Azt hittem, hogy amikor könyvem végén kitettem a pontot, akkor egyúttal be is fejeztem ezt az öngyötrő vállalkozást. Egy fenéket!
Most, amikor látom - legalább is, nekem úgy tűnik -, hogy Tar Károly öt blogbejegyzés után leütötte a maga záróakkordját, még inkább úgy érzem, hogy nem mondtam el mindent magamról a Jelentésekben, pedig hát oldalszámban nincs hiány! És mert nem mondtam el mindent, úgy tűnhet, van még rejtegetni valóm, ha meg van rejtegetnivalóm, akkor az őszinteséggel sem állok a helyzet magaslatán, ha pedig nem állok a helyzet magaslatán, akkor mi a fenének volt jó ez az egész? És kinek használt?
Ezt vélem én kiolvasni a Karcsi kétségeiből, amikor sikerült és sikerületlen műtétek esélyeit és értelmét latolgatta. A gondolatba én is beleborzongok: hol van a határ, ahol a bemetsző késnek meg kell állnia ahhoz, hogy felfedje a kór beszédes részleteit, de meg a páciens se múljon ki a műtőasztalon? Szinte-szinte még azt az ébredő indulatot is érezni vélem (bár ez könnyen lehet egyszerű képzelődés, túlérzékenység is), amit kénytelen irántam érezni azért, mert felbolygattam megülepedett, nehezen megszerzett lelki egyensúlyát. Amely nélkül egyikünk sem tudna igazán létezni.
Pedig az, hogy mit gondol egyikünk a másikunkról, meglehetősen erős ingerforrásnak bizonyul, különösen akkor, ha az önértékelésünk nem vág egybe azzal a képpel, amit a barátunk, jó ismerősünk rólunk kialakított és magában őriz. Ilyen szempontból ez az a hely, ahol illik elmondanom, a Tar Károly Faragott fájdalom című naplójából idézett, rám vonatkozó passzus, de meg a többi is - hogy finoman fogalmazzak: nem nyerte meg a tetszésemet. Mindez még a Jelentések megírása előtt történt, és időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg indulat és érzelemmentesen elkönyveltem magamban: nincs más hátra, szembe kell nézni ezzel az ítélettel. Ami tulajdonképpen nem is ítélet, csupán summás értékelése mindannak, amit ő érdemesnek tartott belőlem megörökíteni.
Igazság szerint ennek a szembenézésnek az eredménye a könyv. Hogy az ellenkezés és a berzenkedés vargabetűit járó emlékeim dacára végül is kilyukadjak oda, ami a lényeg: sikerült összehangolnom a rólam alkotott külső és belső kép legfontosabb vonalait: nevén nevezni az erkölcsi balesethez vezető gyávaságot.
Számomra ebben állt a műtét értelme. És mégis, valami nincs rendjén, valami hibádzik. Tar is pedzi, de aztán ejti a témát, amikor arról szól, hogy párttagkönyvét makacsul őrzi, le nem adott átigazó cédulájával együtt. Ez, így önmagában még nem adja meg a feleletet arra a hiányérzetre, amiről beszéltem.
Az a levél viszont (gondolati érvelése roppant figyelemreméltó!) igen, amit a szerző személyének elhallgatásával alább idéznék:
"Olvasom minden nap a blogodat, hogyan bontakozik ki valamilyen rendkívül érdekes és izgalmas szellemi jelenség-együttes a könyvedből illetve annak hatásaiból...
Dávid Gyula fogalmazott valahogy úgy, hogy a szocializmus volt az az eszme, amiről azt hittük, hogy a világot megváltja. Ma senki nem beszél erről, nem is nagyon mer Európának ebben a posztszocialista-vadkapitalista régiójában, pedig: így volt, igen, valóban a szocializmus volt az az eszme, és nem véletlen, hogy nemcsak e térség legjobbjait szívta magába, de nyugat-európaiakat éppúgy megérintett, hogy csak a legismertebb kettőt, Romain Rolandot és Sartre-ot említsem. Az ő eltávolodásuk oka ugyanaz volt, mint a tiéd-tiétek-miénk: a szocializmus kicsorbult a valóságon, egyebek közt mert korán, már ideológiaként is csorbultan, eltorzítva érkezett ebbe a térségbe: leninizmusként, sztálinizmusként. De a szocializmus eszméje iránt igenis el lehetett csábulni és el is kellett azoknak, akik számára az értelmiségi lét nemcsak művészi vagy könyvtári pepecselést, hanem morális értelemben magasrendű, társadalmi aktivitást is vállaló létforma volt. (Amilyet Petőfi és Ady is igenelt! ...)
Ennek az eszmének ma is el lehet csábulni, bárha történelmi apálya van is a szocializmusnak. (A kapitalizmus sem egyetlen rohammal vette be a feudális rendszert: sok évszázados mikrostruktúrák és látványos forradalmak, eltorzult diktatúrák „eredményeképpen” formálta olyanná Európa nyugati felét és Észak-Amerikát, amilyen ma.)
A kérdésem az: történetfilozófiai, ideológiai szempontból ki hol áll most? Ki az, aki kiáll és azt mondja: igen, ő igenli ezt a rendszert, ami itt most van, illetve ki az, aki ki meri mondani, hogy értelmiségiként alapjaiban tagadja a fennállót és ha tagadja, akkor mit fogalmaz meg alternatívaként..., és a múlt rendszer embereiben, formálóiban képes látni egy alapvető jószándékot, ami azonban kicsorbult a valóság próbakövén, és épp ezért képes őket áldozatoknak is tekinteni.
Marxék világosan megmondták, ha a szocializmus mint történelmi kísérlet, Európa keleti, szegény felén, neadjisten Oroszországban kezdődne el, abból csakis egy helyi sütetű babonás, sötét hatalmi struktúra bontakozhatna ki.
A Kárpátok Géniusza és társaik szerintem ennek a történelmi szituációnak a termékei, és bár tetteikre semmilyen felmentés nem létezik, tetteik, emberi eltorzulásaik mértéke megérthető.
Mindebből számomra az következik, hogy a szembenézés nem jelenthet pusztán tagadást, az elkövetett emberi hibákkal, bűnökkel való szembenézés nyilvánvalóan elengedhetetlen és felette nehéz attitűd, de talán még ennél is nehezebb szembenézni azzal, amit egy kollektívan gyökerestől megtagadott rendszer minden megtagadás ellenére jól csinált és amit maga a szembenéző ember is jól csinált ebben a rendszerben... "
Igen, most, ahogy elgondolom, azt kellene megvallanunk, s mindenek előtt magunk előtt - mert mint láttuk, kívülre való képet formálni magunkról már megtanultunk, még nem felejtettük el a sikeres gyakorlatot -, hogy hol is állunk az eszmék mezején s ezekhez igazítva megszabnunk helyünket a világban, amelyből személy szerint amúgy kifelé megyegetünk, de még mindig nem késő...
Ui. Néhány történelmi apróságban ki kell igazítanom Tar Károly felidézett korértékelését: főszerkesztőségben nem Domokos Gézát váltottam, hanem Dali Sándort (ő volt Domokos utóda), a Domokos-féle Ifjúmunkás még nem zavart túl sok vizet az akkori rendszernek, a Dali-féle viszont annál többet, de őt egyáltalán nem mozdították el a laptól: Király Károly győzte meg 1968 elején, hogy az újonnan létesült Kovászna megye lapjának vezetője legyen. Ő pedig egyik napról a másikra vállalta a kalandot és otthagyta az Ifjúmunkást egy sebtiben kigondolt, kényszerű - és mint kiderült, nehéz, súlyos időkben bátorságban nem jeleskedő vezetőséggel. És az sem mellékes tény, hogy az akkor indult Megyei Tükör ifjú titánjai - Farkas, Magyari, Csiki pl. - eredetileg az Ifjúmunkásnak voltak kiszemelve frissítésül, erősítésül. S a távozó főnök akkor nem csak óvó személyét és kitűnően taktikázó bátorságát, hanem a remélt utánpótlást is magával vitte...
Illusztráció: Tar Károly Balogh Edgárral beszélget a kolozsvári Ifjúmunkás Matiné színpadán (Béke tér). Fotó: Feleki István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése