"Jelentések..." - levelekben, ajánlásokban

Lehet, hogy kissé túlcsorogta magát a téma, vagyis hogy a könyvemről minden kis szösszenetet, véleményt összegyűjtök s ide tornyozok, de amíg önkéntelenül adják magukat a különböző szövegek, állásfoglalások, nincs miért elhallgatni őket. Különben is, elhatároztam, hogy tanulságképpen összegyűjtöm mindazt a megnyilvánulást, ami a Jelentések-kel kapcsolatban eljut hozzám, hiszen lassan ideje lenne nekifogni a folytatásnak - annak a tükörnek, ami immár nem rám irányulna, hanem mindazokra, akik életem során meghatározó kapcsolatba, alkotó interakcióba kerültek velem, a szó lehető legtágabb értelmében...

*

Először is itt a helye annak a két lektori véleménynek, amelyek kétféle szemszögből és megközelítésből ítélték meg a Polis kiadóhoz 2008-ban benyújtott eredeti kéziratot, s amelynek következtében a megjelenés esélye egy másik, következő pályázatig halasztódott.

(Igaz, hogy e véleményekről nekem, szerzőnek nem lenne szabad tudnom, de mert lecsengett, lezárt ügyekről van szó, a könyv már több hónapja piacon, semmilyen érdemi döntést nem fognak se pró, se kontra befolyásolni...)

1. Szemelvények:

"...egy nagyon gazdag tényanyaggal megterhelt szubjektív emlékirat."

"Nyersanyagként ez egy fontos mű lehetne. De ami az egésznek a felépítettségét, koncepcióját, megszerkesztettségét illeti, arról nagyon lesújtó véleményem van. Ez így szalmakazal, sem kronológia, sem egy tematikus, sem valamilyen követhető szempontrendszer nem támogatja az olvasót abban, hogy mikor hol van, mikor mi történik és így a szerző csapongó emlékezete... valószínűsíthető helyei ötlenek szembe, a végig nem mondott történetek, a le nem írt nevek és monogramok. És még a rengeteg csapnivaló vers meg versrészlet is zavaró."

"...borzasztó nehezen olvasható. Meg kellene írni vagy legalább meg kellene szerkeszteni. Sok-sok törlés kellene."

2. Teljes szöveg:

"Azt kell mondanom, hogy a jelentések korában élünk. Vajon nem született észrevétlenül egy ilyen (nevű) irodalmi műfaj: hol fikció, hol dokumentum jellegű?

Cseke Gábor számvetése életével megkapó, rokonszenves olvasmány. Visszapillantása az elmúlt évtizedekre önéletrajz is egyben, de nem a szokványos értelemben. Emlékek: megsárgult újságoldalakon vagy kötetben megjelent versek, újságcikkek, riportok, interjúk, újságírói terepezések történetei, találkozások, ismerkedések emberekkel... őszinte, pátosznélküli szavakkal elmondva. Az elfogultság persze elkerülhetetlen, de csak annyi van belőle, amennyi feltétlenül szükséges a magyarázatokhoz, az önismerethez. Nincs félrekacsintgatás az olvasó, netán az utókor felé. Egy gondolkodó ember szembesül az idővel, a történelmi változásokkal, önmaga mai és régi énjével. „Szorongok, borongok – írja – még hányan vagyunk, akik csak Istent hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan mit ér ez az igazolás , amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a TETTEKRE?” (212. oldal)

Cseke Gábor 1962-től újságíró. Pályájának számottevő része Bukaresthez kötődik.

Tudatosan vállalni a szerepjátszást mint túlélési stratégiát, közben megőrizni valami állandó belső világot, ahová vissza lehet húzódni, s ahol magyarázatot lehet találni a színlelésre – tulajdonképpen ismerős képlet a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar értelmiségei számára. Ha válaszfalat lehetne húzni egy ember egy-élete „közepén”, akkor – persze túlzással – azt mondhatnánk, hogy a külső világ szerepe az újságírás, a belsőé pedig a versírás. A versírás is egyféle szelep volt: olykor segített kibeszélni azt, ami az újságírásban megengedhetetlen és tiltott volt, segített földolgozni lelkileg-szellemileg a konfliktusokat a „tudom” de „kell” között, a vers segített az újságíró által kötött kompromisszumok valamilyen ellensúlyozásában. A szerző adott pillanatban a versírást „kényszervallomás”-nak nevezi. A Vezeklés című verséről fogalmaz így, pedig ez már 1989 után született... nem szégyenkezik bevallani, hogy fél a szabadságtól, hiszen évtizedekig másoktól determinált életet élt.

Nincs meghatározott kronológiai sorrend. A múlt egyre áttűnik a jelenen, valósággal követeli a magyarázatokat. Az idő szubjektív – az emlékek rövidítik, hosszabbítják a szakaszait, fontossága az éppen felbukkanó gondolattársításoktól függ.

Cseke Gábor vallomása – „jelentése” – egyszer sem válik olyan önigazolássá, amely másokat sértene. Mentségkeresés, enyhítő körülmények találása: mindez a szubjektivizmus jellegzetessége – Cseke Gábor jól tudja ezt, de azt is tudja, hogy emberi léptékkel mérve hol van az önbecsülés tisztességes határa. Jó ízléssel, arányérzékkel mindig megáll az önelemzésben ennél a pontnál... "

*

Gagyi Józseftől kaptam nemrég az alábbi sorokat:

"Többszörösen is örvendtem a könyvednek - mint aki személyesen ismer és ezt az ismerősséget mélyíti el az, amit olvas, meg mint akit kutatóként érdekel a korszak, amelynek egyik tanúja voltál, és amely korszakról, vagyis személyes sorsnál sokkal többről szól ez a könyv. Megörvendtem a benne megnyilatkozó, ritka őszinteségnek, józanságnak is, ahogy elemzed a saját szerepedet. Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leirt jelenségeknek, eseményeknek."

Szinte egyidőben érkezett Bágyoni Szabó Pista tömör értékelése, miután a kézirat kihordása során kitartó biztatásával serkentett és munkára nógatott:

"Így, kézbe-vehetően, még nagyszerűbb magadba-néző könyved. A Magunkba-néző! Istenem... lenne még vér a pucájukban másoknak is...

Túltettél az én "konténeremen" már azért is, mivel Te a központi, mondhatni legmagasabb "helyzetekbe" került vidéki magyar értelmiségi ember szemszögéből tudod nézni és megítélni az önmagában vívódó romániai magyar vezető garnítúra (alkalmanként kényszerű, de valamelyest elképzelt önfeláldozás-féle) helyzetét. Érdemed, hogy Te nem kimagyarázni szándékozod a helyzetet, hanem a történelmi helyzetekbe illesztve MEGmagyarázni. A ráció képletei szerint. Bethlen Gáborék "modus vivendi"-je szerint.

Úgy vélem, hogy végülis Te hordasz indokokat az én Konténereim alá...

Gondolom, számodra az sem érdektelen, hogy többünk véleménye szerint egyik legmeghatározóbb erdélyi munka, amely az önmagunkkal való szembenézés eredményeként jött létre az utóbbi években.

Nemrég (a stockholmi EKE budapesti éves könyvbemutatóján...) Dávid Gyulával ezt fogalmaztuk meg.

Fájdalmasan őszinte munka. Gratulálok hozzá!"

Egy budapesti barátom, maga is régi motoros, egykori újságíró olvasás közben így morfondírozta el magát:

"Könyveden félig átrágva magam és a napi blogokat is hozzáolvasva, kezem látni az ellenfényt az alagút végén. Bár egyesek szerint az csak egy eltévedt időutazó mozdony lámpája; akkor is eligazít valamelyest.

Nekem majdnem minden új (hisz én csak az utóbbi húsz évben ismertelek meg egy kicsit, az országgal egyetemben); az is, hogy ennyire benne voltál a nomenklatúrában. Bár a nagy káderrendező pályaudvaron te legfeljebbb egy kis tolatómozdony lehettél, akire néha rákapcsolták az üres vagonokat, hogy vinné ki őket a rakodórámpához. Dehát a kis kávédaráló is benne van az állomási brancsban ..

A hazai nomenklatúrában már nagyobb lehetne a merítésem. Néha elnézem őket, magamban sajnálkozva: tudom, egyiknek sem lesz bátorsága beleállni az ellenfénybe. Nem értenek a fotózáshoz: ellenfényben aura keletkezik az ember körül (sokkal nagyobb ragyogás, mint amekkorát önfényezéssel el lehet érni)..."

Illusztráció: kilátás utolsó bukaresti lakásunk konyhaablakából, a kilencedik emeletről. Ezt láttam éveken át a fővárosból