(Ezennel folytatom a MEK-en lévő Erdélyi és csángó költészet c. antológia további bővítéséhez szükséges anyag összegyűjtését. Ma sikerült véglegesíteni a Kolozsvárott élő Demény Péter válogatását. Úgy döntöttem, hogy mielőtt az elektronikus könyvtár gyűjteményébe kerülne, elérhetővé teszem e blogban, illetve a Káfé portálon.)
*
1972. július 24-én született Kolozsváron. 1990 - érettségi, Brassai Sámuel Ipari Líceum. 1990-1995 - magyar-román szak, BBTE, Kolozsvár. Kiadónál, napi- és hetilapnál dolgozott, jelenleg a Látó esszérovatának szerkesztője és a kolozsvári bölcsészkaron óraadó tanár. Kötetei: Ikarosz imája (versek) Mentor, Mvhely, 1994; Bolyongás (versek) uo., 1997; A menyét lábnyoma (tanulmányok, esszék, kritikák) Komp-Press, Kolozsvár, 2003; Meghívó minden keddre. (irodalmi publicisztika, Papp Sándor Zsigmonddal) Polis, Kolozsvár, 2005; Visszaforgatás (regény) Koinónia, Kolozsvár, 2006; A fél flakon (versek) Koinónia, Kolozsvár, 2007; Ágóbágó naplója (gyerekversek) Koinónia, Kolozsvár, 2009. Főbb díjak: 1994 - a Látó debüt-díja; 1995 - a Román Írószövetség debüt-díja; 2001 - Méray-díj; 2007 - a Romániai Írószövetség kolozsvári fiókjának prózadíja.
Vers
Büszke szavakkal, mondatokkal takartam el az életem.
Velük talált rám, általuk tett magáévá a szerelem.
Minden pontos, félelmetes, hidegen forró, mint a vágy.
Mutatóujjammal simogattam, s fölfaltam volna már a szád.
Szótagok, szavak, mondatok tornyában tartlak fogva téged.
Ha mindenkitől el vagy zárva, csak úgy mondhatlak az enyémnek.
Úgy lehetsz enyém, ha nem sírsz, csak ülsz a tágas, hűs teremben.
Költő vagyok csupán, nem őrült, sem pedig gonosz vagy kegyetlen.
A szavakat tartani kell, mert különben megbokrosodnak.
Magamnak nem köszönök semmit, csak sarkantyúmnak, ostoromnak. Mindent megmutatok, ne félj, semmi sem szólhat ellened.
De ha meg akarsz szökni innen, akkor megnyílnak az egek.
Eső zuhog, villámok döngnek, dühödten tombol a vihar.
Nincs menekvés: Isten támad, halálra sújt szavaival.
Elhagy az élet, Te is eltűnsz, nincsenek szavak, mondatok.
A vár fölött tébolyult fényű, szörnyen vigyorgó Nap ragyog.
Kuplé a vers eltűnéséről
Kányádi Sándornak szeretettel
Egy csöndesszürke délután
A ritmus magamra hagyott
Csak álltam bámultam sután
Egy csöndesszürke délután
Hogy így magamra hagyhatott
Ilyen egyszerű volt hát minden
Kinyitottam az ablakot
A vers eltűnt a nincseimben
Ilyen egyszerű volt hát minden
Kinyitottam az ablakot
Elvitte mind a szavakat
Minden épkézláb mondatot
Lélegzetem is elakadt
Elvitte mind a szavakat
S minden épkézláb mondatot
Végignéztem a testemen
Vajon én megvagyok-e még
Úgy tűnt el mint a szerelem
Végignéztem a testemen
Vajon én megvágyok-e még
Álltam és csodáltam magam
Üres szoba üres tekintet
Szomorú költő szótalan
Álltam és csodáltam a nincset
Üres szoba üres tekintet
Ballada
Vécésnéni volt az anyám, az apám sem hagyta alább.
Minden este jól berúgott, minden este jól megverte.
Így volt, így volt, micsináljak, én sem tudok másképp tenni.
Feleségem ritka madár, éjjel-nappal zöld a háta.
Mikor este hazamegyek, brazil sorozatok sírnak.
Odaégett mind a rántás, most már mit egyen az ember.
Iszok még egy kicsi vodkát, hátha akkor jobban hányok.
Ököllel ütöm az asszonyt, most már bőghetsz, Esmeralda.
Nem vagyok én kemény fickó, csak hát tényleg micsináljak.
Ha felállok az asztaltól, a kollégák bosszantanak.
Hányszor kúrtad meg az asszonyt, hányszor kérdezik meg még ezt.
Ha egyszer közéjük rúgok, mindnek szétszakad a töke.
Gyere, gyere, kicsi lányom, ne sirasd az anyukádat.
Ne sirasd az anyukádat, ő már úgysem tehet semmit.
Nézek neked brazil filmet, odaégetem a rántást.
Novemberben gyertyát gyújtunk minden egyes éjszakára.
Kocsmadal
a pakliban a pakliban
hej mennyi minden benne van
piros sálas amazonok
kiket szecskába vagdalok
azt mondtam neki szeretem
s ő mégse mondta szerelem
tán játszadozik ez velem
me mingyá le is teperem
mert ugye ez is benne van
a pakliban a pakliban
az el-eltörő nevetés
sikító papírsercegés
véresre harapott ajak
elálló fülű alkonyat
hangosan hersegő fogak
eltakarod az arcodat
a pakliban a pakliban
úristen minden benne van
tollad füzeted versed is
szemed szíved s a lelked is
nappal éjszaka reggel is
tedd bele végre eztet is
Pipával a verandán
Egyszer úgyis kiválasztok egy dombot,
amelyre időnként, mondjuk havonta kétszer,
felrohanhatok és kiüvölthetek magamból mindent,
mint egy rajzfilmben a király, akit nem hagynak aludni.
Egyszer úgyis kiülök egy pipával az élet teraszára,
vagy verandájára, amilyen stílusos vagyok,
hogy ott régi slágereket dudorásszak,
és nagyokat pöfékeljek, mint akinek már minden mindegy.
Egyszer úgyis mindegy lesz tényleg,
pipától, verandától, terasztól és dombtól függetlenül.
Válasz egy szemrehányásra
Honnan tudod, hány arcot szőttem magamnak
a tépelődésekből, kínlódásokból, feszültségekből,
hány arcot szőttem a lelkifurdalásból,
ebből a durva kelméből, azóta is véres a kezem.
Hány arcot szőttem a hazugságból,
a haragból, a gyűlöletből, az undorból -
magamtól s a világtól,
mindenkitől, aki nem én vagyok.
Hány tükörbe néztem s hánytól fordultam el,
pedig lett volna arcom mindegyikhez,
s lett volna vásznam, tűm, ujjbegyem,
hogy új arcaimba belepillanthassak.
Mért gondolod, hogy úgy közlekedem
szépségek és boldogságok,
nők között, akik nekem fontosak,
mintha a Monostor és a Román Opera között közlekednék.
Mért gondolod, hogy könnyen bírom el,
hogy nem szakít szét, ami szétszakíthat,
ha összetart is valami kérlelhetetlen,
keserű, édes, nőboldog magány.
Én nem tudom, hogy meddig tart a szőttes,
és meddig sajog minden kegyetlenség,
és meddig fogad mindegyik megálló,
és meddig borulok le a szerelem előtt.
De azt tudom, hogy nincsen pillanat,
amikor belül ne lennék magammal,
és ne örülnék, hogy én én vagyok,
és ne fájna, hogy örülök neki.
Öregek könyve
In memoriam Sz.D.
1. Mi örömöt tartogat az élet?
2. Tartogat-e még valamit egyáltalán?
3. Vizeletcseppek az ágy mellett a parketten,
4. húgytól nedves bugyi,
5. foltok a lepedőn,
6. vöröslő-barnás pettyek mindenütt,
7. pisi és szar -
8. csak ennyi, semmi több.
9. És a fájdalom, a tehetetlenség,
10. a recsegő ízületek,
11. ropogó agy,
12. dagadó láb,
13. szűkölő erek,
14. szakadó hát,
15. hályogos szem,
16. és a szív, a szív, a szív, a szív, a szív.
17. Jön a fájdalom fölfelé,
18. hogy a sípcsont reped meg tőle,
19. földemé, anyaföldemé,
20. szorul sisaknak fejtetőmre;
21. már régen csak a fájdalom
22. mutatja meg az életet,
23. sírva forognál ágyadon,
24. és nem lehet, mégsem lehet;
25. utál, gyűlöl az unokád,
26. és gyűlöl minden rokonod,
27. az éjszakát nem alszod át,
28. és majdnem-mindjárt feladod;
29. nagyon elfáradsz, mint az est,
30. egy szeretőd van csak: az éjjel,
31. a sötétségre vár a test,
32. s örökre elmegy a sötéttel.
33. Az álmaid örökre lepihentek,
34. vagy máshoz szegődtek,
35. ki tudja, hol vannak,
36. milyen szobában,
37. miféle díszletek között.
38. Eltűnt a szerelem.
39. Kábult hasonlatok,
40. görcsbe rándult mondatok, szavak
41. hiába erednek utána,
42. sohasem érhetik utol:
43. ez már csak a vágynak a vágya.
44. Nem jó a lekváros kenyér.
45. Nem jó a mézes kenyér.
46. Nem jó a vajas kenyér.
47. Nem jó a zsíros kenyér.
48. Nem jó az üres kenyér.
49. A húsnak nincsen semmi íze.
50. A krumplit soha életemben nem szerettem,
51. hát még a mákos laskát,
52. vagy a diós laskát,
53. vagy a túrós laskát.
54. Olyan hideg van itt,
55. nem tudom, hogy tudtok nyitott ablaknál aludni.
56. A szomszédok egész éjjel randalíroztak,
57. hiába, a mai fiatalok nem jók semmire.
58. Az a Winterfeldné sem kéne naponta mosson,
59. biztos nem hagyja, hogy megteljen a gép,
60. csak azon töri a fejét, hogyan csalhatná meg az urát.
61. Itt kéne maradnom, tudom,
62. de annyira unatkozom egyedül.
63. Biztos nem zavarok?
64. Már a saját lányomtól félek,
65. az a mániája, hogy miattam kellett elváljon,
66. többet soha nem megyek oda.
67. Zsíros edények,
68. pókháló mindegyik sarokban,
69. pállott szag a szobában,
70. bili az asztal alatt.
71. Ma is volt egy éjszaka és egy nappal,
72. ez is eltelt.
73. Tegnap is volt egy éjszaka meg egy nappal,
74. az is eltelt.
75. Holnap is lesz egy éjszaka meg egy nappal,
76. az is eltelik valahogy.
77. Nekem már minden nap ajándék.
78. Amennyi hátra van még, azt kibírom.
79. Mikor bent voltak az oroszok,
80. de előbb a magyarok,
81. meg a németek.
82. Jézusmária, milyen rég volt.
83. Az oroszok egyszer az anyád bilijét vitték el,
84. abba főztek valamit.
85. A szomszédasszonyt megerőszakolták,
86. nem tudom, mi lett vele,
87. csak emlékszem, elájult a végén,
88. de nem csoda, annyi kiéhezett orosz.
89. Az a baj, hogy bennem töredékek vannak csak meg.
90. Vagy talán megvan az egész,
91. de én csak töredékeket
92. tudok elmondani belőle.
93. Istenemistenem
94. drágajóistenem
95. mértkellazéletem
96. búvaleltöltenem
97. búvaleltöltenem
98. bánattalkezdenem
99. istenemistenem
100. drágajóistenem.
101. Veszemazéletet
102. jólmegfoldozgatom
103. elviszemelviszem
104. kigomboztattatom
105. bútisvarrokrája
106. bánatoteleget
107. mindegyikujjára
108. egyhaláltkeresek.
109. Ó Uram,
110. vedd el tőlem az én testemet,
111. mert régebben csak átkozni tudtam,
112. most már csak áldani tudom.
113. Ó Uram,
114. vedd el tőlem az én izmaimat,
115. mert mindegyik ellenem fordult.
116. Ó Uram,
117. vedd el tőlem az én inaimat,
118. mert mindegyik hűtelen lett hozzám.
119. Ó Uram,
120. vedd el tőlem a bőrömet,
121. mert megkopott és összeaszott.
122. Ó Uram,
123. vedd el tőlem mindenemet:
124. a karomat, hisz már rég nem tud emelni,
125. a lábamat, hisz már rég nem tud vinni,
126. a tüdőmet, hisz már rég kifulladt,
127. a szívemet, mert már rég nem jó semmire -
128. minek dobogjon, mondd, minek?!
129. Ó Uram,
130. vedd el tőlem az életemet,
131. úgyse leszek általa szegényebb,
132. úgyse leszel általa gazdagabb.
133. Látom most az életemet,
134. mint mikor vihar van,
135. dühödten tombol az orkán,
136. öklömnyi jégdarabok esnek,
137. sír az ajtó, az ablak,
138. kopog a párkány, megy szét a háztető,
139. bent sopánkodnak: elveri a vetést,
140. betöri a kocsik ablakait,
141. akit egy ekkora jégdarab eltalál,
142. az örök életére megnyomorodik,
143. minden tönkremegy,
144. fölmegy mindennek az ára,
145. az emberek nyugtalanok,
146. föl-lejárnak a házaikban,
147. nem tudnak aludni,
148. ömlik az eső,
149. az árvíz tavaly is 600 állatot vitt magával,
150. ezek a meteorológusok se tudnak semmit,
151. mindenkinek lucskos a pizsamája,
152. imádkoznak vagy káromkodnak -
153. s valaki mintha kívülről nézné az egészet,
154. és egészen nyugodt, semleges:
155. mindenen kívül és fölül van,
156. csak néz, csak néz, és meg se moccan.
157. Életemnek hatvanhatodik évébe
158. köt engemet a jó Isten kévébe...
159. Többet adtál, ó Istenem,
160. bár másból feleannyit adtál volna,
161. negyedannyit bár, ne száraz számokat,
162. hanem életet a legjavából,
163. fényeket, nemcsak tolató tehervagonokét,
164. patkányok jóllakott nevetését,
165. disznók pocsolyás aluvását,
166. megtiport, síró gyöngyöket!
167. Ó, patetikus lesz az ember,
168. behódol a romantikának,
169. együtt zokog a szerelemmel,
170. s lefogja végül szemét a vágynak.
171. Az ágyneműtartóban,
172. ahol a fontos iratokat is tartom,
173. már ami igazán fontos,
174. nem a mindenféle hülyeségeket,
175. szóval ott van
176. egy piros kockás plédbe göngyölve
177. a te részed
178. s egy zöld pokrócban a Pistáé.
179. Nehogy megtedd, hogy mindent elveszel,
180. nehogy még a síromban se legyen nyugtom tőletek.
181. Apád már úgyis tönkretette az életünket,
182. az enyémet is, meg a nagyapádét is,
183. mert soha nem láthattuk boldognak a saját lányunkat,
184. az Isten úgy adjon neki nyugalmat,
185. ahogy ő adott nekem,
186. amíg együtt éltek volt.
187. Ne veszekedjetek sokat öcséddel,
188. úgy látszik, ő már így fog meghalni,
189. ha iszik, hát iszik,
190. az egész család ivott,
191. nem azon múlik, hogy ki milyen ember,
192. csak azt sajnálom,
193. hogy ő is így tönkretette az életét,
194. vagy tönkretették anyádék,
195. és főleg apád,
196. mert az az igazság,
197. hogy ő tette tönkre,
198. pedig a gyermek őt szerette a legjobban,
199. csak nehogy valami baja essen ott a katonaságban,
200. mert ezek a büdös oláhok úgy szeretnek minket,
201. mint a kecske a kést.
202. Miben fogok meghalni, Istenem,
203. miben veszejtesz el engem?
204. A szívem fog elvinni,
205. vagy a gyomrom,
206. tüdőm, mellem, hasnyálmirigyem?
207. Nagyon hallgatsz, Uram, pedig
208 - Te ne tudnád -
209. jogom van ám tudni mindazt, amit kérdezek.
210. Nekem igazán nem mindegy, hogy mennyit szenvedek.
211. Csak az nem érdekel, mikor.
212. Az igazán nem érdekel.
213. Mikor a háború volt,
214. és el kellett menjünk valahova édesapámmal,
215. a Szamos tele volt hullával,
216. úsztak, egyik a másikon,
217. és a sok bomba,
218. úgy szálltak, nem is sokkal fölöttünk,
219. ha fölnyúlok, az egyiket elértem volna.
220. De mi lesz, ha például lebénulok?
221. Jobbat is el tudok képzelni,
222. mint hogy a lányom undorát nézzem egész nap.
223. Egy anya fölnevel nyolc gyermeket,
224. nyolc gyermek nem tud eltartani egy anyát.
225. Igaz, én csak egyet neveltem,
226. azt is alig tudtam megszülni,
227. három napig ordítottam egyfolytában,
228. azóta van aranyerem,
229. úgy fáj, mint a nyavalya,
230. azóta van minden bajom,
231. bár ne szültem volna még azt az egyet se.
232. De hát ha az ember tudná, hogy leesik, akkor leülne.
233. De én mégis tudni szeretném,
234. miben halok meg.
235. Mégse mindegy.
236. Katéterek, perfúziók,
237. injekciók, tabletták,
238. unott nővérek, gazember doktorok,
239. kórházszag, gyűrött pizsama,
240. üres lötty leves helyett,
241. napi egy szelet kenyér,
242. részvétarcú látogatók.
243. „Olyan jól tetszik kinézni,
244. biztosan ki tetszik jönni innen."
245. Lábbal előre.
246. Eltűnik minden örömöd,
247. nem marad, csak a fájdalom,
248. rájössz, hogy nem volt semmi sem,
249. csak bilincsek a vágyakon,
250. kegyetlen, hosszú tébolyok
251. hitették el, hogy van remény -
252. az Isten furcsán vigyorog,
253. körötte penészes a fény.
254. Fölfele vágysz, de lefelé
255. húz valami, leránt magával,
256. ez egy végtelen szakadék,
257. régen nem bírsz az éjszakával,
258. csak azt reméled, vége lesz,
259. nagyot reccsensz, vérzik az égbolt,
260. pillanatra sötét egek,
261. aztán rádborul, ami rég volt.
262. Néha kinézek az emlékeim alól,
263. hosszan kapirgálok a sötétben,
264. mindegyre az az érzésem,
265. valamit meg kéne fogni,
266. valamit, ami nem hagy el:
267. nem is a halál ellen,
268. hanem a halálban -
269. valamit, amit elvihetek,
270. ami nem csal meg,
271. valami, ami csak az enyém.
272. A legutolsó örömöd:
273. koporsó, dübörgő rögök,
274. hazug, unalmas, léha pap -
275. Hát ennyi volt. Lement a Nap.
Iván Karamazov monológja
Én sohasem tudtam megérteni,
hogyan lehet szeretni a hozzánk közelállókat.
Nem bírom már, hogy itt ülsz velem szemben,
borostás vagy és percenként szipákolsz,
és vakarod az ótvaros fejed,
és mint a világ, annyira öreg vagy.
És nem bírom, hogy kamaszként vihogsz,
és minden szavad egy káromkodás,
és lányok mellét meséled a másik
kis hülyének, amíg a busz zötyög.
És nem bírom, hogy középkorú vagy,
és vatta csorog a füledből,
fáradt az arcod, elgyötört,
és húsleves leng a kezedről,
és unod már az életedet is,
nemhogy a férjed, azt az állatot.
És milyen lassú, egek, ez a busz,
és milyen későn érek majd haza,
és nem értem, hogy mit keresek itt,
és mért kell éppen veletek utaznom,
mikor gyűlölöm minden alkatrészét
ennek a busznak, s a pofátokat,
és egyáltalán, mért jó ez nekem,
és mért váltottam erre bérletet,
és mi tart itt, hogy le nem ugrom innen,
a minket üldöző úttestre, hogy
kerüljek a kerekek alá, és
szétrepüljön minden porcikám,
mert gyűlölöm az embert, magamat!
Drága barátaim...
Drága barátaim, ablakom már betörte a vágy,
Pedig nemrég együtt szaladtunk a réten;
Ám ez is elmúlt, holdat hoztak a felhők,
Vad tekintetű holdat és zúzmara csillagokat,
S ahogy a sötétbe kinézek, csak a vonatot látom,
Mozdony füstölög, sínek rohannak a szélnek...
Fáradt vagyok, szememet recsegő sugarak szúrják,
Legyetek jók, ha maradtok, ne sírjatok értem:
Huhogó, vén vagonok ropogása köszönti hazámat.
Torony
Egy sötét toronyba kellene húzódnom,
nagyon magasan vagy nagyon eldugottan -
mindegy, csak el ne érjenek valahogy.
Egy toronyban, amely egy másik toronyból
nyílik, amely egy harmadik toronyból -
igen, tán így lenne az ideális valóban.
Ott ülnék, mint valami pók, bagoly,
borz vagy vakond -
szóval, mint egy nagyon magányos állat,
aki ragaszkodik is a magányához, nemcsak éli.
És távol tartanék mindent és mindenkit,
aki rést akar találni rajtam,
pláne lüktető seb után szimatol.
Fájdalom, boldogság, szerelem, remény,
szakítás, kétség, megrázó iszonyat -
nem érdekelne semmi, csak ülnék odabent.
Csak ülnék ott, és kizárnám magamból
ezt a furcsa, csodás, imádott, gyalázott,
aljas, hűtlen, gyönyörű életet.
Haza-szvit
Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el.
Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra,
meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után.
Most csak Ladány, Szolnok - ez is ugyanannyi.
Két pályaudvar közt fújtat Budapest.
A vonat mellett, taxi, taxi, taxi,
vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak.
Át a restin, igazi taxik,
ez a Gyurcsány ám a gazember,
de hát az Orbán is.
A politikával nem érdemes,
nem törődnek ezek, csak a zsebükkel
meg a kibaszott kurva anyjukkal.
Kollégium, te drága menedék.
Maga román, no látja, ez derék.
Én felvidéki, ugye tudja.
Négy órát zötyögök a buszba'.
Zuhany alá, a megváltás maga.
Ez még nem Pest, csak a szájszaga.
Nem is tudtam, hogy liberális vagy,
hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális
hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz.
Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali
bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé,
azt azért tényleg nem hittem volna.
Sült krumpli Rákoskeresztúron,
rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt,
tíz éve áttelepült osztálytársak családjával,
ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,
mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk,
a hazai, az mindig hazai,
tíz év albérlet, tíz év küszködés,
tíz jobb év itt, ahol a több kevés,
harminc éve, hogy keresünk, hazám,
az ám.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos -
a felszólamlás utólagos -,
az utcákon úgy rámsújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
ha megvágom magam véletlenül,
emléktáblák ömlenek belőlem,
szobortalapzatok és felavatások,
wassalbert en gros, reményik dögivel,
csabakirályficsillagösvényen,
hortyhafehérparipán,
én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom,
csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul,
csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt,
kagylómban a gyöngy.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
élet helyett trianonkodom,
székely harisnyában járok,
így érzem igazán magyarnak magam,
a sárgarépát juszt is muroknak nevezem,
a hasábburgonyát szalmakrumplinak,
fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
hattúli, kisebbségi és ilyenek,
taccs, szöglet, beadás - ezt mind húsz évesen tanultam,
amúgyosan románul tudom őket,
románul nőttem én fel velük együtt,
logikus hát, hogy én román vagyok,
s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
nem élő ember - közhelygyűjtemény,
nem engem lát, bár rám néz, aki néz,
csak eldönti, hogy „nemzeti” kell lennem,
táblaavató, szenvedőleges,
ki Horthyval fekszik és Csabával ébred,
és gyűlöli a sok mocsok oláhot.
Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok,
hogy még a magyarnál is magyarabb,
és minden táblát ellene avattam,
és minden bajért csak őt okolom,
és megettem országa kenyerét,
és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos -
a felszólamlás utólagos -,
az utcákon úgy rámsújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Itthon élek, de otthonra vágyom,
csakhogy itthon van nekem otthon is.
Hol is lehetne az én csillagom,
melyik ég az, amelyik rámterül,
és nem karcolja meg a bőrömet,
melyik fűszál nem fúródik belém,
melyik átok nem hull vissza rám,
melyik áldás nem olyan, mint egy átok.
Itthon élek, de itt is idegen,
és ott legalább annyira vagyok,
sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék,
nyugton szelhetnék a kenyeremből,
ne gondolnám, hogy alig fájdalom,
mégis itt motoz bennem szüntelen.
Azzal áltattam magam, létezik
haza és nemzet és más ilyenek,
hogy nekem is tudna közöm lenni végre,
és nem pusztán a demagógiához,
hogy átjövök egy határon és akkor
magamban is átlépek egy határt,
egy jó határt, mely önmagam velem
egy furcsa férc mentén köthetne össze,
választna el.
De így nem lehetett,
nem lehetett így; csak néznem a Dunát,
ha elszabadulok olykor otthonomból,
néznem a Várat és a Váci utcát,
a Ferenciek terét, hol gofri sül,
s vaníliával vagyhatok magyar,
s gondolhatom a Gellérthegy fölött,
hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.
Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban,
s most már a gőg miatt sem, elmerült.
Hazajövök, hol szintén nincs hazám,
engem ez, sajnos, végleg elkerült,
nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging,
mert annyi zizz tán nincs is a világon,
amennyi nekem kellene, hogy lazán
végigtekinthessek a hazámon,
kattog a vonat, ez itt már Ladány,
ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár,
annyiszor kellett becsapnom magam,
hogy többször nem csapom be most már.
Szivárvány
Nem érdekel a lehetetlen és a lehetséges,
nem érdekel a szerelem és a szakítás,
nem a barátság és az ellenségeskedés,
az öröm és a szomorúság,
a tűző nap és az eső -
ha már, akkor inkább a szivárvány,
földöntúlian ahogy felragyog egy-egy képtelen,
váratlan, lenyűgöző zápor után felettünk,
úgy választ el, hogy semmit el nem választ,
csak megjelenik pompásan és bolondul,
csak ott van, mert másképp és máshol nem lehet.
Walther von der Vogelweide vigasztalása
Mennyit kerestél s hitted, találtál is barátot,
benne olyan világ, amely a te világod,
kerek egész, világod hitelesebb világa,
tüze lobog, mégis tárgyilagos a lángja,
szeret, de nem hazug, nem hízeleg legyintve,
nem mar beléd, miközben szemforgat a szelídje,
nem mindegy neki, hol, mért vacog a lelked éppen,
világod és világa beszélget a szivében.
De olyat is találtál, aki nem űz megértést,
nem gyakorol kegyelmet, elkergeti a féltést,
törékeny lelkedet kajánul meg sem is parittyázza,
úgy elvakítja tövig rágó sznobériája.
Most ezt kell mondjam, pajti! hallanád, mintha szólna,
és véleményivel vadul kilovagolna
vagy inkább kúszna-mászna, hízelgőn sündörögne
a híresek után a hírbe, az örökbe.
Vitatkoztál velük? Tán szánakoztál rajtuk?
Ne tedd, hiába úgyis: rég nem övék az arcuk,
csak másolata másnak, a divat szkennelése,
ha megvárták, hogy jöjjön s nem mentek ők elébe.
Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged,
keresd tovább a ködben önnön személyiséged,
és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod,
akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.
Pete Dem dalaiból:
Hó
Szeretnék úgy élni, mint a hó,
nem gondolni arra, kire hullok,
flaszterre, búzaföldre, autóbusz elé,
verébre, kutyára, patkányra,
szerves vagy szervetlen hulladékra,
folyóra, tóra, befagyott milyen vizekre,
milyen örömökre, milyen bánatokra,
milyen gyávaságra miféle életekben,
milyen szerelmekre miféle gyűlöletekben,
mire, hova, egyáltalán miért,
csak hullani, hullani, hullani.
Lélekkeserű
Szeretném, ha szép lenne az új év,
sikerekben, borban, búzában, békességben gazdag,
ha én jó lennék benne.
De maholnap 38 leszek,
nagyon is jól tudom, nem olyan egyszerű
ez a sikerekben, borban és egyebekben,
sőt, még én se biztos, hogy jó leszek.
Azt talán mégis elvárhatom
attól, aki legfelül figyel vagy szunyókál,
hogy egy év múlva vele ugyanitt,
ugyanígy írjam ezt a lélekkeserűt.
Dal a műtő előtt
Bereményi Gézának és
a halhatatlan Cseh Tamásnak
Az reméltem, hogy a fogamtól van ez, de nem,
sajnos, nem, mondta egy egyenköpeny,
bár lenne úgy, ahogy most már nem lehet,
s zuhantam legalább negyven emeletet.
No de ne féljen, nem biztos még semmi sem,
folytatta tovább a kedves egyenköpeny,
bejön és másnap máris, máris mehet,
s feljöttem olyan öt-tíz emeletet.
Azóta utazom emeletek között,
a szívem néhányszor már elköltözött,
nem tudja szegény, hol kéne lakni miért,
ha már engem mindenféle zuhanás elért.
Végül is hát, végül is hát,
annyian élték már át,
végül is kérem, végül is kérem,
két oldal minden érem.
Neféljnefélj, neféljnefélj,
messze még neked az éj,
oly messze van, nincs az közel,
éjedre nappal felel.
Dúbídádú, dúbídádú,
dúbídádúbídádú,
dúbídádú, dúbídádú,
éjedre nappal fe-lel.
Vigasz
Most megmenekültél, mondja nekem
a vénasszony, akinek mintha nem lenne kora,
megmenekültél, ügyes vagy,
mondja valahogy gúnyosan,
big deal, kuncog,
honnan tud ez ilyen szavakat?!
Megúsztad, ügyes vagy,
folytatja és meghúzza a kendője egyik szárát,
fekete az is, mint az odvas foga,
amelyikbe még nem dugott be,
szerencsém van, nahát.
Szerencséd van, még élsz egy darabig,
nem is hitted volna, mi, vihog undokul,
most kijöttél, de nem lesz mindig így,
itt nem lehet győzni, de te csak hitegesd magad,
nyavalyás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése