A világba ide-oda szétküldött kötetek visszhangja most kezd idáig érni. Azon voltam, hogy elsősorban azokhoz juttassak el olvasnivaló gyanánt a könyvből, akik név szerint, fajsúlyosan is tényezői a Jelentések-nek, s ebből a sorból nem maradhatott ki Kenéz Ferenc sem. Már csak azért sem, hiszen az ő példája - amiként többször is hivatkoztam rá - segített hozzá ahhoz, hogy természetesnek vegyem és elfogadjam az önelemzés szigorát és az erősen kritikus hozzáállást saját dolgainkhoz. Így aztán örömmel nyugtáztam, amikor a Skype révén tudomásomra jutott, hogy február 6-án becsengetett hozzá a postás és a könyv is eljutott hozzá. Még aznap délután megkaptam az első summás - de talán kissé elsietett - ítéleletet:
Megtörténhet, hogy ez a kötet "mindent" lesöpör majd az asztalodról s végülis ezzel a munkával állsz majd a magyar irodalom színe előtt...
Persze, ekkor még inkább csak gusztálgatta, forgatta a könyvet, nem mélyedhetett bele, mert másnap jelezte, hogy olvasás közbeni bejegyzéseket fog időnként tenni, ahogy halad előre a szövegben. Az elsőt február 7-én meg is tette:
Hát az biztos, Gábor, hogy mi mindannyian, mai olvasóid, kutyanehéz helyzetben vagyunk, mert hagytad magad kutyanehéz helyzetbe kerülni... Ma úgy a 115. odal környékén le kellett tegyem a könyvet, a veríték szinte kiveri az embert... Olyan feszült, olyan problematikus, hogy szinte olvasni nem lehet tovább... Szóval nemhogy továbbírni, tovább olvasni is nehéz azokat a napokat... Bizonyára le kellett volna állj. Ott, rögtön, abban a megváltozott pillanatban. És – talán itt a gubanc – te tovább írtad... (Mármint nem az emlékezést, hanem a korabeli valóságot.)... Ezt most muszáj ilyen keményen megfogalmaznom: mintha a munka hitelesítené az erkölcsöt – és nem az erkölcs a munkát... Mert hiszen itt nem az a kérdés, hogy a társaiddal való viszonylatban a te lépésed erkölcsösebb volt-e mint az övék – hanem hogy ez a te lépésed egy másik lépésednél erkölcsösebb volt-e – a valósággal való viszonylatodban?!
(Ami közbe-közbe felmerül bennem, rendre meg fogom írni...) Ha elfogadod ezt a reflektálást... Baráti szívvel, megbecsüléssel és jóakarattal... Az biztos, hogy ezt a munkát az helyezi különleges erőtérbe, hogy most, amikor mindenki a róla készült megfigyelési-szekus dossziék után futkos - te "feljelented magad"... .az egyetlen elfogadható ítélőszék előtt...
(Február 8-án... OLVASÁS KÖZBEN... Még harminc oldal...)... Persze, látom, joggal mondhatod: ne az életem, hanem a könyvem felett ítélkezzetek.... Utólag nem lehet a történelem korrektorának elszegődni...
És akkor egy jókora hallgató periódus következett - a kezdeti sűrűbb üzenetekhez képest. A hallgatás csak február 23-án tört meg az alábbiakkal:
Szóval, hát az a helyzet, kedves Gábor (mert hiszen azóta természetesen végigolvastam a könyvet), most így az egészet együtt látva rendkívül furcsának tűnik nekem, hogy napi munkád, életed, kontemplációid és konfrontációid során – sem a történések valós idejében, sem a naplóíró utólagos mérlegelése során – nem jelenik meg, nincs különösebb (hacsak nem „kuriózumszerű”, vagy véletlenszerű) jelentősége annak, hogy azokban az években (is) mindenki számára volt egy másik szellemi-intellektuális közeg, amely ugyanannak a hatalomnak kitéve élt, írt, alkotott, amelyben ez a könyvbéli élet lejátszódik és nem alkudott meg. Magyarán: ezek szerint mintha semmit nem jelentett volna, hogy volt egy másik „vonulata” illetve jelenléte is a romániai magyar írásnak, amely – mondjam így: a „ti” konjunkturális viszonyaitokat, kompromisszumaitokat, kiegyezéseiteket el nem fogadva, vagy éppenséggel: elutasítva – mutatott példát, adott erőt mindannyiunknak. Szóval ez a felső vezetői kör (sajtóról beszélvén) nem csak az apparátust írányítókkal került szembe, hanem, akaratlanul, de természetesen, azokkal is, akikkel „írástudókként” szövetkeznie kellett volna...Világos, hogy ez (éppen a felvállalt kompromisszumok miatt) lehetetlen volt, ám hogy amolyan „lelkiismereti” tényezőként sincs jelen, hát eléggé lesújtó dolog... Így hát itt nem az a mérvadó, hogy mi, akik ebben a katyvaszban többé-kevésbé benne voltunk, hogy és miként „mérünk be”, hanem hogy azok a fiatalok, akiknek ez a könyv nem egy „újrajátszható”, újraátélhető élet, hanem egy elítélt kor „bemérendő” tartozéka – ők miként ítélik meg munkád s annak jelentőségét?
Nekem személyesen különben nem az igazságtevés (vagy „tanúságtétel”) hitelével, hanem az igazságtevés (vagy tanúságtétel) művészetével van gondom e könyvben. Úgy érzem, igaziból nem döntötted el, hogy visszaemlékezést, önéletrajzot, önéletrajzi regényt, dokumentumkötetet vagy confessiót akarsz-e közreadni... Ezzel együtt: megkerülhetetlen munkát tettél az asztalra...
***
Ha meg is lepett a Kenéz Feri érvelése, jobban belegondolva, azt is mondhatnám, hogy a döntő dolgokban igaza van. S Kenéz nem lenne Kenéz, ha nem kritikusan közelítene meg bármilyen jelenséget, legyen szó akár a saját munkájáról is. Lehet, hogy nem volt számára túl könnyű kimondani ezt a sommás ítéletet - bár ezt innen nehezen tudnám megállapítani - , számomra viszont úgy tűnt, hogy viszonylag könnyen megemésztettem, mert érzem benne a megérteni akarást, a "túlsó part" jogos kérdését egy olyan helyzetre, amit sosem volt alkalmunk ki- és elbeszélni.
Éppen mert semmit sem kívántam szépíteni a múltamon, annak sem adhattam hangot, ami egy más síkban, egy más valóságban, valahol Erdélyben, az elhagyott szülőhelyen zajlott. Bukaresti életem, a szerkesztőségi körön és a hivatalos közegeken kívül a családi otthon "magánzárkája" volt, ahová igyekeztem, hogy a világ zaja lehetőleg megszűrten, tompítottan érkezzen. Azt is "szerencsémnek" tartottam olykor, hogy írótársaimról, mozgásterükről, kijelentéseikről, cselekedeteikről inkább csak hallomásból, ellenőrizetlen, kósza hírekből tudtam. Ha olykor komunikáltam is velük, a Feri által most feszegetett kérdés következetesen tabu maradt közöttünk - olyasmi, amit sem ők, sem én nem mertem soha szóba hozni. Gondolom, ezek az elemek azért valamennyire átjönnek a könyvön, bár tudom, ha valamit nagyon kell magyarázni, akkor ott az eredeti megfogalmazás kívánni valót hagy maga után.
Különben éppen ez az a kérdés, amit föltettem magamban, és amire most, 2010-ben is szinte lehetetlenség felelni: hogyan lehetett ezt a kétféle világot, kétféle utat tisztázatlanul hagyni egymás között? Cs. Gyimesi Éva ...Szem a láncban c. könyvét olvastam nemrégiben s próbáltam olvasónapló-szerűen feldolgozni magamban azt a kolozsvári létformát, amelyből Éva és szűkebb köre - benne Kenéz Ferenc is - tisztán, megalkuvás mentesen, ám a felelősségből a rájuk háruló részt mégis magukra vállalva kerültek ki. Nyilvánvaló, hogy én ezt immár csakis kívülről, távolról tudom szemlélni, bármekkora szimpátiával, de csakis idegenként, mert az élet sose újrajátszható, egy könyvben is csak fikciós lehetőség van rá. Attól nem félek, hogy az utókor miként fog megítélni, mert sokkal rosszabb véleménye nem igen lesz majd rólam, mint amilyennek magamat "elkönyveltem".
Ferinek abban is igaza van, hogy a könyv, esztétikai megközelítéssel egy megfoghatatlan valami, ez is, az is, amaz is, meg ez se, az se, amaz se, másszóval a művészettel való együttműködésem erősen problematikus. Több éves tépelődés utáni helyzetbe kellett belenyugodnom: ha azt akarom, hogy tető kerüljön a vallomásaim fölé, akkor félre kell tenni mindenféle műfajbeli és irodalmi töprengést. Amióta csak a kézirattal foglalkozom - és ennek lassan már 7-8 esztendeje -, ahányszor jobbító szándékkal újra kézbe vettem, mindig egy új vállalkozásnak tűnt. Végül pedig azt állapítottam meg, eléggé keserűen, hogy egyik se lett jobb a másiknál, legfeljebb picit másabb.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy valóban egy nagy boglya az egész, de azt lehet villázni, forgatni, tenni-venni, ízlések és pofonok szerint, és nem annyira a szerkesztettség mondja ki a végső szót, mint inkább a hitelesség, az őszinteség. Hogy ez kellően érvényesülhessen, kevésbé formai, mint inkább erkölcsi szabványoknak kell elsősorban megfelelni. Igen, ez a vallomás már ilyen: dadogós, ugrándozó, hezitáló, nekilendülő, olykor bőbeszédű, máskor szűkszavú, a vallomás időben és térben áll össze, nem együltében szüli meg az ember, és ez a ziláltság, az újra és újra feloldani szükséges zárkózottság érzékeltetése az, ami "elrendezi" ezt a könyvet. Ha ezt valaki regényként akarja rajta számonkérni, azon én nem segíthetek.
Illusztráció: a szocialista valóságot kémlelem kukkerrel, Kőrispatak határában * Fotó: Imreh S. István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése