(Folytatom az Erdélyi és csángó költészet c. honlap bővítését újabb alkotókkal. Az urszu2-n nemrégiben bemutatott Demény Péter jóvoltából készült el az alábbi, Visky Zsolt verseit tartalmazó válogatás, mely a Káfé portálon is megjelenik majd; továbbá előkészületben egy-egy összeállítás Szalma Réka és Dankuly Csaba költői terméséből is.)
*
VISKY ZSOLT 1988-ban született Marosvásárhelyen. Jelenleg a kolozsvári BBTE elsőéves bölcsészhallgatója. Verseit közölte többek között a Látó, a Nagy Kilometrik, az Irodalmi Jelen, a Szőrös Kő, a Műút. 2006 januárjában Látó-debütdíjas, 2007-ben, a kolozsvári Apáczai Líceum végzőseként Korunk-díjas. Verseskötete: Tudsz-e repülni? (Stúdium, 2003), fordításkötete: Ruxandra Cesereanu: Keresztesasszony (Koinónia, 2007). Így vallott magánról a szerkesztőnek:
"Hosszú ideje (értsd: >12 hónap) befogadóként vagyok jelen az irodalomban. Azt is mondhatnám - a nyelvérzék szinte kéri ezt a szócskát -, hogy csupán befogadóként, de ebben még nem vagyok biztos. Tény, hogy egyre nehezebb az íráshoz való viszonyomat definiálni, ha mégis megpróbálnám, többek közt ilyen szavak lennének benne: fontos, közeledés, távolodás, öröm, félelem, stb. Még jó lenne beletenni a játékot. Jó lenne visszatalálni, addig is van itt néhány régi szöveg, szeretettel..."
Pas de deux
– részlet –
(Ha táncolsz, kedves…)
Ha táncolsz, kedves, testeden
feltűröd a világot, akár ha
patak vizében szoknyád
szegélyét.
(A költő nem tartja magát)
A költő nem tartja magát
feljebbvalónak a dolgoknál, ezért
van az, hogy megfigyelheti
őket.
Mint vadász az őzet,
vagy mi. A hasonlatokkal sosem
voltam jóban. Elég volt nekem,
asszonyom, maga (,) a látvány.
Az ablakok a testen, tudja,
a csukló, a térd, s hogy van-e
valójában, ami mögöttük van,
él-e, ami csupán a behatárolhatatlan
ölén él?
Ez persze jóval kevesebb a
valódi, a megírt nézés gyönyörénél,
hiányos, mondhatni, hiányzik belőle
a szederjes kéz, a csöppnyi toka, s
a kazánház, hol fenyő kékell.
Ilyen világ ez a világ, de hál’ Istennek flexibilis.
Bocsáttassék el békével.
Amit a hangról
Első, utolsó, s az összes többi
sorban: egy nő futott át rajtam,
csak úgy átfutóban.
Hogy így született-e a hang,
vagy a sajátját hagyta itt, nem
tudom. Ha viszont ez utóbbi történt,
jó tudni: él valahol egy néma nő.
Hangjától elszakadt, mondanám, de
fennkölt lenne, s különben is:
halvány a jel, mely
erre utal.
Ha távolodik, tőlem távolodik, és
közeledni is tőlem. Mint
lágy szürke csillogás fel-,
majd széttűnőben.
Ha közeleg ha távolog
Álltunk az őszben, most is állunk.
Ez folytatása egy korábbi,
rég megkezdett állásnak. Vagy a korábbi
állásnak – mondhatnám, hogy pontos legyek.
Meglep még olykor – egyre kevésbé –, hogy
mintha csak haza – ágy asztal tévé –, ránk
a legyek.
Tényleg úgy állnánk itt?
Nem tudom, kívülről milyennek, ha
tűnik egyáltalán, s ugyanúgy belülről sem.
Térérzékem egyre ritkábban működik,
nehéz felbecsülni a távolságot köztem
és dolgaink között, olyan állottszerű
ez is, állottszerű, mintha a sorban
valamiért, amire
vágyni is könnyedén beleunható.
De mienk ez a könnyedség, s ha
hasra tőle nem is esünk, mienk
az ősz, s még pár dolog.
Ha közeleg ha távolog.
A szer. költ. nehézségeiről
Annyi szavam van. Neked
adnám őket, de minek?
Annyi szavam nincs. Neked
adnom őket korántsem egyszerű.
Hogy kicsit is
Meg kell tanulnunk elhelyezni
szerelmünkben régi szerelmeinket.
Az idő ritkán segít ebben, bár azt
gondolnánk: olyan a természete.
És ritkán a tekintet.
Mert nehéz neki nem beszélni, mint
késő ősznek a télről, a – miről is? –
hát igen, arról lényegében, a télről,
a telekről, pontosabban, régi
szerelmeink szép hordozóiról,
fordított kronológiával persze.
S most, ahogy itt teázom, és
fel kell folyton állnom a gép elől,
az sem egészen világos, hogy a
felejtés pontosan miért nem, ahogy
– tudjuk – nem megoldás a vers se,
az „egészséges emlékezés”, hisz
közelvalóvá tesz, szinte mintha térben...
vagy hogy magyarázzam, hogy kicsit is megértsem.
A kérdés természetesen megválaszolható.
kivagya menny
én kiben nincs ablak tető
(én kiben van aknavető)
tedd hogy legyek belakható
Anélkül, hogy
Kicsinál az alapvető dolgokra való
képtelenségem. Például:
ünnepelni egy porosz krumpliföldet.
Tudunk, vagyishát tudnánk-e – hiszen a
körülmények, persze, de nem hinném, hogy
az ige módja bármit is – szóval
(és tettel, a félreértés végett,
mozdulatnyi ovációval)
tudnánk-e ünnepelni azt a bizonyost,
elragad-e bármi is, mint fiatal kutyát
(és nem mentség, hogy jól van, ez Márai,
nem kérdés, hogy az egyes szám
többesbe mért fut át),
anélkül, hogy reflektálnánk helyzetünkre folyton,
meg ugye a szemlélt dologéra, mi,
a „tartalmas szemlélés” legjei
– a szűk körzetben legalábbis –,
az ünneplés esetlegjei, úgy általában;
anélkül, hogy egyszerre próbálnánk szemüvegünk
keretének felső pereme alatt és fölött, mint azon az
egyébként vidám fotón a szigorú tanítónéni, akire
már csak erről a fotóról emlékszünk, mint ahogy
akkori magunkra is, a bal felső sarokban
bámuljuk azt a hatalmas gömbkövet (másként
meg sem lenne a kép),
én olyan követ akkor utoljára,
pedig mondták, hogy sok van a környéken,
feleki konkréciók – így hívják őket,
azóta persze utánanéztem, és arról is
olvastam, a föld mely rétegében vannak,
de vannak rétegek, melyek
folyton kimaradnak – – –
(és nem tudom, hogyan zárjam e verset:
meg vagyok veszve, azt hiszem, vagy:
el vagyok veszve, meghiszem azt.)
Szerkesztette: Demény Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése