalra mindent elpusztítottak, s jókedvükben a gitárjaikkal pingpongoztak. Az egész út nem tartott tovább másfél hónapnál, de olyan nehéznek tűnt, hogy azt mondtam magamban, még egy ilyen, és hátat fordítok a tengerészetnek!

A vihar a tengeri kalandok egyik főszereplője. Nem hagy bennünkel unatkozni. Sokszor találkoztunk vele a La Manche-csatorna környékén is, egyszer azonban majdnem megjártam. A vihar szemébe kerültünk, s ahogy az lassan haladt, körül minden elcsendesedett. Este volt, felmentem a fedélzetre, a nyugtalanító csöndben azon töprengtem, mi történhetett? Valami sejtelem futott végig rajtam, s leszóltam a gépházba: melegítsétek a motorokat, máris indulunk! A gépész csodálkozott: te bolond vagy, hová mennénk? Itt legalább a francia partoknál, egy öbölben vagyunk. Megyünk, mondtam, én itt egy percig se maradok. De miért nem? Mert úgy van kedvem, hogy menjünk. Mind ezt hajtogattam. Biztos voltam benne, hogy jól cselekszem. Fel is húztuk a horgonyt, s tíz percen belül elindultunk. Átmentünk az angol partra, s egy ottani kikötőbe húzódtunk, ahonnan egy másik kollégám éppen kihajózni készült. Te most hová mész? — kérdem. Sietek, azt mondja, mert sürgős árut kell rakodnom Norvégiában. Te bolond, mondom, hát nem olvastad a meteót? Olvastam, válaszolja, s az angolok is szóltak, üljek nyugodtan, mert az igazi nagy idő ezután jön. Hát ha az angolok is szóltak, mondom, gondolod, ők rosszabb tengerészek nálad? Nem, de a küldetés sürgős. Ha sürgős, hát akkor jó utat! És folytattam az utamat a kikötőbe, ő pedig még azon az éjjelen szinte odaveszett! Olyan kemény viharba került, hogy a hajó teste valósággal megcsavarodott! Ráadásul odalett mindkét horgonya. Le akart horgonyozni a viharban, ugyanis megállt a gépe. Két angol mentőhajó próbálta megközelíteni, miközben az egyik a szemük láttára elsüllyedt! Végül valahogy beindult ismét a motor, s elvergődtek egy másik angol kikötőbe, idegileg teljesen kikészülve. Én meg áldom a szerencsémet, hogy a vihar szemével együtt átmentem a védett kikötőbe, mert a vihar tombolása csak utána következett, s a barátom éppen a karjaiba szaladt...

Már parancsnok voltam a Craiován, s egyszer úgy elkapott a jég, hogy három napot ültem befagyva a Balti-tengeren. De jött egy modern katonai jégtörő, amelyik kihúzott. Ez a gesztus általában pénzbe kerül: amíg az ember nem írja alá a szerződést s nem fizet, ne is álmodjon a segítségről. Én azt mondtam magamban, egyszer húzzon ki, s aztán meglátjuk, hányadán állunk s ki kinek fizet. Többen voltunk ott, segítségre szoruló hajók, törte is nekünk a jeget a hadfi becsülettel, én húsz méterrel mögötte haladtam, de akkora volt a jég nyomása, hogy nem tudtam követni. Ekkor sodronyra kötött, s repültem is utána, mint a huzat! Gondoltam, hátha megteszi a szívességért egy láda itóka is, ne adjak ki drága valutát ilyesmiért. Rádiótelefonon megkérdezett a jégtörő parancsnoka, nem vinném-e partra a nála lévő révkalauzt, aki már hetek óta hányódik vele a tengeren. Dehogynem, mondtam, mire az illetőt áttették a fedélzetemre egy kosárral, s helyébe pedig betettem a ládát, s ráírtam filctollal: „Köszönöm a segítséget!" Felhívtam telefonon a parancsnokot, s kérdeztem, mivel tartozom a vontatásért. Nevetett: ha kap még egy ládát, akkor visszavisz és még egyszer kihoz a jégből... Ez tehát elrendeződött. Kérdezte, merre megyek. Mondtam, Svédország felé. Na, mondotta, épp abban a körzetben van egy parancsnok barátja, szintén jégtörőn, majd beszél vele, intézzen el nekünk egy kis soron kívüli jégtörést. Éjfél tájban a svéd partok közelében jártunk. Alig kapcsoltam be a rádiótelefont, már hallottam: „Román hajó, hol vagy?! Román hajó, hol vagy?!" Jelentkeztem. Na, azt mondja, én megyek elöl, te követsz, amerre mondom. Volt egy új radarom, egy helyen úgy láttam, vastagabb arra a jég, amerre a jégtörő visz, s letértem az útról. Persze, hogy beleakadtam. Leszidott, miért nem fogadtam szót. Nem akart elfogadni semmit, azt mondta, barátságból tette.

Mindenfelé találkoztam érdekes emberekkel. Kubában megismerkedtem egy teherautógyári mesterrel, aki az ottani szervizszolgálatunknál dolgozott. Veje a hajónkon volt első tiszt, egy vasárnap fölkereste, s kocsiján bevitt bennünket a városba. Egy híd alatt mentünk volna át, s mikor odaértünk, látjuk: a hídon egy DAC tűzoltó autó vesztegelt, mellette kétségbeesetten kerengő katonák. Fékeztünk, felkapaszkodtunk a töltésen s megtudtuk, hogy a kocsi elvesztette a hűtővizét, mert elvesztett egy csavart, s most mindenki azt keresi az úton. A mester a sárhányóból gyorsan kisrófolt egy másik csavart, betette a hiányzó helyére, s elköszönt. Ugyan, ki rótta volna föl neki, ha akkor tovább hajt, s hagyja a katonákat kínlódni? Kérdeztem is tőle tréfálkozva: miért álltál meg, ez nem a te dolgod! Tiltakozott: nem úgy van az, ez az autó a miénk, s mi azért vagyunk itten, hogy ha vasárnap van, ha hétköznap, megtanítsuk őket: egy elveszett csavar helyébe igenis, keressenek egy csavart, s ne nézzék tétlenül a hiányt. Ilyen szempontból nagyon rokonszenves volt nekem a szakmai és emberi hozzáállása az együttműködés kérdéséhez.

Volt úgy, hogy Angola partjai elé értünk, s úgy nézett ki, a kikötői zsúfoltság miatt hónapokat ülünk horgonyon, míg lerakodhatunk. Láttunk ott élelemmel megrakott hajókat, amelyek negyedik hónapja álltak rádában! Egy ploiesti-i harmadtisztemnek eszébe jutott, hogy volt egy angolai osztálytársa, együtt végeztek, most holmi fejes lehet az országban, s azt ő megkeresné, hátha segíthet. A repülőtéren bukkant rá. A tisztem egy folyosón álldogált, amikor a barátja kijött a gyűlésről. Meglátta: Petrica, te mit keresel nálunk?! Én tégedet, mondta a hajóstiszt, s elment magas beosztású barátjával ebédelni, a lakására, ott elbeszélgettek erről-arról. Másnap a kikötőben álltunk, vasárnap pedig már az árut is kiröpítették a hajóból!

Egy hajós rengeteg történetet tud mondani anélkül, hogy megerőltetné a fantáziáját. A bonyodalmakról az élet gondoskodik.

Nagy Mária-Magdolna: Nem unatkoztunk itthon

Nagy volt az öröm, amikor Jani kezdetben hazaérkezett egy-egy útjáról s mindjárt nem éreztem olyan elveszettnek magamat az ismeretlen nagyvárosban.

Pedig nyelvi nehézségeim nem voltak, esetleg az okozott gondot, hogy az én tempós, erdélyi dialektushoz szokott fiilem az elején nem tudta kihallani a constan-taiak beszédéből azokat a szavakat, amikből sietős hadarásuk összeállt. De megszoktam ezt is, s rendeztem a család hivatalos ügyeit, a ház papírjait, az autóét, mindenféle aktát azzal kapcsolatban, amit vásároltunk. Janinak ugyanis olyan szerencséje volt, hogy amikor történetesen itthon tartózkodott, kifogyott például az a bútor, amit kerestünk, s amikor ismét hoztak belőle, neki már utaznia kellett.

Úgy igyekeztem általában, hogy mire hazajön, megoldjak minden otthoni gondot: legyen mindig tisztaság, rend, fejezzem be az eltevéseket, hogy ne érezze annyira az itthoni napok sürgető ritmusát, hiszen éppen elég nehéz nekik a hajón, miért tetézzük még mi is a Jani életét a mi apró-cseprő szárazföldi bosszúságainkkal.

Konstancai életünk első éveiben a turista hivatal mamaiai részlegén dolgoztam, nagy lelkesedéssel, remek kollégák között, s bár Jani többet volt távol, mint itthon, nem unatkoztam. Rengeteg kirándulást szerveztünk, s az mind papírmunkával járt. Olykor addig dolgoztunk, amíg valamennyi akta rendben nem lett, s nemegyszer ért az este a hivatalban. Máskor nyelveket tanultunk, szorgalmasan képeztük magunkat tovább a turisztikai munkakörben.

Közben megszületett Janika. A „főnök", mármint a férjem, hallani se akart arról, hogy az ő gyereke az első éveit ne a család védőszárnyai alatt töltse. Nagymama nem volt a közelben, aki segítsen, s akkor a kolléganőim megígértették velem, hogy ha letelik a nyolc év, újra jelentkezem náluk. Még a munkakönyvemet is visszatartották, s mikor már kitelt volna a nyolc esztendő, telefonáltak: na, mit ígértél nekünk? Megkezded-e nyáron a munkát? Elszégyelltem magam, mert legnagyobb sajnálatomra azt kellett válaszolnom, hogy ha tudtak várni nyolc évet, úgy legyenek türelemmel újabb nyolc évig, mert most már jön a következő gyermek. Azóta a második nyolc esztendőt is magam mögött tudom, s akár már mehetnék is bármelyik pillanatban Mamaiára, csak tisztázódjanak itthon a dolgok.

Amikor a fiúcska született, Jani mindegyre siránkozott, hogy valahányszor oda volt, Janika nagyon hamar nőtt, és ő nem azt a gyereket látta viszont, akit pár héttel korábban otthon hagyott. Azt mondta, ez a kölyök úgy nő, mint egy mesebeli királyfi, legalábbis neki úgy tűnt, mert sokat volt távol.

Ehhez nekem is hozzá kellett szoknom. Hogy egy tengerésznek lettem a felesége. Igaz, hogy kimaradtam a munkából, viszont megtanultam varrni, például a gyermekeknek ma már bármit megvarrok. Megtanultam továbbá főzni, gyermeket nevelni. Olykor felháborodok, hogy nem jut időm olvasni, pedig nagyon szeretnék. Igaz, mikor Janika kicsi volt, olvastam neki elég mesét. És ahogy növekedett, úgy komolyodtak az olvasmányaink is, s mikor már a regények is napirendre kerültek volna, beköszöntött Erika. Vele pedig újra kellett kezdeni mindent, és csak most fejeztük be az első osztályt. Talán öregségemre eljutok majd oda az olvasás terén, ahová mindig is vágytam, ámbár ki tudhatja, akkor majd jönnek az unokák...

Hányszor elsírtam magam Janinak: tudod, mi vagyok én az életben? Egy automata! Egyszerűen be vagyok állítva arra, hogy reggel 3/4 7-kor csörög az óra, felkelek, elkészítem a reggelit, kikészítem a tiszta ruhát mindkét gyermeknek, s akkor kezdem: Janika, kelj föl! Amíg egyet felköltök, eltelik egy negyedóra. Miután Janika reggelihez ül, mindez megismétlődik Erikával is, akit költök, öltöztetek, etetek. Amikor elmentek, kezdődik a többi: ablaknyitás, takarítás, mosás, főzés, vasalás... Amikor hazajönnek a gyerekek, újrakezdeni velük a közös műsort: ebéd, de nem egyszerre, hanem sorjában, ahogy hazajönnek, persze az egyik hamarább jön, a másik később, utána leckézünk egyikkel is, másikkal is, s egykettőre eljön az este. Amikor valaki néha beállít és ül egy kicsit vendégségben, akkor az történik, mint amikor a robotnak meghibásodik egy áramköre, s akkor azt helyettesíteni kell... Úgy érzem akkor, mintha valamit elmulasztottam volna, és másnap többet kell dolgoznom, hogy a kiesést bepótoljam.

Nem panaszkodhatok, mert Jani sok mindent elmesél útjairól, kalandjairól, s azokból is az érdekes dolgokat, a tréfás, vicces fordulatokat. Sok mindent mesél a kollégáiról is, egyszer pedig alkalmam volt észrevenni, hogy rólunk legalább olyan lelkesen számol be a kollégáinak.

Első ízben utaztunk Galacra, hogy férjeink mellett lakjunk a hajón, s egy tengerész, amikor a fedélzetre léptem, bár sose látott, így szólt hozzám: ön biztosan Nagy Jani felesége... Kérdeztem tőle, hogy lehet ilyen biztos a dolgában? Úgy, magyarázta, hogy Jani mesélt nekik a családról, a feleségéről, s ahogy most engem elnéz, csakis én lehetek az asszonya. Ekkor jöttem rá, hogy miközben hosszú időn át a hajón tartózkodnak, a legtöbbször a családról, az asszonyokról szoktak egymás közt beszélni, és nem általánosságokat mondanak, hanem egészen részletesen. Különben az a tengerész nem lett volna honnan megismerjen engem.

Bizonyos eseményeket azért Jani elhallgat előttem. Nem mintha titkolózna, de ha valamit túl nyomasztónak vél, vagy még nem ismeretes a végkifejlet, arról mélyen hallgat. Később, amikor már minden elrendeződött s olyan alkalom adódik, hogy egy pohár mellé leülünk egymással szemben, akkor bátorságot gyűjt és nevetve meséli: „Tudod te, hogy akkor, amikor ez és ez történt... és csak azért hallgattam, hogy ne idegesítselek..." Ilyenkor töviről hegyire, szépen elmeséli a történteket... Van úgy, hogy csak ránézek, s máris kitalálom, mikor akar hallgatni valamilyen okból kifolyólag, hogy mikor mérges és miért nincs kedve beszélni. Ilyenkor egyáltalán nem kell zavarni. Majd elmondja magától. Jani nem szereti, ha mi őmellette szenvedünk. Úgy akarja, hogy amit csak lehet, múlt időben kelljen elbeszélnie.

De azért nem tud megóvni minden gondtól. A legnagyobb most éppen a fiunk fokozati felvételije. Számtalanszor elmondtam már Janinak: éppen elég volt, ha én hibát követtem el, és lemondtam a tanulásról. És nem fogom hagyni, hogy ő is ezt az utat kövesse, s ha másképpen nem megy, úgy megverem, hogy attól koldul.

Egyik délután ültünk az asztalnál, kérdezgetem tőle a fizikát, s egyszer csak a szemembe néz: tudod mit, anyu, azt mondja, mit mind eszed az életemet azzal a felvételi vizsgával? Azért, mondom, hogy tanulj, mert én képes vagyok téged el is verni a tanulás miatt. Erre azt mondja nekem nagy bátran az én fiam: na lássuk, adj egy pofot! Még gondolkozni se volt ideje, már repült is a frász. Rám néz nagy mérgesen: igen? Akkor adjál még egyet! És én újra adtam neki egy pofont. Sértődötten pattant fel a székről, és elvonult. Később bevallotta: nem tudta elképzelni, hogy nekem bátorságom lesz őt megütni... Dehogynem, drágaságom, vigasztaltam, a pofozást bármikor hajlandó vagyok megismételni, nehogy később a szememre hányjad, hogy nem vertelek meg idejében.

Istkolatársaim közül többen sóhajtoznak: milyen jó neked, hogy itt élsz a tengerparton, ők csak szabadság idején jöhetnek le egy-két hétre, bezzeg én... Hát ez igaz, nem mondom, a tenger nagyon szép, s nekem sincs éppen rossz dolgom, de elsősorban annak szép, aki a tengert járja, mert aki itthon marad, a parton, az alig várja, hogy a társa hazajöjjön a tengerről. Az sokszor mérges a tengerre, s haragszik a társára is, amiért ő olyan sokáig egyedül marad.

Míg a napokat számolgatom, eszembe jut, hogy egy munkahelyen, ha jól elvégzek egy munkát, megjutalmaznak, megdicsérnek, tán ki is írják a nevemet a tisztelettáblára, a jól dolgozók közé, esetleg megdicsér a főnök, tehát az erőfeszítésnek van valamilyen látszata. Olykor itthon is várnám a dicséretet, a jutalmat...

(Folytatom)

Illusztráció: munkában a jégtörő * Fotó Hegedűs Zsolt