Szociológiai feljegyzések a cenzúra ideológiájáról (1)

(Az alábbi tanulmány, amelynek ma az első része került a blogba, nem az én fejemből pattant ki, de legalább annyit dolgoztam rajta, mintha társszerzője lennék a szövegnek.

Az történt, hogy Dan Culcer barátom kilátásba helyezte: frissen megjelent verseskönyvét, melyet fordításaimnak köszönhetően két nyelven adott ki az Ardealul kiadónál, születésnapján, vagyis június 15-én szeretné bemutatni Marosvásárhelyen. Ugyanazon a napon előadást tartana magyar nyelven egy nagyszabású kutatásáról, mely a cenzúrát venné górcső alá, különös tekintettel a szocialista Románia társadalmi viszonyaiba ágyazva. Mivel az általa összeállított dolgozat vázlata is több órát venne igénybe, megkért, hogy szakmabeli lévén, próbáljam meg kihüvelyezni belőle azt a legtöbb ötven percben elmondható lényeget, ami "cseppben a tenger" alapon körvonalazza szándékait. És ha már úgy is belemélyedek a szövegbe - hangzott a felkérés -, készítsek egy elfogadható magyar változatot is az előadásról, amire adott esetben támaszkodhatna.

Napok óta dolgozom a fordításon. Ami azt jelenti, hogy a válogatás megtörtént. Sőt, Dan is áldását adta rá, mondván, hogy meglátszik rajta a szerkesztői tapasztalat. Blogomba egészen egyszerű és gyakorlati okok miatt teszem fel: 1. mert mind jobban a magaménak érzem; 2. ha valami történik a továbbiakban velem/velünk, legalább egy változat elérhető legyen. Előreláthatólag három részben adom közre barátom érdekfeszítő, íróilag is felkavaró szövegét.)

*

Dan Culcer

A CENZÚRA MINT IDEOLÓGIA

Szociográfiai jegyzetek:

tiltott könyvek és sajtócenzúra

"Azt hiszem, a cenzúra, abban az esetben indokolható, ha szakavatottan alkalmazzák, és nem személyes, faji vagy politikai zaklatás fejében használják.

A cenzúra erkölcsi megindoklása jól ismert, és nem térek vissza rá. Különben is, ha nem tévedek, létezik egy esztétikai jellegű indoklás is. A filozófiai és a matematikai nyelvezettől eltérően, a művészet nyelve áttételes, a leglényegesebb és legszükségesebb eszközei a metaforák, nem a kijelentéses állítások. A cenzúra ösztönzi az írókat ezen eljárások használatára... A mesterségében jártas író bármit képes kifejezni anélkül, hogy a jóízlést sértené vagy átgázolna kora konvencióin. Tudjuk, hogy maga a nyelv is egyfajta konvenció.

Minden, ami az Állam erejét növeli, az én szememben veszélyes és kellemetlen, de a cenzúrát és a rendőrséget jelenleg szükséges rossznak tartom."

Jorge Luis Borges, Magazine littéraire, nr. 37, février 1970, Paris. A cenzúrának szentelt szám.

*

Kutatási elképzelésem bemutatásával kezdem. A projekt jelenlegi állapotában kivihetetlennek tűnik annak a szemében, aki most önök előtt áll, különösen akkor, ha szigorúan magánérdekű tervként kezelném. Életkorom nem engedi meg, hogy további éveket időzzek mindenféle archívumokban, és évente néhány hónapot Romániába jöjjek, hogy az országos sajtóigazgatóság iratcsomóinak sokezer oldalát fényképezgessem. Majd következne további irattárak kutatása is, melyek tevékenysége a cenzúrával határos: a békeszerződés alkalmazásának román bizottsága, az RKP Központi Bizottságának propaganda-, mozgósító, kulturális és művészeti, valamint káderosztálya, a Szekuritáté, a Vámhatóság, a Rendőrség, a külkereskedelmi minisztérium, a Román Tudományos Akadémia, , az ARLUS, az 1944 után Romániában működő kiadók, szerkesztőségek irattárai, mint pl. Orizont, Veac Nou, Flacara, Urzica, Gazeta literara, Viata romaneasca, Utunk, Korunk, Ifjúmunkás, Előre, Neuer Weg, Neue Literatur, Novi Zivot stb. Hogy a naplókban, a memoárokban vagy a szóbeli történelem dokumentumaiként begyűjtött anyagokról ne is beszéljünk, megszólaltatva akár a cenzorokat, a szekusokat, az érintett pártfunkcionáriusokat is.

A kommunizmusban a cenzúra nem másodlagos intézmény. Mindenható és eredményes eszköze az ideológia terjesztésének, tisztogató funkciója révén pedig lángszóróra emlékeztet, mely fölperzseli a talajt, mintha tiszta lapot nyitna, ahogy azt a Forradfalom diktálja, s hamujával termékennyé teszi a terepet az új, a "proletár", a botcsinálta kommunista kultúra zsenge hajtásai számára.

A cenzúrát, vagyis az országos sajtóigazgatóságot 1977-ben "felszámolták". Különböző fedőnév alatt, cenzúra az 1939-1945 közötti háborús időkben, de utána is létezett, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem csak a múltban, de bizonyos esetekben ma is az állam egyik funkciója. Ion Lacusta egy tanulmánya az Akadémiai Könyvtárban fellelt feladatgyűjteményre alapozva, megrajzolja a viszgált időszak cenzúrájának főbb jellemzőit. Adrian Marino könyve főként a ronám országokbeli cenzúra történetével foglalkozik. Szükségesnek mutatkozik a szovjet cenzúrával való összehasonlító vizsgálat is, aminek eddig is számos tanulmányt szenteltek.

*

Projektünk ideiglenes, címe: A cenzúra mint ideológia. És bár elvileg irodalmi vonatkozású témáról van szó, kutatásunk nem kerülheti meg az olyan szomszédos területeket, mint a történetírás, a szociológia, a tömeglélektan, az etnológia.

A kutatás középpontjába állított anyag mindenek előtt irodalmi jellegű, hogy közösen ismert, érthető és elemezhető viszonyítási alapot nyerhessünk, ám a cenzúrának mint jelenségnek a megértése csak úgy lehetséges, hogy a felgyorsított, erőszakos, parancsuralmi társadalmi változások tervezett rendszerének részeként kezeljük. Ez az elképzelés a cenzúrát a Szekuritáté egyik járulékos, kiváltságokat élvező, hálózati, mindenütt jelenlévő módon szervezett intézményeként kezelte.

*

Személyes indítékaim életem meghatározó élményeiből fakadnak. Most csak néhányat ismertetek közülük.

Tanárcsaládban születtem, amelyben könyveket olvastak, azokat becsülték, megőrizték, amelyben az olvasás állandó és kedvelt foglalatosság volt. Soha senki nem tiltotta meg, hogy akár a legkésőbbi órákig is olvassak, Apám társaságában. Soha semmiféle tiltással nem találkoztam, bármilyen könyvet vettem is a kezembe a családi könyvtárból vagy kértem kölcsön. Iskolatáskámban az olykor igen súlyos és vaskos tankönyvek mellett - amilyen például az örökre megátkozott Mihai Roller-féle RNK Történelme - olvasnivaló könyv is lapult, mint Pavel Ignatovtól az Egy partizán feljegyzései, , Alekszandr Fagyejevtől Az ifjú gárda, vagy Jules Vernétől a Grant kapitány gyermekei, de tiltott könyvek is, melyek fedelét kék papírral borítottam be, hogy elfedje a szerzőt és a címet. Ilyen könyv volt a Dox tengeralattjáró kalandjai, egy azóta elfeledett írótól, vagy May Károly Halálvölgye. Ez utóbbi azért volt betiltott író, mint utólag megtudtam, mert szerepelt Adolf Hitler birtodalmi kancellár kedvenc szerzőinek listáján.

Szemtanúja voltam könyvtárak pusztulásának, ezek az emlékek máig kísértenek. Legrégebbi élményem az ötvenes évek elejéről való, talán 1954-ből, amikor apámmal a kolozsvári Karolina téren az egykori ferencrendi katolikus, tehát magyar kolostor mellett mentünk el. A gótikus épületbe 1950 után zeneiskola költözött, ablakaiból éppen könyveket hajigáltak kifelé, azok meg tompán puffantak a kövezeten, halomba gyűlve. Onnan a fürge, jellegtelen külsejű napszámosok kis gömbökben végződő, krumplihányó villával lóvontatású társzekérre pakolták a könyveket. Úgy lehet, e gaztettet elrendelők azt gondolák, hogy a régi könyvekhez ez a legillőbb szerszám... Szinte valamennyi kötet bőrbe vagy pergamentbe volt kötve, sokszáz évesek lehettek. Apám, mint aki a színházban drámai jelenetet lát, ledöbbenve bátorkodott engedélyt kérni az egyik napszámostól, hogy találomra kihalászhasson egy könyvet a halomból, amelynek növekedésével a szekeret rakodó kocsisok nem is tudták tartani az ütemet. Így került a könyvtárunkba, többek között a Historia Quakeriana második kötete, amelyet Amstelodamban (vagyis Amszterdamban) adtak ki, feltehetően 1695-ben, akár az első kötetet.

Szintén az ötvenes években, apám gyermekkorának Erdélyében utazva (apám máramarosi orvos- és papcsalád leszármazottja) a Kolozsvár–Dés–Zilah–Mojgrád–Kápolnokmonostor útvonalon, megfordultunk Balázsfalván is, amely az erőszakos kultúravesztés idején, többek között a görögkatolikus vallás betiltása, a román szellemi közösség elitjének bebörtönzése, a felekezeti iskolák megszűntetése, a könyvtárak tisztogatása vagy elpusztítása révén, elvesztette az erdélyi szellemi és művelődési központ szerepét. Balázsfalvából kihalt település lett, mint egy nehezen megközelíthető sziget, s akkor úgy tűnt, hogy hanyatlása megfordíthatatlan. Egy esős napon, egy állami vagy kollektív gazdaság udvara mellett haladtam el, s az udvaron mocsárra emlékeztető pocsolya terjengett, amelyen át kőről kőre lépkedve lehetett átgázolni. Kiderült, hogy valaki ösvényt rakott , sűrűn egymás mellé helyezett, vastag könyvekből, amelyen át a kaputól egészen egy magas, tornácféléhez vezető lépcsőig lehetett jutni. És ezen az úton a könyvek halálán keltem át. Amikor Apám a házigazdánktól megtudta, hogyan jártam, életében először és utoljára nagyot káromkodott előttem, szidva az ismeretlen gazemberek anyukáját.

*

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár alagsora a betiltott könyvek, illetve közönségesebben: a tartalékolt könyvek, esetleg a letartóztatott és száműzött értelmiségiektől elkobzott könyvtárak lerakataként szolgált. Pillanatnyilag nem találtam 1955 előttri, a letartóztatások és házkutatások eszközlésére és lebonyolítására vonatkozó utasításokat. 1955 után viszont a házkutatást egy, a Belügyminisztérium szervei által kidolgozott letartóztatási és házkutatási Irányelvek (CNSAS irattára, dokumentumok, 101. sz. dosszié, 3-24, a Partitura Securitatii c. kiadványban, Biblioteca de Istorie, Editura Nemira, 2007) szerint eszközölték. Az irányelvek leszögezték, hogy "a könyvekben megvizsgálandó, nincsenek-e sorok közötti feljegyzések, a lapok között cédulák, vagy egymáshoz ragasztott lapok" (390. old.). A könyvek veszélyességi foka, és bizonyítékként játszott szerepük nyilvánvalóvá válik, mikor egy tekintélyes lista felsorolásából azt olvasshatjuk ki, hogy a tiltott irodalom ugyanolyan veszélyes, mint a szúró-vágó vagy a tűzfegyverek...

*

Rudi Schuller prózaíró, Ion Negoiţescu jóbarátja. Földbirtokos, aki földjeit adja el, hogy könyvet vásárolhasson. Rudolf Schuller német magántanárom volt Kolozsváron. Nem túlságosan nagy, de igen szép könyvtára volt, amelybe főként az Echinox szerkesztőségbeli szász fiataloknak volt bejárásuk. Az 1948-as tanügyi reformig egyetemi tanár. Továbbá az Erdélyi Helikon és talán a Pásztortűz munkatársa is. Tökéletesen beszélte a három erdélyi nyelvet, prózai munkáit magyarul írta. Később, az utcára kerülve, magánórákból és könyvtára egy részének elkótyavetyéléséből élt. Ama könyvtárból, melynek megalapozásáért, még a harmincas évek elején, eladta a családi örökségből rámaradt földek egy részét, csakhogy könyveket szerezhessen.

*

A szocialista Románia könyvesboltjait 1963 táján kezdték külföldről behozott könyvekkel ellátni. Kolozsvár központjában, az ódon és mutatós Continental szálló szomszédságában az Orosz Könyv a Mi Könyvesboltunkká (Libraria Noastra) változott. A bolt fölött működött a Tribuna szerkesztősége. A könyvesbolt polcain az importból származó bőségnek csak egy töredékét láthattuk. A külföldi könyvhöz nem jutott hozzá akárki. Az ezzel kapcsolatos szófordulat pedig nem az volt, ami az élelmiszerek esetében, hogy "narancsot osztanak", "banánt osztanak", vagyis ritka és a romániai piacon addig elérhetetlen árut forgalmaznak. Elterjedt viszont a hír, hogy francia könyvek "jöttek" a könyvelosztóba, s a beavatottak: egyetemi tanárok, orvosok, jól ismert kultúraktivisták, lapok és folyóiratok főszerkesztői - megjelentek a Dobrogeanu Gherea utcai lerakatnál, valahol a Törvényszék tájékán, ahol ismerték és elismerték őket. Ott egy, az importáru tárolására berendezett raktárba léptek, ahol bizonyos, nehezen értelmezhető kritériumok alapján jogosultak voltak néhány, leginkább francia nyelvű könyvre. Ezek vagy kisméretű zsebkiadások voltak a népszerű Classiques Garnier-Flammarion sorozatból, továbbá kritikák és esszék a Seuil vagy az Edition du Minuit gondozásában.

(Folytatása következik)

Illusztráció: a kolozsvári ferencrendi zárda épülete a Karolina téren. Jól látszanak az ablakok, ahonnan a kiszuperált könyvek a kövezetre repültek...