Az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete melegen érdeklődött Posch Dániel csángó könyvecskéje iránt, amiről február 19-i bejegyzésemben - több könyvújdonsággal egyetemben - néhány ismertető mondatot írtam. A cikk elkészült, ide is felteszem.
*
Mostanában, amikor bevált szalondivat sok helyütt a csángókat elsiratni és úgymond megváltani, kétszeres öröm egy-egy őszinte segítség szándékával fogant, igaz könyvet kézbevenni. A székesfehérvári Posch Dánielé pedig éppen ilyen („Messze ott, hol nap szentül le.” Csángómagyarok Moldvában. Lénia 2 Reklám- és Médiaügynökség Kft, Székesfehérvár), annak ellenére, hogy a szerzőt nem csak a csángó kérdés, de a közírás valamely szintjén sem tartják igazán számon. Sőt, szerény kis könyvecskéje (az egész nincsen száz oldal sem!), bár a csángó népélet olyan kiváló képíróinak alkotásai illusztrálják, mint Hegedűs Dóra budapesti és Ádám Gyula csíkszeredai fotográfusok, némely, magukat bennfentesnek vélő „szakértők” ellenérzéseit is kiváltotta - természetesen, igaztalanul.
Posch Dániel vállalkozása azért jó és tiszteletre méltó, mert mindvégig megmarad a jóindulatú segítő szerepében. A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület tagjaként, mint akinek tényleges és meghatározó élményei is vannak a csángóföldi valóságról, hétköznapokról, egy pillanatra sem kíván felcsapni botcsinálta szakértőként. Ahhoz viszont, hogy a magyar nyelvterületen minél több emberhez eljuttassa a csángó sorskérdések helyes értelmezésének a kulcsát, a könyv tömör, kellően személyes, jól dokumentált, a leglényegesebb problémákat exponáló szövegéhez a legjobb szakembereket, a leghitelesebb forrásokat hívja segítségül, és minden alkalommal becsületesen jelzi is azokat. Nem vész el a tudomány vitás kérdéseiben, nem gyárt új elméleteket, viszont átfogó társadalmi-politikai-gazdasági-szellemi-néprajzi-hitéletbeli helyzetrajzát nyújtja a hegyen túli csángóságnak, a sokak számára érthetetlennek tűnő, már-már abszurdnak tartott csángó kettősségnek, a „se itt, se ott”, illetve az „itt is, ott is” állapotnak. Tényeket sorakoztat fel, változásokat rögzít, értesüléseivel egészen a jelen pillanatig példásan napirenden tartja az olvasót. Nem konzervanyaggal dolgozik, hanem a legfrissebb információkkal. Ugyanakkor dicséretes az a gyakorlati szándék is, amiről a könyv február közepén történt csíkszeredai bemutatóján beszélt, tudniilik hogy szándékában áll a mű román kiadását is megjelentetni, hogy azok kezébe is eljusson, akik otthonosabbak a román írásbeliségben.
Rendkívül rokonszenvesnek találom azt a természetes szerénységet, amivel Posch Dániel a témát kezeli. Tudatában van annak, hogy könyve mindenek előtt a „hasznosság” elnevezésű kategóriába sorolható, ennek érdekében viszont minden eszközt bevet s olyan erőket mozgat meg (a két neves fotográfusnak az ügy mellé állítása, hozzájárulásuk önzetlensége jó példája ennek), amelyek igazolni tudják az előszót író Hegyeli Attila, a Moldvai Csángó Oktatási Program vezetője józan és pragmatikus helyzetértékelését:
„Állítólag mi magyarok amolyan siránkozó nemzet vagyunk, csángó ügyekben különösen: leggyakrabban a pesszimizmus hangjait halljuk politikusoktól, kutatóktól.
Mennyivel előbbre lennénk, ha nem temetnénk a moldvai magyar kultúrát, hanem a bástyáját építenénk!... Úgy tűnik, hogy a bevált recept egyszerű: mi tegyük meg, amit megtehetünk, sose beszéljük le magunkat a cselekvésről, a többit meg bízzuk Rá” - áll a Sírni lehet, dolgozni kell című szövegben a könyvecske élén. Az ekként leütött alaphangtól a továbbiakban könyv szellemisége egy fikarcnyit sem tér el, s a két csángóföldi kiszállás élményei birtokában Posch Dániel képes arra, hogy korszerű, mélységesen etikus csángó-szemléletet ne csak a megfogalmazásig, hanem a cselekvésig következetesen képviseljen.
„Sokan egész egyszerűen valóban nem is tudják, hogy magyarul beszélnek, addig, amíg magyarországi látogatóval nem beszélnek és nem tapasztalják megdöbbenve, hogy egészen jól megértik egymást.”
Aki elfogadja e helyzetképet mint természetes realitást, azt nem gyötri semmiféle nyelvi elfogultság és nem szűk nemzeti érdekektől vezérelve kezeli a csángó kérdést, hanem inkább azt sugalmazza, hogy a csángó sors a tiltások és kiátkozások, a félelmek és szorongások, a bizonytalanságok és a gyanakvások helyett egy mélyen humánus, toleráns, sajátos értékeikre odafigyelő, azokat ösztönzőleg pártoló közhangulatban öntörvényűleg kiteljesedjék. E folyamatban egészen biztosan döntő szava lesz az öntudatlanul, de mégis csak átmentett gazdag hagyománynak is.
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése