Bukaresti távirat, 1936

Tegnap délután Mirk László barátom, volt kollégám az Ifjúmunkásnál, jelenleg tanár és lelkes néprajzos, beállított hozzám két archív lapszámmal, amelyek 1936-ban láttak napvilágot. Néprajzos hagyaték feldolgozása közben bukkant a Jóbarát c. katolikus erdélyi ifjúsági lap számaira (a kolofón szerint szeptember 15, illetve október 15-i megjelenésűek), s benne édesapámra, néhai Cseke Vilmosra vonatkozó riportra, beszámolóra.

Különösen az egyik, az alább idézett (Mi történt Cotroceniben?) keltette föl a figyelmemet, mert a szöveg mellett egy olyan fényképet véltem fölfedezni, amit a családi albumból már jól ismertem, ám nem tudtam, mikor és milyen alkalommal készítették. Most, a riportot elolvasva megtudhattam...

Mi történt Cotroceniben?

Puskás Lajos cserkészparancsnoknak, Cseke Vilmos és Ilyés Sándor cluj-i öreg cserkészeknek a király őfelsége személyesen nyújtotta át a kitüntetéseket.

A június nyolcadiki nagy szerencsétlenség híre megzavarta és szinte feledésbe juttatta a cluji cserkészek nagy örömét. Hisz kevesen tudják, hogy a szomorú emlékű Cotroceni-ben a cluji cserkészek szeretett főparancsnoka és két kiváló öregcserkésze igen nagy királyi kitünitetést kaptak.

Mindent módjával! Előbb azt mondom el, hogy mi történt itthon.

Készültünk a június 8.-i ünnepségekre, mint ahogy valószínűleg másutt is készültek. Szombaton délután, a főpróba alkalmával nagy eső kergetett haza a sporttelepről Puskás parancsnokkal útközben a Cohors-otthonba menekültünk az eső elől. Mikor a Cohors titkára egy pár ingyen jegyet ajánlott fel nekünk, amelyikkel egészen Bucureştiig mehetünk, nem is gondoltunk arra, hogy a jegyekre szükségünk lesz.

Másnap mind bíztattuk egymást, hogy melyikünk menjen el a Bucureştii ünnepségekre. Délután 4 óra tájban éppen erről beszélgettünk Puskás parancsnok lakása előtt, amikor egy távírat érkezik. A távirat nem mindig szokott kellemes hírt hozni, és aggódva figyeltük a parancsnok arcát, aki a táviratot átvette. Annál kíváncsibbak lettünk, mikor a parancsnok kijelentette, hogy a távírat a Nagy Légiótól jön Bucureştiből és maga Sâmboteann ezredes küldi. Egymás fölé hajolva olvastuk a távírat szövegét:

Puskás, Cseke, Ilyés decoraţi

vino imediat la Bucuresti.

Sâmboteanu.

Az utolsó vonat este 1/2 10-kor indult, amelyikkel a meghívottak reggel 8 órakor még idejében Cotrocenibe mehettek. Igazi cserkész-leleményesség kellett ahhoz, hogy a hátralévő rövid idő alatt felhajtsuk az ismeretlen helyen tartózkodó Cseke Vilit és Ilyés Sanyit. Vonatindulásra az állomáson voltunk: a kitüntetendők teljes díszben, akikhez díszkiséretül Pálfy Franci és én csatlakoztunk. Még két inascserkész is jött velünk. Kicsi csapatunk éppen megtöltött egy harmadosztályú fülkét.

A fülke nemsokára kis cserkész-otthonná alakult, és mi kíváncsian találgattuk, hogy milyen kitüntetés is vár a meghívottakra. Mint szaktekintély Pálfy Franci adta meg a felvilágosítást:

A „Virtutea cercetărească"-t 1915-ben létesítették, amikor a törvényhozás a cserkészetet jóváhagyta. Eredetileg ez volt az egyetlen cserkész-kitüntetés. Életmentésért vagy a haza érdekében véghezvitt egész különös nagy szolgálatért adták, és tulajdonosa igen nagy kedvezményekben részesült, pl. teljesen ingyen utazhatott az államvasutak összes vonalain. Újabban a „Virtutea cercetărească"-nak több fokozata van. Az ezüst „V. c."-t azok a parancsnokok kapják, akik legalább öt éve ténylegesen vezetnek csapatot, csapatukkal részt vettek jamboreekon, és csapatuk egy része első osztályú cserkész. A bronz „V. c"-t olyan cserkészek kapják, akiknek legalább tíz külön próbájuk van, több jamboreen részt vettek, jamboreekon valamilyen díjat nyertek, vagy díjnyertes őrsnek tagjai voltak. Ezenkívül egyik feltétel, hogy iskolai tanulmányaik folyamán mindig az osztály öt első tanulója között legyenek.

Eszerint - tette hozzá Pálfy - Puskás parancsnok úr az ezüst, Ilyés és Cseke pedig a bronz „Virtutea cercetărească"-t kapják.

Amint a tények igazolták, Pálfy jó jövendőmondónak bizonyult.

Egy átutazott éjszaka után, reggel 8 órakor Bucureştiben voltunk. Hömpölygő emberáradat között, rövid gyaloglás után kiértünk Cotrocenii-be is. Gyönyörű látvány volt a hatalmas tribünök által alkotott nagy négyszög. Tiszta napsütésben hűvös szellő lebegtette a tribünök fölött magasan kiemelkedő nemzetiszínű zászlókat. A távirat felmutatására mindenütt megnyílott az út előttünk, s nemsokára hatalmas négyszög közepén voltunk, ahol már ott táborozott az ünnepségen résztvevő több, mint 20 ezer egyenruhás cserkész és strezsár. A kitüntetésekre meghívottaktól itt el kellett válnunk. Ők a nekik kijelölt helyre mentek. Mi pedig az egyik tribün alsó ülősorán helyezkedtünk el.

Alig helyezkedtünk el az egyik tribün alsó ülősorán, már is megkezdődött az ünnepség. Ha nem is láthattunk mindent, a hatalmas hangszórók útján értesültünk, hogy mi történik. Egymás után következett a díszszemle, zászlófelvonás, majd közvetlen a zászlófelvonás után a kitüntetések kiosztása. Büszkén gondoltunk arra, hogy talán ebben a pillanatban kapják a mi társaink a kitüntetést, és alig vártuk az ünnepségek végét, hogy elsőknek hallhassuk személyes élményeiket.

Az ünnepélynek hamarabb vége lett, mint gondoltuk volna. Jött a rettenetes katasztrófa.* Egyetlen gondolatunk az volt, hogy a nagy zűrzavarban megtaláljuk egymást.

Útközben csak futópillantással néztük meg a kitüntetéseket is. Itthon azonban annál jobban örültünk annak, hogy a komoly, céltudatos munkáért a legfelsőbb helyről jött meg az elismerés.

Dávid László dr.

*

A riport több szempontból is tanulságos.

Először is jelzi, mi volt az úzus és az elvárt sajtógyakorlat a helységnevek leírásakor az akkori romániai magyar sajtó felé: ugyanaz a nyakatekert hangulat köszöntött vissza, mint a nyolcvanas évek közepén, amikor cluji, miercurea ciuc-i, campia turzii-i, oradeai, timisoarai stb. jelzőkkel illettük kolozsvári, csíkszeredai, aranyosgyéresi, nagyváradi, temesvári olvasóinkat (talán csak az aradiak menekültek meg e tudathasadásos rendszabályzástól, merthogy Arad esetében tökéletes volt a névegyezés és a népek egyetértése...)

A riport ugyanakkor arra is utal - igaz, csak kimondatlanul -, hogy nem kell mindent a fiatal, kamaszkorú, cserkész olvasók orrára kötni, s különben is, a megírandók tárgya a kitüntetés, a cluji magyar cserkészek sikere, nem pedig a bukaresti tragédiának az ecsetelése. Pedig, egy magára valamit is adó lap (a Jóbarát akár ilyen is lehetett volna) megbírta volna, különösen annyi idővel a történtek után, hogy szeptember közepén beszámoljon a júniusi "rettenetes katasztrófáról". (Ellenőriztem: a következő, az október 15-i számban sincs róla semmilyen utalás...)

Így aztán maradt a jelenkori kutakodás a történelmi forrásokban, szerencsére, az internet ma már csodákra képes: pillanatokon belül felszínre hozza az ilyen-olyan bejegyzésekben, naplókban, adattárakban sorjázó adatokat. Így megtudhattam, hogy az 1936-os katasztrófáról dokumentumfilm is készült, s hogy az esemény június 8-án, a Cotroceni-i palota előtt történt. Oka az volt, hogy az 1000 fős kapacitásra ácsolt díszemelvényre mintegy ötezer kíváncsi ember zsúfolódott össze, hogy megszemlélje a Restauráció Napjának látványos ceremóniáit. (Ez a nap tulajdonképpen a II. Károly ünnepe volt, aki 1926-ban elvesztette trónörökösi jogát, majd később visszatért a trónra; a május 10-i román nemzeti ünnep után ez volt a második legnagyobb ünnepnap...)

Ilyen körülmények között a cluj-i öregcserkészeknek kettős lehetett az örömük: egyrészt a mellükre tűzött királyi kitüntetés miatt, másrészt mert sikeresen túléltek egy tömegkatasztrófát.

Illusztráció: képriport az Ilustratiunea Romana c. korabeli lap nyomán, mely a baleset következményeit és a mentés jeleneteit mutatja be, jelezve: az események feltárására, a vétkesek felfedésére szigorú vizsgálat indult.