Ma reggel átküldtem Párizsba, Dan Culcernek az összeállított kötetet, valamennyi eredeti és lefordított darabjával együtt. Természetesen, akad még rajta csiszolni és igazítani való, ilyenkor bukkannak elő az apró, de annál bosszantóbb félreütések, elnézések, a szépségfoltok, de ez máj egy újabb szakasz; ahogy a bába megmosdatja a gyereket és tisztába teszi, olyan ez az utólagos dédelgetés egy kötet esetében.
Hanem Dan mindjárt kérdést is tett fel nekem, mert ő mindig egy lépéssel előttem jár - neki már az a nagy gond és talány, hogy vajon mit szólnak majd az olvasók a kötethez, eléggé egységes-e az összeállítás, átizzik-e a közel fél évszázados szövegek üzenete is, illeszkedik-e a huszonegyedik században született sorok víziójához? Délelőtti kérdését azzal hárítottam, hogy haladékot kértem estig, amíg e bejegyzés elkészül - gondolván, hogy addig leülepszik bennem a befejezett munka utóhangulata, zaklatottsága.
Nem így történt.
Azon kaptam magam, hogy bár csak tolmácsolásra vállalkoztam, az intenzív fordítói gondolkodás révén észrevétlenül eggyé váltam a költői művel. Annyira a logikája és a jelképrendszere alá kerültem, hogy úgy érzem, Culcer nem képes leírni azt az elvont szöveget, aminek a kulcsát immár ne lelném meg, különösen ebben a féléber, még ihletett állapotban. Nagy előnyömre szolgált, hogy költői munkásságának legalább a harmadát már korábban lefordítottam, s külön lendületet adott számomra az a tudat, hogy a hiányzó darabok magyarításával hamarosan összeáll az Egész, amelyben a németalföldi festők tónusaira emlékeztető képektől a szélesen sodró, filozófiai erejű állapotrajzokig, a belső rímektől tobzódó nyers szókimondásig terjed a költői beszéd skálája.
Dan örökké perelt verseiben a világgal - akkor is, amikor az a szépségben fürdő arcát mutatta feléje. Nyughatatlan személyisége a mélyrelátás kifinomult képességével ruházta föl. Verseiben vizionárius, ami több és komolyabb, mintha azt írnám, hogy látnok. Aki a román és a magyar nyelv fogalmai közötti illeszkedéseket ízlelgeti, az lassanként rájön, hogy léteznek szavak, amelyek az egyik nyelven jobban kifejeznek egy kérdéses fogalmat, mint a másikon. De mert ebben a megfeleltetési versengésben nehéz nyugvópontra érni, a legtermékenyebb végeredmény mindig a feltárt összefüggések, összehasonlítások, szerteágazások hordaléka.
Külön öröm számomra, hogy rám bízta a záró fejezet kigondolását (alább olvasható) , amely a magyar nyelvvel és kultúrával való bensőséges kapcsolatának megokolása és története, egy költészet megnyitása az egyetemesség és az egymást erősítő, más.más nyelvű, mégis összecsengő szépségek felé. Nem volt nehéz dolgom, hiszen megnyilatkozásaiban, próbálkozásaiban ott volt a szükséges nyersanyag, éppen csak össze kellett állítani és kötőanyaggal egyneműsíteni. Hogy mennyire sikerült, azt immár tényleg az olvasó fogja eldönteni.
Én innen csak azzal tudom Dant biztatni, hogy szívesen váltam részesévé "utópiájának" - Utópia ugyanis a készülő kötet címe - és számára is érdemes vállalni e kétszólamú szembesülést az olvasóval.
*
Újraélt indulások
A vers mindenek előtt ütem és rendülés, felidéz, nem pedig leír, az értelem legmélyénél is mélyebbre merül.. Később elválik, hogy esetemben, van-e odalent valami, s az alámerülés után létezik-e egyáltalán visszaút? Ezt csak esetleges olvasóim tudnák megmondani. Eddigi szövegeim tájékozódási pontok az utópia birodalmában. Vagyis, a jelenre aggatott seholsem, akár egy teknősbéka túloldalán található világ, amely nem láthatú ugyan, de maga a világ.
Egy román számára idegen nyelven írni sokmindentől függ, egyrészt, hogy milyen nyelvről van szó, másrészt ki az illető költő. Az én esetemben kettős kihívásról van szó. Egyrészt a fajtám- és nemzedékembeli értelmiségieknek szól, akikről úgy éreztem, hogy ostoba idegengyűlölet, tudatlanság vagy úri pökhendiség miatt ellenségesen viseltetnek a magyar kultúrával szemben. És mindazoknak, akik ostoba módon viszonyulnak ama viszonylag közeli múlthoz, melyben a magyar közigazgatás arra használta ezt a nyelvet, hogy a számára szükséges demográfiai fölényt legitimálja. Másrészt a kihívás a magyar értelmiségieknek is szólt. Méghozzá azoknak, akikről úgy éreztem, hogy ostoba idegengyűlölet, tudatlanság vagy úri pökhendiség miatt ellenségesen viseltetnek a román kultúrával szemben.
Egyúttal éreztem, hogy kötelességem ezáltal is meghálálnom mindazt a rendkívüli érdeklődést, amit legalább egy évszázada a román irodalom iránt mutatnak. Tudomásom szerint nincs még egy nyelv, amelyre a román irodalom ennyi művét fordították volna le. A hírneves és jeles fordítók nagy része - sőt, meglehet, kizárólag - erdélyi magyar...
Sajnálatos, hogy a Kriterion könyvkiadó felhagyott a magyarról románra fordított alkotások kiadásával. Ez a törekvés 1971 után honosodott meg, akkor még Romániában éltem, s a Vatra folyóirat szerkesztősége mellett, a román-magyar művelődési kapcsolatok történetében először, fordítói közösség csoportosult a magyar irodalom románajkú fordítóiból, úgymint Romulus Guga, Andrei Fischof (Freamăt), Tudor Balteş, Dan Culcer, Ştefan Borbely, Kocsis Francisko, Maria Mailat. Voltak még mások is: Bukarestben vagy Kolozsváron, mint Gelu Păteanu, Paul Drumaru, továbbá a magyar irodalom jó ismerői is, amilyen Nicolae Balotă.
Mindenek előtt az erdélyi magyar irodalmat vettük célba, amely sajnos, az egyetemes magyar irodalomnak csak egy vidéki leágazása, annak ellenére, hogy a gazdasági szempontokat leszámítva, ma már semmilyen akadálya nincs annak, hogy az egész világon - s mindenek előtt a magyarországi könyvpiacon - terjeszteni lehessen. Meglehet, hogy a romániai román közönség ha nem is nagy számú, de állandó és hasznos tartaléknak bizonyult...
Nyelvi "eltévelyedésemhez" anélkül hogy tudta volna, Ion Mircea költő is akaratlanmul hozzájárult. Visszaemlékeztem ugyanis, milyen ragyogó ötlet volt egy verse, amelyben a román szöveget magyaros, néhol az ironikus felhang dacára is barátságos, erdélyi magyar beszólásokkal fűszerezte.
Nem hiszem, hogy identitásunk odalesz, ha más nyelven írunk. Nyerünk az eredeti mellé egy kiegészítőt, amely ha nem is annyira erőteljes, mint az eredeti identitás, ahhoz elégséges, hogy virtuális hídként szolgáljon, amelyen át más valósággal is kapcsolatba kerülhetünk a mi énközpontú valóságunk mellett.
Édesanyám, Ersilia, aki 1907-ben született a határvidéken, Felneacon, tősgyökeres bánsági asszony létére magyarul is tudott, s gyakran mondogatta nekem a szólásmondást - amiről nem is tudom, román-e vagy más eredetű -, hogy meggyőzzön, miért szükséges idegen nyelvet tanulni: ahány nyelvet ismersz, annyi ember vagy. A nyelvismeret ezáltal erővé, megsokszorozó erénnyé vált a szememben.
Ugyanakkor örökké szükségét éreztem a párbeszédnek és nem voltam híve a harmadik nyelvű közvetítésnek, amely a közvetítőnek túlzott hatalmat ad a kezébe a rászorultakkal szemben. A tolmács, a fordító meg nem érdemelt hatalmat kap, titkok birtokába jut és az eszmecserét is befolyásolja, amennyiben a felek nem maradnak meg a jóindulatú semlegesség keretei közt. Ezt a szerepet játszotta Romániában, 1940 előtt a francia, majd 1945 után az orosz, most meg az angol. Mindegyik esetben elvesztettük a közvetlen, kétnyelvű társalgás árnyaltságát közvetlen szomszédainkkal, s ezzel együtt azt a rokonszenvhatást is, ami mindebből fakadt.
Hármas műveltségű ember vagyok, de íróként - csakis román. A kihívás azonban, amit magammal szemben támasztottam olyan területekre is elvezet, ahová korábban nem volt szándékom bemerészkedni. Ugyanakkor személyes erkölcsi adósságom van a magyar nyelvvel szemben. Ezen a nyelven indultam költőként Cseke Gábor költő segítségének köszönhetően, aki hozzám hasonlóan kolozsvári és egyetemi társam volt. Az történt, hogy ismételt kísérletezéseim dacára, hogy az 1968-1971-es évek román sajtójában közölhessek verset, a szerkesztői ígéretek dacára az én indulásom valahogy nem akart összejönni. Ma sem tudom, miért történt ez így. Hinni szeretném, hogy nem a szövegeim minőségével volt a baj, hiszen utólag helyet kaptak induló, Un loc geometric (Egy mértani hely) c. kötetemben.
Kíváncsian és titkolt izgatottsággal idézem kötetem végén azt a verset, amely mintegy bevezeti majd magyarul írt, illetve kétnyelvű versciklusomat, módozatokon és időn átívelő párbeszédben barátommal, akihez fél évszázados barátság köt. E ciklust kettős szerzőségben jegyeznénk Cseke Gáborral, aki szintén elkötelezte magát, hogy lép egyet ezen az úton. Az alábbiakban újraélhetem hát indulásomat magyar nyelven (immár nem fordításban), illetve nyilvánosságra hozzuk titkos elképzelésünk első darabjait...
Dan Culcer
Ghiveci pentru cina din urmă / Lecsó az utolsó vacsorához
Mamei/Annyámnak, Ersilia (Gutu) Culcer
/Text original - eredeti szövegváltozat:/
Anya, nyelvünk egy lecsó, mindent bele lehet keverni.
De minden lecsó más ízű, ízesítve anyai ágon.
Aggódva, a konyhában, egy őszi napon,
Félig elaludva, félig éberen, ébren, a keverék adagjait
Kilestük. Receptek haldokolnak. És most, amerre járunk, amerre tesznek,
Ezt az adagolást, felhígítva-tömörítve,
Lányaink, fiaink számára végig fözzük, égetjük a tűzhelyet.
Velük akarjuk kóstoltatni, meg- és fenntartani.
Aki több nyelvet ismer, több lecsót gusztál, kóstol,
És mi édes-csípős-fanyar-keserű e lecsók
Kozmált íze, amikor mi Anyára gondolunk,
Mi Atyánkat mormolunk. Őfelsége felesége még egy birsalmát
szokott hozzá tenni. Apai nevére nézve, csak most értem miért.
És adagolom a kozmás könnyeimet
Nehogy túl édes legyen e végső vacsora.
/Text ajustat de Cseke Gábor - csiszolt szövegváltozat:/
Anyanyelvünk lecsó, minden belekeverhető.
De minden lecsó más-más, ízesítve anyai ágon
Gondosan, a konyhában, egy őszi napon.
Félálomban, félig éberen, ébren, a keverék adagjait
Kilestük. Mert a receptek is halni szoktak.
És most, amerre járunk, amerre vetődünk,
Ezt az adagolást, hígabban-sűrítve,
Lányaink, fiaink számára mindegyre főzzük, égetjük a tüzet.
Velük akarjuk kóstoltatni, meg- és fenntartani.
Aki több nyelvet ismer, több lecsót gusztál,
És mily édes-csípős-fanyar-keserű e lecsók
Odakozmált íze, amikor mi Anyára gondolunk,
Miatyánkat mormolunk. Őfelsége felesége még egy birsalmát
Főz belé. Apai neve most elárulja, miért.
És kozmás könnyeimet adagolom,
Nehogy túl édes legyen e végső vacsora.
2005
(Am primit pe aceiaşi tomnatică temă, replica lui Cseke Gábor, scrisă româneşte / Hasonló őszi témára érkezett aztán Cseke Gábor románul írt válaszverse.)
Cseke Gábor
Capacul / A fedő
Gânduri la borcan preparăm.
Suntem în plin sezon.
Sunt produse naturale,
concentrate, greu digerabile, dar merită
osteneala. Producţia din acest an
a depăşit toate aşteptările.
Borcan să fie,
căci gânduri răsar cu duiumul.
Mai consumăm cîte unul de cum îşi scoate capul,
doar nu strică să mai şi cugetăm.
În rest dăm bătaie, la umplut borcane
cu gânduri înghesuite unul lângă altul,
gânduri mai bune şi mai rele,
gânduri firave şi lungi ca şopârlele,
gânduri uşoare, picante, ori negre, ceţoase,
chiar duşmănoase de cum răsar, şi cum răsar!
Borcan să fie
şi un strat auriu, subţire, de ulei deasupra,
capac peste ele, repede, să nu se altereze
sub celofan,
gânduri pentru vremuri mai grele
când stăm şi oftăm îndelung în faţa hârtiei
fără nici o idee...
2005
Illusztráció: Elancourt-i kikötő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése