A Str. Braviilortól a Vígszínház utcáig és vissza (1)

1984 nyarán, Csíkszentkirályon, a szüleinktől rám és testvéreimre maradt utolsó lakhelyükön valami hirtelen belső sugallatra kihúztam anyám komódjának felső fiókját és elővettem apámék újságpapírba csomagolt, több kötegből álló levelezését. A legtöbb küldemény azokból az évekből datálódott, amikor még nem voltak férj és feleség 1937-1939 nyara között - és tulajdonképpen csak távkapcsolatban álltak egymással.

Ezekről a levelekről mostanig nem is volt tudomásom. Pedig ott hevertek az anyámék limlommal teli szentkirályi házában, előbb apám íróasztalfiókjában, majd a komódban, ahová a húgom szép sorjában elrejtette őket. Nem eldugta! - csak védelembe helyezte.

Az akkori beléjük olvasás sietős volt, hajszás és éppen csak szemelgetős. Nem is volt hozzá elég türelmem, mert a szabadság napjai kitelőben voltak, s csak felületes benyomásaim maradtak róluk. Annyi már akkor bizonyossá vált: rengeteg tanulságos megállapítás szunnyad bennük!

Azóta emberöltőnyi idő telt el. 2009-ben szántam el magamat arra, hogy a megőrzött és költözéskor jól elraktározott levelezést elővegyem és testvéreim kedvéért digitalizáljam. A beolvasás gépies művelete közben alkalmam volt újra belemélyedni egy-egy levél részleteibe, s egyre jobban meggyőződtem arról, hogy a Kolozsvár és Budapest között kezdetben rapszodikus, később már szinte mindennapossá váló levélváltásból kirajzolódjon az egymástól szigorú határral elválasztott szerelmesek mindennapi élete, vívódásaikkal, terveikkel és tapasztalataikkal egyetemben. E kétszemélyes, átélt családi történelem annál izgalmasabb, mert a kérdéses esztendőkben a világ sorsát és a világháború felé sodródását meghatározó olyan események percepciójára, értelmezésére világít, amire csak most, a levelezés tanulmányozása után döbbentem rá magam is igazán.

Szüleink, ha meséltek is a "régvolt" időkről és dolgaikról, nem akarták túlterhelni, befolyásolni tudati formálódásunkat, amelyre így jórészt az új világ oktatási és nevelési rendszere nyomta rá a bélyegét. A történelmi eseményeket, a háború viszontagságait mindenek előtt az iskolai történelemórákból, majd a sajtóból, a propaganda hivatalos állásfoglalásaiból tudtuk meg és szűrtük le és nagyon sok időnek kellett eltelnie, amíg az előttünk lassan megnyíló lehetőségek olyan szellemi táplálékra is rányitották a szemünket, ami valamikor tilosként, kártékonyként, ellenségesként tiltó homályban maradt.

Ezek a levelek természetes módon vallanak az akkori hétköznapokról, eseményekről. Nincs bennük semmilyen manipulatív szándék, hiszen íróiknak nem az volt a céljuk, hogy mindenáron megörökítsék a múltat, hanem hogy az események rögzítésével jelezzék egymásnak kapcsolatuk, bontakozó érzelmeik távlatait és esélyeit. Az információk értelmezését nagyban megkönnyítette az a tény, hogy leendő édesanyám, Füzessy Erzsébet és családja levelezésük kezdete előtt pár évvel még kolozsvári lakosok voltak; ő maga apámmal, Cseke Vilmossal ugyanarra az egyetemre és ugyanarra az évfolyamra járt - mindketten matematikát hallgattak -, majd a Füzessy család Budapestre költözése után úgy hozta az élet, hogy ez a valamikori kollegiálisnak indult kapcsolat a távolság dacára hirtelen kiújult és viszonylag hamar felértékelődött. A Kolozsvárról távozott leányzónak tehát nem kellett külön magyarázat ahhoz, hogy megértse az elszakított Erdélyben élők sajátos helyzetét, a kommunikáció egyenlő eséllyel zajlott a két fiatal között.

A továbbiakban azon leszek, hogy lehetőleg minél nagyobb olvasóközönség számára hasznossá tegyem a szerelmi levelezés mélyrétegeiben meghúzódó korrajzot és eseménykrónikáját.

*

Helyi hírek

A kapcsolatfelvétel nincsen minden bosszantó közjáték nélkül: hol apám (Vili) levele s a benne küldött portré nem ér el a címzetthez, hol anyám (Erzsike, Pipi) levlapja keveredik el. Az első, részletesebb apai levél 1937 januárjából származik, a bonyodalmak miatti bocsánatkéréssel és tömény, szerteágazó helyzetrajzzal...

"A katonáskodásomról nem is tud, ugye? Még novemberben, miután bevonultunk, leküldtek Bukarestbe a tisztiiskolába, ott ültünk egy hétig, aztán mint meg nem felelőket, visszaküldtek az ezredhez. Itt, miután vagy 5-6 orvosi viziten keresztülestünk, szabadságoltak. Közben megjelent egy rendelet, amely kiírta 1937-re a capacitate (képesítő) vizsgákat. Én persze, nagy örömmel, hogy a katonaságtól megszabadultam, hozzáfogtam tanulni, és még karácsony előtt elvégeztem a Seminar Pedagogic-ban (Pedagógiai Szeminárium) a próbatanításokat is... Be is küldtem az irataimat, lefizettem 1600 L-t és akkor nagy "szerencsémre" megint behívtak katonának. Nem tudom, minek lehet köszönni, de az összes m. (agyar) fiúkat behívták váratlanul és most mi is rendes kiképzésben részesülünk. Még az a szerencsém, hogy kolozsvári ezrednél vagyok, otthon alhatom és kosztozhatom. Minden reggel kivonulunk (20 fokos hidegek járnak errefelé) a gyakorlótérre (Szamosfalva felé) és délután 2–6-ig iskola van. Mikor nagy fáradtan 7 óra felé hazaérek, még nekifogok tanulni...

Kolozsvár különben farsangol, tegnap nyitotta meg a Mária Valéria a nagy bálok sorát. Milyen volt? kérdezi bizonyosan. Választ pedig nem tudok adni, mert az idén nem voltam, és valószínűleg a többiekbe sem megyek el. Fáradt is vagyok, meg aztán kedvem sincs valami nagy...

A színház most elég jó, különösen a prózai darabokkal van nagy sikerük, Fényes Alice nagyon sokat fejlődött, azt lehet mondani, teljesen kiforrott művésznő... Azt hiszem, hallották, hogy Bors Mihály, az EKE elnöke, tordai földbirtokos agyonlőtte magát... Egy hymen hír: Abramescu megnősült, elvett egy postáskisasszonyt. Most boldog...

Zenei térre áttérve: a Magyar Zenekonzervatórium ezévi közgyűlése egyhangúlag elnökének választotta Inczédy Joksmann Ödönt. Reméljük, hogy most már fog egy kicsit emelkedni a Konzervatórium nívója. Különben november 24-én egy szép Liszt hangversenyt rendezett a Konzervatórium, szokatlanul nagy erkölcsi és közönségsikere volt (a Magyar Színházban tartottuk a hangversenyt). Azelőtt egy héttel volt itt Hubermann hegedűművész. Hát az egy élmény volt, ott lenni a hangversenyén. Azt mondják, még mindig ő a világ első hegedűse...

Hát maga, hogy halad a zongorával, volt-e azóta kollokválni?... Én bizony ebben az évben nagyon mostohán bántam a hegedűvel, tanulni egyáltalán nem tanulok, ami pedig a gyakorlást illeti, arra nem jut idő..."

Ekkor Füzessyék még nem laktak Budapesten, csupán Békéscsabán, Erzsike onnan jár fel időnként Budapestre zenei vizsgákra. Ámde, mivel a levelezés erősen hiányos ebből az esztendőből, Budapestre költözésük részletei homályban maradnak. Egy biztos: 1937 őszén Erzsikét már Budapesten találják Vili levelei, amelyekben a frissen végzett kolozsvári tanár szívesen szolgál helyi hírekkel volt közös tanárokról, kollégákról, ismerősökről...

*

Jegyzetek:

Mária Valéria: egykori leányárvaház a kolozsvári kül-Közép-utcában

Bors Mihály: Szindi földbirtokos volt, unitárius egyháztanácsos, a Torda-Aranyosvidéki Unitárius Egyházkerület felügyelő gondnoka és községi tanácsos. A Hesdát-patak mellett menedékház őrzi a nevét. 1937 január havában a sajtóban az alábbi gyászhírt tették közzé: „A Transzilvania Kárpát Egyesület elnöksége őszinte fájdalommal jelenti, hogy Csíkszentkirályi Bors Mihály (...) a Kárpát Egyesület elnöke f. hó 8.-án, életének 50.-ik évében, Szinden, ősi udvarházában megdöbbentő hirtelenséggel elhunyt.”

Inczédy Joksmann Ödön: Gyulafehérváron érettségizett, Kolozsvárt jogot végzett, 1902: Alsó-Fehér vm. szolgálatába lépett. 3. aljegyző, 1908: vm. főjegyző, 1917-1918. XI: alispán. Erdély elcsatolása után az Orsz. M. Párt intéző biz. tagja, 1926: üv. aleln. A M. Dalosszövetség, a kolozsvári M. Zenekonzervatórium eln., a nagyenyedi r.k. egyhközs. és a gyulafehérvári Majláth főgimn. főgondnoka, az Erdélyi R.K. Státus ig-tanácsának alelnöke. K-Erdély visszacsatolása után 1940. IX-1944. IX: Kolozs vm. főispánja, a Felsőház behívott tagja.

Hubermann: Broniszlav, fiatal hegedűvirtuóz, szül. Varsóban 1884-ben. 1892-ben Bécsben lépett fel magánkörben, hol annyira feltünt, hogy Ferenc József királytól 1000 forintos ösztöndíjat kapott további kiképeztetésére, Zamoyszki gróf pedig Stradivari-hegedűvel ajándékozta meg a csodagyermeket.

Illusztráció: Vili (apám) román katonai mundérban, 1937-ben