József Attila versei - Döntsd a tőkét, ne síránkozz
1931 június
A tizenhétéves József Attila első kötetével (Szépség koldusa) csodagyerekként jelentkezett. Sokatígérő kezdetére (a könyvének előszavát író Juhász Gyulán kívül) e sorok írója hívta fel először a figyelmet egy azóta megszünt folyóirat hasábjain. További kötetei: a "Nem én kiáltok" és a "Nincsen apám, se anyám" zűrös tarkaságukban is beváltottak egyet-mást a gyerekkori ígéretekből. Új könyve bizonyos eszmei egység köntösében jelentkezik: a költő ajkába harapva, törik-szakad, proletárköltészetet akar adni.
Minden valamirevaló költő fejlődése folyamán megtalálja azt a hangot, amelyet aztán a magáénak nevezhet s amely mintegy láthatatlan egységbe fűzi az egymástól esetleg távoleső lírai mondanivalókat. Vannak költők - e megtalált hang birtokában vagy anélkül -, akik e hang-nyujtotta egységen kívül vagy azon túl, költészetüknek tartalmi egységet igyekeznek kialakítani, majd mindég a lírai spontaneitás rovására. Esetleg kötetenként más-más tartalmi egységet, ami aztán, főkép önmaguk számára, a sokrétűség illuzióját adja. József Attila új kötetében először kísérletezik efajta tartalmi egység megteremtésére, mely nála érzelmi egység is egyben: a proletariátus osztálytudatos hangja akar lenni.
Mondanunk sem kell, hogy proletárköltészetet adni nem több és nem kevesebb, mint egyszerűen költészetet adni. Példa rá Petőfi és Ady, akik bár nem voltak ortodox marxisták, írtak néhány olyan verset, amelyet a proletariátus ma is a magáénak vallhat - de a költészet is.
Tettek-e ezek a nagy költők engedményeket költészetük rovására? Tudjuk, hogy: nem. József Attila ha úgy érzi, hogy eszmei mondanivalójának javát szolgálja: megalkuszik a költészet rovására. Vajjon menthető-e ez a megalkuvás? És csakugyan az Eszme javára szól-e? Hiszen az Eszme maga nem alkuszik s aligha kívánja meg, hogy a költő megalkudjék - ha mindjárt az ő javára is.
Pedig ez a megalkuvás lépten-nyomon szembetünik József Attila új kötetének lapjain.
Áradat című versében például egy teljesen fölösleges, papírosból ragasztott utolsó szakasz csak arra jó, hogy a proletárokat idézhesse.
Még jellemzőbb példa a "Dörmögő", amely mint mindközönséges "polgári" vers jelent meg évekkel ezelőtt egy polgári lapban. Hogy csinál belőle az élelmes fiatalember proletárköltészetet? Roppant egyszerüen. Kicserél néhány jelzőt. Így lesz a "bokor hajadon"-ból "gazdag hajadon", a "haragvó ludak"-ból "proletár ludak" (lásd: osztályellentét) és mivel szocialista költő semminő vonatkozásban le nem írhatja Isten nevét: "erős az Isten, mint a csikarás" a rutin zsurnaliszta gyorsaságával változik át "erős a sorsunk stb."-vé.
Egy másik versében korán elhalt anyja sorsát idézi példamutatóul:
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -
S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -
Látom, megáll a vasalóval -
törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -
Itt elfogadom: gondoljátok meg proletárok - helyzeti ereje és igazsága van - bár a marxista értelemben pontos: tőke helyett kevésbé fogalmi szó közvetlenebbül hatott volna.
De milyen gyerekes és hatásvadászó az ilyesmi:
Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrúgja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább, tovább!
Olyan ízetlenségről nem beszélve, mint amikor a költő "tűnő, foltozott fenekét" és "vad ürülékeit" lobogtatja meg a világ előtt, nem csekély exhibitionizmussal.
Az ízléssel általában baj van József Attilánál. Szemmelláthatólag súlyt helyez bizonyos nyerseségre, szókimondó durvaságra, amely mintegy költői pózává merevült. Mint az idült alkoholista: józan perceiben is gépiesen elhadarja ugyanazokat a káromkodásokat, amelyeket mámoros-állapota még némiképen indokol. De hol van ebben az egész kötetben egyetlen mámoros-állapot? Azt képzeli József Attila, hogy előre megfontolt nyerseséggel pótolni lehet az erőt? És ha jelzők csereberéjével és a megrendezettség egyéb külsőséges eszközeivel közös szemléleti-nevezőre hozza verseit, ez már kárpótol a bensőségességért - ami nincs?
Amellett - nem érdektelen ellentét - kedvenc jelzője a lágy: lágy a tanya, lágy buggyanás, lágy a táj, lágy bánat, lágy talaj, lágyan elülünk, lágyan zsongva - amint látható nem is valami meglepő összetételekben használja. Nem zárkózhatom el a feltoluló ötlet elől, hogy a költő e gyakori lágyságát tudatalattijának árulkodó vallomásaként fogadhatjuk el, szemben a tudatossal, a szándékolttal, miszerint ő harcos, sőt osztályharcos költő.
Ady emlékezete című, nyilván kamaszkori versében (leggyengébb a kötetben) a versértő és kritikus József Attilával is megismerkedünk. Aki még nem tudná, e versből adatik tudtára, hogy Ady "verse törvény" és e versek ritmusa - édes!
E fiatal költő tehetsége mindazonáltal nem vitatható el. Kár, hogy velejében eredeti képalkotó fantáziáját sokszor eredetieskedéssel túljátssza; tömött, érzéki nyelvét legtöbbször túláradt önszeretettel használja. Néhány dalszerű versének - a kötet kiemelkedő, zavartalan darabjai! - (Füst, Harmatocska, Bánat, Beszél a tej) nyelvi és hangulati szépsége mellett behízelgő muzsikája van, más verseiben egy-egy megvesztegető ötlet. Tud bravúrosan egyszerű (Betlehemi királyok) és az értelmetlenségig homályos lenni (pld. a "Dörmögő" utolsó szakasza a "rózsaromboló leánnyal").
Egy-egy versében bravúrt bravúrra halmoz. Nem tudja, hogy szürke a szürkén: meglepő színhatásokat hozhat, de bravúr a bravúron csak közömbösítik egymást.
Nyelvét Balassin, Gyöngyössin, a kuruc-költészeten, továbbá Csokonain és Petőfin pallérozta, de nem veti meg Adyt sem: az "úri szél" három versében is szerepel, egyízben a rím és pedig a rossz rím kedvéért: az úri szél, a dörgő.
Három Villon-fordítás is szerepel a kötetben. Itt az alkalom: lássuk a formaművészt! Villon bravúrosan könnyed, szárnyaló versei helyett értelmetlenségekkel tarkított, a prózai döccenőkbe szinte beleveszett, ólomlábon járó versezeteket kapunk. Villon és József Attila verse között körülbelül az a különbség, mint egy középkori páncélos-lovag és egy mai vívó technikai felszereltsége között. A középkori lovag - József Attila.
Sárközi írta legutóbb valakiről: unalmas költő - és kifejtette, mi minden van e látszólagos unalom mögött. József Attilával ellenkező az esetünk. Ő nem unalmas költő, könyve tele van meglepetésekkel, jó és rossz értelemben, de végigolvasása után semmi megoldatlan nem marad - ha csak nem valami hiányérzet, mint végső íz.
Fenyő László
Az irodalom és a faji jelleg
1931 augusztus
Négyesy Lászlónak durva támadása jelent meg a Budapesti Hirlapban Hegedüs Loránt ellen és pedig vezércikk formában. Mint "a magyar irodalmi lelkiismeret" fütykösöli Hegedüs Lorántot, aki egy előadásában valami olyat mondott, hogy a faji jelleg hajszolása nem érték az irodalom szempontjából.
Ez a támadás felujítja bennem a húsz év előtti cikkek emlékét, mikor Négyesy László, már akkor is mint rugalmasságát vesztett, nem éppen ifjú ember, egy egész írógenerációt ostorozott, mint szerény katonája egy irtóhadjáratnak, amit az akkori Akadémia és Kisfaludy-Társaság indított.
Istenem, milyen egyszerű dologról van szó. A tanár urak, mint a nemzeti szellem hivatalos őrei biztosan tudnak mindent ex professo. Előttük nincsen kétely, ellenben van biblia. A bibliájuk fő fejezete Arany János. Alfejezet Petőfi Sándor. Vannak aztán Énekek éneke s más fejezetek, Berzsenyi, Virág Benedek, Dugonics András, jó öreg Gvadányi s így visszafelé.
Szépen, tisztán ki van az dolgozva, hogy mit mondott Széchenyi s mit mondott Gyulai Pál. Pontosan meg van állapítva, hogy mit kell érteni a nemzetiesség alatt s a tanár úrnak semmit sem kellett tennie és fáradnia, csak elővenni a régi fegyvereket és eldörögni a Kárpátoktól az Adriáig annyit dörgött frázisokat.
Ma azonban más világ van, mint anno dazumal, a mai Magyarország rettenetesen más, mint húsz évvel ezelőtt. Ma már a régi fegyverek csütörtököt mondanak.
Mért más? Hát először is Trianon miatt. Ez a Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben. A megcsonkított Magyarország ténye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek; hogy egy vértelen irredentizmust teremtessenek; hogy a népkönyvtárak katalógusát cenzurázzák, hogy a naptárak és a hivatalos kiadmányok szellemét kézben tartsák, és olyan Corviniákat termeljenek, amit a Hivatalos kíván.
Ezzel azonban az élet nem törődik, mert az élet még rettenetesebben más, mint volt húsz év előtt, mert a mai élet tele van feszültségekkel, kétségbeesésekkel, jajszóval, gazdasági összeomlással és mindenekfelett a világszemléletnek véghetetlen és csodálatos átalakulásával.
Vége van annak az időnek, mikor falusi néptanítókkal lehetett irányítani az irodalmi felfogást. A héten egy falusi munkás egylettől kaptunk egy levelet, amelyben bírálják a Nyugat mult évfolyamában megjelent cikkeket. Olyan kultúra van ebben a levélben, amit egy falusi földmíves írt, hogy Négyesy László világszemlélete elhalványodik mellette.
Japánról beszél és Angliáról beszél ez a levél s meglátja a japán költészet bűbája mélyén a rettenetes gazdasági nyomorba sülyesztett népet s ha a montenegrói népballadákat venné szemügyre ez a levélíró, megtalálná ott a Hegedüs Loránt kecskéjét és faji jellegét. Négyesy Lászlóék ilyeneket nem találnak meg, csak verslábakat és verstechnikai kincseket.
Azt mondja Négyesy László: "a népek és nemzetek megannyi egyéniség, egymástól részben eltérő képességekkel. Mindegyik tesz hódításokat, a szellem, a művészet, a szépség birodalmából foglalgat, más más ponton hatol előre, új meg új kincseket tár fel. A vívmányokat aztán kölcsönösen át is veszik egymástól..."
Ahogy ő képzeli a nép-egyéniségeket.
Itt van egy aktuális tény. A magyar területet darabokra vágták s az elmult tíz év alatt a leszabott részek önálló és új életet kezdenek élni. Itt van Szlovenszkó magyarsága és itt van Románia magyarsága. Mindkettő olyan új vonásokat mutat, olyanannyira új arcu magyarokat produkál, hogy e pillanatban legalább három magyarság áll egymás mellett, sőt bizonyos szempontból egymással szemben.
Nem régen voltam Szlovenszkóban s még mindig tele vagyok azokkal a mélységes és megdöbbentő benyomásokkal, amiket ott kaptam. A szlovenszkói magyarságot két főtipusra lehet bontani. Az öregekre és a fiatalokra. Az öregek még a Négyesyék iskolájában nőttek, tele vannak szegények honfibúval és honfitűzzel. Az életet úgy látják, mert nem láthatják máskép, csak ifjúságukban magukba szedett világkép alapján, ahogy a hivatalos népnemzeti iskolák nevelték beléjük. A fiatalok másképen látnak.
A fiatalok már idegen iskolákban nőttek fel, olyan nyelven tanulták a tudományokat, amelyen szüleik ma sem értenek, nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniök magukból. Egy szociálisabb és kultúráltabb magyarságot. Európaibb magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszaváról. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet s ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet. S ha a magyar meg akar állani ebben a rája kényszerített életben, okosabbnak és emberségesebbnek kell lennie, mint a régi volt.
Nos hát cseréljük ki ezeket a javakat, amit ők máris megszereztek.
Mi baja van Négyesy Lászlónak Adyval? Ezek az ifjú magyarok ott a határokon túl Adyból indultak ki, az Ady kultúrmagyarságának a gondolatai gyujtották fel bennük a szent tüzet, hogy lehetnek magyarul is kultúremberek, méltók nemcsak a környező idegen nyelvű népelemekhez, hanem Európa kultúrájához.
Ha Ady kultúrmagyarságának a gondolatai gyujtották fel bennük a szent tüzet, hogy lehetnek magyarul is kultúremberek, méltók nemcsak a környező idegen nyelvű népelemekhez, hanem Európa kultúrájához. Ha Ady el tudta érni abban a fojtott régi levegőben, ők még könnyebben s még muszályabbul kell hogy megszerezzék azt a modern világszemléletet, amely nélkül az egyszerű élet sem lehetséges számukra.
Magyarok ezek, magyarabbak, mint itthon szegény, sötétségben és fel nem világosítottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.
Faji jelleg. A mi ifjúságunknak sejtelme sincs arról a népszeretetről és néplélek tiszteletről, amelyben azok ott tüzelnek és dolgoznak. De ez a népszeretet nem a borjúszájú ingnek szól, és nem a zsíros hajú kondást imádják, mint a magyarság szimbolumát, hanem a felszabadult gondolkozású földmívest, aki a mai technikai vívmányait alkalmazza gazdaságában, ujságot olvas és tisztán megérti a mai idők szellemét.
Igaz van Hegedüs Lorántnak, ha brutális példakép azt mondja, hogy Montenegróban nem talált mást, csak kecskét és faji jelleget.
De nekem is igazam van, aki azt hirdetem, hogy a mai magyar falu itthon is más, mint volt húsz év előtt. A mai magyar falukon és pusztákon a traktorok tízezrei dolgoznak és a régi kis lovakat a Noniusok fajtái, a régi apró tyúkokat a fajbaromfi váltotta fel s a régi népkörökben a falu sarkában, a nép nem csak köpköd, hanem olyan dolgokról vitatkozik, hogy számtalan esetben magasabb nívón mozog a vitájuk, mint a parlamenté.
És hogy ez így van, ebben nagyobb része van Adynak, mint a Magyar Tudományos Akadémiának, amely nem adott eszméket félszázad óta, vagy régebben a magyar közélet számára, ellenben Ady adott és pedig gyujtó eszméket és építő lángolásokat.
Mi az, amit olyan főpapi ornátusban őriznek a Négyesy Lászlók? Mintha azt prédikálnák, hogy járjatok két lábon és felemelt fővel. Nem járhat másképen az ember. Nem élhet egy nemzetnek a gyermeke máskép, csak nemzetének külső jellegzetességével. Ady volt olyan magyar, mint akár Arany, akár Petőfi s ha Arany velünk élt volna, hozzánk tartozik és nem hozzájuk, mintahogy nem tartozott egy percig sem az előző generációhoz, csak a magáéhoz. S hogy ez így van, a Négyesyek által elhallgatott Elveszett Alkotmány bizonyítja. Hisz azért hallgatták el.
Cobdenre hivatkozik, akinek jobban tetszettek volna a kecskék, Ťmert sanyarú gyermekkorában kecskéket őrzöttť. Hát mért hagyta ott, ha annyira tetszett neki a kecske? És mért tekinti sanyarú gyermekkornak Négyesy azt az édes idillt, mikor egy Cobden kecskét őrizhetett?
Vagy azt akarja mondani, hogy gyerünk vissza a kecskékhez?... Ez valóban nagyon egyszerűsítené a mai állapotokat. Ez az az eszme, amit a szent főpap tanácsol, mint remediumot a mai szörnyű dolgok elintézésére? Gondolom nagy népszerűsége lesz vele mindazoknál a magyar közgazdasági népelemeknél, akik fölemelkedtek a legprimitívebb ősfoglalkozások fölé.
Akik városba özönlöttek, gyárak, üzletek, műhelyek gazdái vagy alkalmazottai lettek. Akik vállalkoznak és tönkremennek. Akik magasabb kultúréletet élnek. Vagy élnének, ha lehetne... Ugyan mit is kínlódnak. Menjenek vissza a kecskékhez és zabáljanak kecsketúrót és nem lesz semmi bajuk.
A nemzeti érzés nem azt jelenti, hogy elmult életek kihalt formáihoz ragaszkodjunk, hanem azt, hogy a mai élet, az egyre fejlődő élet ura legyen az ember. Ha a kecskét meg tudta énekelni, majd megénekli az autót is, ha öröme lesz benne.
Új eszmékre, új célkitűzésekre van szükség; új igékre és új érzésekre.
De nem affélékre, amit Négyesy mond, hogy "el kell jönni annak a költői Messiásnak, akit várunk, akit epedünk, aki el fog jönni és aki mindnyájunknak kedves nagy művészi és tartalmi értéket fog hozni." Nem egy üres és sivár messiánizmusra van itt szükség, hanem életre és igazságra. S munkára. Okos, emberséges és céltudatos munkára. Ez lehet a mai magyar irodalom jelszava.
Az pedig, amit nemzetinek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig az irodalomban.
Móricz Zsigmond
Az erdélyi regény és az erdélyi regények
1931
Ennek a szónak, erdélyi regény, különös hangzása van az erdélyi írók terminológiájában. Ők joggal önérzeteskednek abban, hogy komolyabb és magasabb célok felé fordulnak, közvetlenebbül merítenek népük forrásaiból és a szépirodalomban is az erdélyi kisebbségi magyarság sorsproblémáit igyekeznek feszegetni.
Nemzeti és szociális regényt akarnak írni s ebből az elgondolásból következőleg ideáljuk az a regény, amely egy nagy képben összefoglalja mindazt, ami a szétszakadáskor és azóta az erdélyi magyarsággal történt, népük mai állapotát és jövendő kilátásait. Ezt nevezik ők erdélyi regénynek és ennek megírását szinte kötelességnek érzik.
Sok elméleti vita is folyt róla, a többség a történeti regények pár év előtti divatával szemben úgy találta, hogy ma az író ne a multba nézzen, hanem markoljon bele a jelenbe, ragadjon fel belőle mennél többet és mennél mélyebbről s igyekezzék öntudatossá tenni olvasója előtt a saját sorsát. Az elmélet után jöttek a megvalósítás kisérletei. Most már egész kis sorozata került Erdélyből az "erdélyi" regényeknek.
Magától értetődik, hogy valamennyinél a kiindulópont maga az elszakítás ténye. Hogy történt? Hogy történhetett? Hogy viselkedtek a katasztrófa alatt, hogy reagáltak rá a nép különböző rétegei? Milyen felelősségek következtek és kikre a történetekből? Hogy tájékozódott át, milyen válságok és szenvedések között az erdélyi magyarság korábbi uralkodó helyzetéből a kisebbségi helyzetbe? Ezeket a kérdéseket vetik fel elsősorban mind.
A felelet pedig temperamentum, társadalmi helyzet szerint különböző. Lényegileg azonban mégis kétféle, aszerint, ahogy az írók mindenféle kapcsolatok révén vagy az úri osztály, vagy a falusi nép szempontjából nézik az eseményeket és perspektíváikat.
A temperamentum szélső hatásán Székely Mózes áll. Az ő Zátonya végeredményben a megkötözött ember tehetetlen dühének és kétségbeesésének tragikusan szilaj kitörése. Mindenesetre dokumentuma annak a lelki állapotnak, amelyben az elszakítás első időszakában a magyar úri osztály élt, annak a végső elkeseredésnek, amely a történelmi végzet sötét hatalmaival az egyes ember parányi erejét szeretné szembeállítani, az elébe meredő kényszerűségekkel megalkudni nem tud és nem akar és végül nem talál más megoldást, mint az öngyilkosságot, a maga öngyilkosságát és a fajtáét.
A Zátony-ból minden tragikus teátrálisságán át, ősi magyar tempó sugárzik ki, a saját úr voltának mint egyedül lehetséges életformának elképzelése. Az egész regény úgy hangzik, mint egy nagy "eb ura fakó" kiáltás.
Az indulat, amely a regény vak hősét fűti, bizonyára nagyon sok erdélyi magyarban lobogott s a legtöbben közülük bizonyára vakok is voltak: nem látták, nem láthatták, mi történik velük és mire rendelte őket a sors. S az elkeseredés első óráiban bizonyára nagyon sokakban benne volt a Zátony vakjának a gondolata: ha meg kell halni, haljunk meg szépen, magyar módra, egy tragikus szép gesztussal.
Ma már látjuk, hogy nem kellett meghalni, nem is volt szabad meghalni, mert a népnek élnie kell. A könyv úgy hat ránk, mint egy történelmi regény, egy elmult pillanat atmoszférájának a lerögzítése. Ha az egész magyarság megmaradt volna ebben az öngyilkos indulatban, akkor ma már nem volna Erdélyben magyar kisebbségi kérdés. A kényszerűség és az életösztön rászorította a magyarságot, hogy megtalálja az új helyzetben az élet új formáit és lehetőségeit.
Székely Mózes egész lelki habitusa, ahogy regényében kitárul, a földbirtokos úri emberé, aki a földben látja az egyetlen pontot, melyben az élet megkapaszkodik és ha a föld kicsúszik alóla, úgy érzi, kicsúszott az egész világ. Érthető, hogy ennek az osztálynak legizgatóbb és legsúlyosabb kérdése a föld volt, amellyel együtt az új hatalmasok elvették tőle régi hatalmi helyzetének egyetlen talapzatát, hagyományos exisztenciájával együtt. A Földindulás, Berde Mária regénye is itt fogja meg Erdély témáját.
Őt is a földbirtokos osztály sorsa érdekli, de ő indulat nélkül, tárgyilagosan - sok tekintetben programszerű tárgyilagossággal - nézi a kérdést, nincs benne, mint Székely Mózesben, az érdekelt osztállyal való maradéktalan azonosság, csak a kívülről nézőnek a rokonszenve. Az ő elgondolása szerint háromféle magatartás volt lehetséges az új impérium hatalmaival szemben. Az egyik a Zátony vak emberéhez hasonló föltétlen tagadás, az új helyzetnek semmi áron el nem ismerése, a gyűlölettel és megvetéssel teli indulatnak megmerevítése.
Ez romantikus álmokban, hiú reménykedésekben és tehetetlen vad bosszútervekben emészti fel önmagát minden haszon nélkül. Az alakok, akik ezt képviselik, nem látni világosan, az író szándékából vagy szándéka ellenére, élet-ellenes, dogmatikus merevségükkel és kíméletlenségükkel ellenszenvesekké is válnak. A másik lehetőség: megalkudni a hagyományos úri önérzet és erkölcsi érintetlenség árán is a hatalom képviselőivel és így menteni, ami menthető.
Ez az író szerint az alantasabb erkölcsi színvonalra való lecsúszást jelenti, a büszke magyar úriság balkanizálódását. A harmadik lehetőségben van a jövő reménye: megőrizni azt a keveset, ami megmaradt, megvetni a lábat az ősi rögnek utolsó darabkáján, élni egyszerű, tevékeny életet, megőrizni az erkölcsöt és a szolidaritást a néppel. Szép elgondolás a Berde Máriáé s az írónő talán nem is gondolt rá, hogy kihangzásában benne van a kisebbségi magyarság élet-perspektíváinak összeszűkülése.
Akik valamikor urak voltak és egy nagy ország horizontjában éltek, azok ivadékai kemény munkával védik a kis földet, amely egyúttal egész horizontjuk is. Ha írói szempontból Zátony-nak a temperamentum túlságát vetjük szemére, a Földindulás-ban épen a temperamentum fogyatéka tünik fel. Az alakokon nagyon is megérzik a program, ezért nincs bennük elég az élet tüzéből s az előadás sodra sem mindig ragad magával.
Nyirő József mintegy középen áll: a falusi nép sorsára veti tekintetét, de a tanult uriember, a nép közt élő pap szemével. Az isten igájában regénye, melyről már írtam a Nyugatban, nem is elsősorban politikai vagy szociális regény, mint a többiek, melyeket megbeszélésem tárgyául vettem.
Világnézeti problémát ábrázol: azt a külső indítékokkal is siettetett belső fejlődést, amely egy fiatal papot a hivatásával és egyházával való szakításba visz. A politikai és szociális légkörváltozás csak háttér benne, de ebből is kitetszik, hogy ő is a népben, a székely paraszt szívósságában, egyszerűségében és a földhöz való ragaszkodásában látja a jövő minden reményét.
Ezt szinte agresszív módon, éles kritikával az úri osztály ellen fordulva fejezik ki Kacsó Sándor és Tamási Áron. Az előbbi, kinek Vasvágányon című könyvéről szintén írtam már, több nekifeszüléssel, mint erővel, szemmelláthatóan Az elsodort falu szuggesztiója alatt a szemlélet egyoldalúságán és az élet-teremtő erő hiányosságán omlik szét. Ő az intelligenciától, vagy mondjuk az úri osztálytól való teljes elfordulásba, a parasztság kizárólagos kultuszába helyezi a magyarság egyetlen életlehetőségét.
A kritikát a szenvedélyességig menő egyoldúsággal fejezi ki Tamási Címeresek című új regényében. Ennél különösebb könyvet bajos volna találni. Óriási írói hibákat követ el és mégis folyton érezni benne egy erőteljes tehetség szuggesztióját. Minduntalan a ponyva határán jár és előadásának mégis megvan az az ellenállhatatlan örvénylése, amely ragadja magával az olvasót a regény közepébe s amely csak született elbeszélőben lehet meg.
Alakjainak alig van belső hitele, nincs állandó karakterük, lelki arculatuk mindig a helyzet következménye szerint módosul. Egyes jeleneteiben azonban mély emberi hangok szólalnak meg. Az író mindig érezhető animozitással nézi alakjait s ezért nem tudjuk őket valóságosaknak látni. Egy nagy tehetség teljesen amorf műve ez, egyenetlensége még a magyar irodalomban is párját keresi.
A politikája is - a regényben erősen érezhető politikai tendencia van - éppen olyan kevés hitelü, mint az írói eszközök használata. Már a címével is bevallja, hogy az erdélyi főurak ellen fordul. Szerinte ezek teljesen alkalmatlanok bármiféle nemzeti célok megvalósítására. Olyan gőgösök, hogy már nem is egyebek, mint díszmagyarban és frakkban járó gőgök. Önzésük még a nemzeti katasztrófa pillanatában is legfeljebb a családi és osztályérdekekig tud kitágulni. Értelmüket csak milliméterek választják el az idiotizmustól.
Ebben a képben az írót szemmelláthatólag félrevezette a tendencia. Olyan buzgón igyekezett igazolni, hogy maga cáfolja meg magát. Olyan túlságos lendülettel ugrott a nyeregbe, hogy a másik oldalon leesik a lóról. Mágnás-alakjaiban nincs semmi emberi. Akár ismerjük az erdélyi mágnásokat, akár nem, ezeket az alakokat nem tudjuk elhinni, mert nem emberek, még csak nem is torzképek, hanem egy tendencia érdekében való, indulatból sugallt kitalálások.
De az intelligencia sem jár jobban. Az az egyetemi orvostanár, akit az idő forgataga belesodor a politikába s akiben megfogamzik az erdélyi fejedelemség felélesztésének naiv ideája, semmivel sem igazabb alak, mint a mágnások. Soha nem tudjuk róla, üres fecsegő-e, szélhámos vagy jóhiszemü romantikus. Néha az egyik, néha a másik, néha a harmadik. Nimfomániás leánya mintha a Capillaria furcsa férfifiguráinak női mása lenne, lábon járó és beszélő genitale. Az író mint könyörtelen erkölcsbíró áll alakjai felett, de nem egyszer elárulja gyönyörködésének akaratlan jeleivel, hogy erkölcsi ítélete körül zavarok vannak.
S ez a zavar nyilvánvalóvá lesz az egyetlen alakban, akivel az író rokonszenvezik s akivel láthatólag azonosítja magát, a székely zászlóaljban szolgáló katonatisztben. Ebben az alakban van kimondva az erdélyi magyarság fennmaradásába vetett remény egyetlen jogcíme: a székely parasztba kell horgonyozni a jövőt. De ahogy ez a székely fiú a programm megvalósításába fog! Szélhámos ügyvédi furfanggal rántja ki az ősi birtokot a fél-idióta gróf és szerelembolond felesége alól, hogy majd székely parasztok közt ossza szét.
A fiatal gróf és felesége a kastélyukban ülnek este, mikor rájuk tör a valóság, hogy a román megszállás már megtörtént tény. Sírnak, siratják Erdélyt, Magyarországot, a rombadőlt régi világot. Ez a jelenet gyönyörű, az ember hajlandó elfelejteni, micsoda hitvány alakok sírnak. Meg van hatva és velük sír. Itt az író valami egyetemes érvényűt fogott el, lerögzítette egy pillanat tragikus hangulatát. Bizonyosan volt este, amikor minden erdélyi magyar házban így sírtak.
Mi is így sírtunk, Budapesten és vidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Ilyen megragadó jelenet nem egy van Tamási könyvében. Annál jobban sajnáljuk, hogy aki ilyet tud írni, nem bir eljutni a judicium olyan biztonságáig és az alkotóképesség olyan egységéig, amely szerves művészi alkotásra tenné képessé.
Ötféle változatban láttuk, hogyan reagálnak a történelmi események áldozatai, az erdélyi írók a fajukat ért katasztrófára. Minden világfelfogási és temperamentumbeli különbség mellett egy dologban megegyeznek, csak különböző hangsulyt vetnek rá: a jövő egyetlen reménye a föld és aki műveli, a paraszt.
Talán nem alaptalanul lehet ebből arra következtetni, aminek más jeleit is láttuk: az erdélyi magyarságban megindult a nagy szellemi és erkölcsi revízió, a nemzeti gondolat átformálódása demokratikus alapon. Az erdélyi intelligencia rájött, hogy megfosztva az állam támogatásától, mely azelőtti uralkodó helyzetének létalapja volt, sőt egy ellenségesen hangolt állammal találva szemben magát, csak úgy tud fenmaradni, ha szorosan azonosítja magát a néppel, melyből egykor kirajzott. Az élet kényszere megteremti a változott viszonyok változott ideológiáját.
Az erdélyi regényt egyik író sem tudta teljesen megcsinálni. De adtak erdélyi regényeket, amelyekből kitapogathatjuk az erdélyi magyarság lelki állapotát.
Schöpflin Aladár
A szokásos módon botrányba fulladt a vasárnapi Székely hét
1931 augusztus
A szokásos módon botrányba fulladt a vasárnapi Székely hét, a pénzbeszedő megszökött, a statisztériát nem fizették ki, az előadások elmaradtak
Vasárnap délután - amint ez már szinte szokásossá vált az utóbbi időkben - ismét botrányba fulladt egy nagyszabásunak beígért népünnepély.
Napokkal ezelőtt jelentek meg a hirdetőoszlopon a Székely hét plakátjai, amelyek minden szépet és jót ígértek a tenyészállatvásár területén megtartandó népünnepélyre: ökörsütést, bucsut, bált, székely mulatságot, és mint főattrakciót egy szabadtéri színházi előadást, amelynek két kis darabját erre az alkalomra Lázár István az ismert székely regény- és novellaíró írta. Délután 5 órára volt kitűzve a nagy előadás, amely azonban elmaradt.
A bejárat előtt ugyan már korán reggel elhelyeztek egy kis cédulát, amelyben értesítették a n.é. közönséget, hogy a szabadtéri előadást technikai okok miatt nem lehet megtartani, de ez a figyelmeztető írás olyképen volt elhelyezve, hogy azt jóformán senki sem vehette észre.
Csaknem négyezer ember váltotta meg 54 filléres belépőjegyet a népünnepélyre, amelynek árát később a szabadtéri előadás elmaradásáért való kárpótlásul 29 fillérben állapította meg a vezetőség. A publikumot már a belépés pillanatában mély csalódás érte. Az igézetesnek, pompázatosnak és minden eddiginél nagyobbszabásunak ígért Székely hét területén sivár kép fogadta a belépőt.
Néhány vásári áru, összetákolt ringlispil állott csupán a Tenyészállatvásár területén, amely természetesen senkit sem érdekelt. Mindenki a szabadtéri színpad felé sietett, amelyen persze nem volt előadás. Öt óra után már hangosan szitkozódott a tömeg, a vezetőség után kiáltoztak, mert látni akarták a népmulatságot.
Két rendező igyekezett megnyugtatni a közönséget, amelynek most már szóbelileg is értésére adták, hogy a pénztárnál elhelyezett figyelmeztető tábla szerint az előadást nem tartják meg, de kárpótlásul kedden vagy szerdán kihozzák a két óceánrepülőt: Endresz Györgyöt és Magyar Sándort. Hogy a bejelentés következtében nagyobb botrány nem történt, az csupán a nagyszámban kivezényelt rendőrlegénységnek volt köszönhető, akik minden igyekezettel azon voltak, hogy a becsapott és fölbőszült közönség kárt ne tegyen a vásári árusok portékái között, akik természetesen szintén ráfizettek a Székely hétre.
Alig csillapodott is némileg az izgatott publikum, amikor ujabb botrány tört ki. A vásári árusok visszakövetelték a lefizetett 28 pengős helypénzeket, azzal az indokolással, hogy a népünnepély vezetősége nem nyujtotta azt, amit ígért s a legnagyobb bevétel sem haladta meg egyik árusnál az öt pengőt sem. A vásári árusokat csak az békítette meg, hogy a rendezőség egyik tagja közölte velük, hogy a helypénzeket visszafizetik. Este 7 órára már csak néhány elkeseredett árus s a rendezőség egy- két tagja maradt a fiaskóval végződött népünnepély színhelyén. Munkatársunk megállapította, hogy a Székely hetet a Hargitaváralja jelképes székely község megbízásából Toronyi Gyula, az Operaház tagja rendezte, aki a szervezés és előkészítés munkáját Grünfeld József boxrendezőre bízta, akinek nevéhez eddig is több botrányos boxmérkőzés rendezése fűződik
Grünfeld a vendéglői bérlet kiadását, amelynek jövedelméből a művészek tiszteletdíját akarták fizetni, továbbá a vásárosok helypénzeinek beszedését Tónai Elemér volt árumintavásári igazgatóra bízta, aki, amikor el akartak számolni vele, nem volt sehol, eltűnt. Minthogy ilyenformán a statisztákat sem tudták fizetni, az előadás elmaradt. Tónai ellen följelentést tettek a rendőrségen.
A Zeppelinen egy magyar ujságíró átröpülte az Északi sarkot
1931 augusztus
Berlin, aug. 12.
Az északi sarkról visszatérő Zeppelin a tempelhofi röpülőtér fölé érkezik, az izgatott tömeg Hock! Hock!-ot dörög, a zenekar a Deutschland, Deutschland über alles!-t játssza. Egy huszonhat éves fiatalemberre várok, akit Arthur Köstlernek hívnak.
Magyar fiu és berlini ujságíró, ő az egyetlen riporter, aki részt vett az északisarki expedícióban, mint az Ullstein lap képviselője. Az apja Pesten él, egy angol textilcég megbízottja, az édesanyja itt vár rá a tömegben, dobogó szívvel és ragyogó szemekkel. Figyeli a léghajóból kiszálló utasokat és egyszerre csak fölsikolt.:
- Ott van…ott van Arthur!...
Köstler most is ujságíró, miközben kiszáll, jegyzetel. A mikrofon elé állítják. Határozottan megkapó nyugodtsággal beszél, utat tör magának az édesanyja felé. Jobbról - balról a vállát veregetik, mindenki tudja, hogy ki ez a villogószemű, feketehaju fiatalember. Valaki megkérdezi:
- Sie sind vin Ungar?
- Jawohl - mondja mosolyogva Köstler
- Hogyan jutott el idáig? - kérdezem
- Hát, Istenem…- szerénykedik - , nincs ebben semmi különös… Négy reált Pesten jártam. Aztán szüleim Bécsbe költöztek és én ott érettségiztem. Előbb mérnöknek készültem, de a technikai főiskolát nem végeztem el. Ujságíró akartam lenni…Az lettem! Ennyi az egész …A Neue Freie Presse szerkesztőségében dolgoztam, majd Bécsből Párizsba kerültem, az Ullstein - konszern hat év előtt Palesztinába küldött ki…Tapasztalataimból arab nyelvű cikkekben számoltam be. Tudósításaimmal olyan nagy sikerem volt, hogy Lord Palmer tudományos kitüntetésre terjesztett föl, amit Párizsba való visszautazásom után meg is kaptam.
- A magyaron kívül angolul, németül, franciául és arabul ír és beszél a fiam - magyarázza az anyja.
- Hát a nyelvtudásom mindenesetre hozzásegít az ugynevezett sikerekhez - folytatja Köstler.- A legnagyobb sikernek azt tekintem, amikor a konszern ilyen különleges megbízást ad, mint például ez a Zeppelin - út. Erről egy hasonló riport jut az eszembe. Két év előtt a délfranciaországi árvízsujtotta terület fölé indultam röpülőgépen. Valami baj történt az aeroplán egyik szárnyával és mi gépestől együtt belezuhantunk az árvízbe. Mondhatom, nehezen evickéltünk ki a tarajos hullámok közül…
- Mikor jön Pestre?
- A szeptembert föltétlenül Pesten töltöm szüleimnél. A Zeppelin Amerikába készül. Ugy hallom, hogy nekem is vele kell mennem. Mielőtt a Zeppelin indulna, hazajövök….
Forrás: www.huszadikszazad.hu
Illusztráció: Arthur Koestler, a sarkutazó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése