Gondolatok a(z elektronikus) könyvtárban (1)

Köszönöm Vörösmartynak, hogy ezt a címet egyáltalán kitalálta (a hozzátartozó vers már egyenesen bónusz-számba megy), mert nekem így már csak ki kell egészítenem azt s nyomhatom a pedált, hogy ne veszítsük fölöslegesen az időt.

Az elektronikus könyvtárban ugyanis fő a sebesség. És a biztonság. No meg a pontosság. Ez utóbbi azért áll nagy becsben, mert ha valamit keres az ember - pl. a Magyar Elektronikus Könyvtárban -, akkor az óhajunkat pontosan/precízen kell megnevezni, egyetlen betű tévedés nélkül. (Még akkor is, ha a számítógépes programokba ma már némi toleranciát is beépítenek, mert nem mindenkinek kenyere a kincstári precízség - lásd a sok félreütést a neten...)

Évek óta, hogy szinte naponta benézek a Magyar Elektronikus Könyvtárba. (Egyéb elektronikus könyvtárakat is látogatok, de a leggazdagabban és legbiztosabban itt lehet kaszálni.) Először csak időszaki kíváncsiság vitt rá, aztán Andrassew Iván révén önkéntes munkatársa is lettem e világhálós intézménynek, végül ez lett az én tényleges könyvespolcom, mert az otthoni valóságos könyvtáram polcaira már csak a virtuális könyvek férnek.

A múltkorjában elgondolkoztunk Elekes Frici barátommal - ő Vásárhelyen, a laptopja előtt támasztotta fel a fejét a tenyerével, én Csíkszeredában a Pentiumom mellett, gmail-fiókkal összekötve -, hogy nem lenne érdektelen munkáinkat lassan a MEK-re bízni, mint az egyetlen olyan magyar intézményre, ahol az írásbeliségben fogant munkák minden gáncs és teketória nélkül elérhetőkké válnak az egész világon... Engem mindig is izgatott ez a gondolat és lehetőség, többször is már-már nekiduráltam magamat, de egymagam valahogy nem szívesen vágtam volna bele. Így, hogy összebeszéltünk, s egymást bátorítva bekopogtattunk a nyilvánosság ajtaján, minden olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt.

Az eredmény?

Elekes Ferenctől máris elérhető és szabadon olvasható a Hangyák útja című próza- és esszékötet, illetve legújabb verseskötete, a Jöttem, hogy lássalak. Mindkét könyv zömmel az utóbbi egy-két esztendő terméke: vérbeli olvasmány, csemege. (Nekem jogom van dicsérni, hiszen én már olvastam őket születésükkor, s azóta is jónéhányszor...)

Az Elekes-féle prózából egy számomra igen kedves, rövid futamot idéznék, kóstolóként. Aki elolvassa, biztos nem tud majd ellenállni a többinek sem...

Szöges ellentétben

Időnként mesterséget változtatok. Most például úgy döntöttem, Istent játszom, s úgy teszek, mint aki törődik a világgal. Pókokat tűrök meg házamban, éjnek idején kiállok, s elnézem, mi mindent teremtettem. Karba tett kézzel állok, s büszke vagyok a fákra, az őszi ködökre s a csöndre. Mind én teremtettem.

Aztán eszembe jutnak isteni gyarlóságaim. Mert bizony, sok mindent elsiettem, s be kell ismernem, csak úgy összecsaptam az egész teremtést. Itt van például egy semmiség: az élet. Hát dideregnek az élők, amíg élnek és meghalnak az élők és nem is tudom, mivégre teremtettem őket. Lehet, csupán játékos kedvemben találtam ki az egészet, pedig tudhattam volna, az élettel nem szabad játszani, tudhattam volna, hisz mindent tudok, azért vagyok Isten, egyetlen hajszál sem görbülhet meg az én tudtom nélkül, így hát szöges ellentétben vagyok saját magammal, akár egy gyarló ember, aki időnként mesterséget változtat, s kiáll éjnek idején a csillagok alá, hogy számbavegye tévedéseit.

A versek közül pedig mindjárt kettőt csenek el a könyvtárpolcról, mutogatni, eldicsekedni vele, hogy milyen kifinomult dolgokat ír az én barátom.

Másság

Egy szép napon felhagyok magammal,

már nem is én leszek.

Míg én vagyok, nem kellek senkinek,

ha más leszek, megvédenek.

Ezután más divatnak hódolok,

mint látom, az most a jó dolog!

Így telnek már a rámmaradt hetek,

csupa kényes kérdés, mit fölvetek.

Majd odaállok az Úr elé,

én, az ő mása,

kérdőn, mint kit érdekel, lesz-é

föltámadása.

Mert úgy tudtam, Ő hőn szeret,

reámbízott egy főteret,

hol gyakran járni szoktam,

gondokkal megrakottan.

Félek, azt mondja majd az Úr nekem,

fiam, nem főtér az, kültelek,

én is más lettem azóta,

oda nem is én küldtelek.

Más lett a világ

Mióta föltalálták a vaskarikát

puha fából,

a szülőföldet ott védték mindég,

messzi, távol.

Ugye, hazáját védte Borogyinónál

a nagy csöppség,

míg meg nem futamította őt

az a csöpp jég.

Apáink is ott védték a hazát,

ott, a Donnál,

orosz falvakat égetni fontosabb volt

ám a honnál.

Volt, ki lövöldözni ment, messze,

Vietnámba,

erdőket járt be teljesen potyára,

mindhiába.

Mennyire más lett a világ egy

idő óta!

Aki ezt nem veszi észre, mondhatni,

idióta:

Ma háborúzhat saját földjén, ki bírja,

mert ahol van,

a kerek világon minden az otthona

már maholnap.

Nevezheti hősnek is magát, akit

az nem zaklat,

ha szobra alatt szégyenkezik majd

a talapzat.

Közben magam sem voltam rest, jópár még kiadatlan, illetve korábban már papírformában megjelent könyvemet adtam be a MEK-nek megőrzésre és népszerűsítésre, mint a Révkalauz című verskötetet, amelyet 1967-2008 között írt, szigorúan válogatott verseimből állítottam össze a magam és a barátaim épülésére, majd a Futóbolond címmel három olvasmányos történetet vontam egy fedél alá (Elekes már meg is ajándékozott egy majdani, ezutáni könyvem lehetséges címével - sugallatára, valószínűleg megírom majd a Fotóbolond-ot is...). A megjelentek közül egyelőre az Ellenállás című, 1980-ban a Kriterion könyvkiadónál napvilágot látott verskötet került föl a világhálós könyvtári polcra, amelynek bevezető (miről szóljon az óda) és záró (ellenállás) verse tulajdonképpen a könyv szellemi légkörét hivatottak érzékeltetni:

miről szóljon az óda

1. hiába láttam sáskát

nem lelem helyét a versben

2. a sáska ezzel mit sem törődik

rajt rajra küldve elözönli a tájat

3. úgy zengeném a nyári szélben kisejlő kukorica dicséretét

csonkig lerágott árva kóró csupán

4. miről szóljon hát az óda

5. a jól táplált vidám rovarok hadáról

vagy az álmunkban még hersenő füvekről

ellenállás

mire a fadöntők megérkeznek

csak villámsújtott erdőt találnak

mire a fadöntők nagyot káromkodnak

hamueső hull szájukba szemükbe

mire a fadöntők látják hogy ennek fele se tréfa

vadvizek zúdulnak föléjük

mire a fadöntők nagy nehezen szárazra vergődnek

rájuk törnek a kiéhezett vadak

mire a fadöntők számba veszik veszteségeik

megnyílik alattuk a föld

mire a fadöntőkből csak szekercéik maradnak

himbáló ág emlékén csapzott madár dalol

*

De hogy ne csak a saját portékát dicsérjem, hanem visszatérjek magához a könyvtárhoz - amelynek hasznosságát és gazdagságát napról napra átélem és igazolhatom -, felhívnám az érdeklődők figyelmét néhány olyan kiadványra, melyek nemrég kerültek a MEK állományába, s maga az a tény, hogy a világon bárhonnan pillanatok alatt, akadálymentesen elérhetők, korszakalkotó jelentőségű.

Tényleges könyvritkaságoknak számítanak például az alábbi munkák:

Csíksomlyói iskoladrámák; Tivai Nagy Imrétől a Csík vármegye közgazdasági állapotai és a székely kivándorlás (mindkét könyvritkaságot a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár alkalmazottjai digitalizálták saját állományukból), amelyek nem sikerkönyvek ugyan, de a múlt megismeréséhez tartozó alapolvasmányok. De említhetném a bőven illusztrált Kincses Kolozsvár című történelmi-irodalmi szöveggyűjteményt vagy azt a történelmi alulnézetet biztosító két kötetes leveleskönyvet, amely egy szabadságharcos aradi fogolynak a menyasszonyához írt leveleiből állt össze (Egy aradi fogoly levelezése menyasszonyával, 1850-1856) s amit 1904-ben adtak ki.

A nem mindennapi történet kezdeteiről árulkodik néhány oldal a könyv elejéről:

"Mielőtt e levelezés közlésébe kezdenék, ismertetni kivánom azon körülményeket, melyek azt megelőzték.

Ugyanis Szalóky József, volt honvédőrnagy és dandárparancsnok, a fegyverletétel után Aradon mint volt gárdista, előbb akasztófára, később kegyelem utján 16 évi várfogságra itéltetett. Miután Aradról, hol már egy évi fogságot szenvedett, több társával Munkácsra vitetvén, Halmos nevű helységen át a zsidó korcsmáros silány vendéglőjéből, az előkelőbb uraságok által magok közt szétosztatván, Szalóky Szentpéteryékhez jutott, hol a legnagyobb szívességgel fogadtatott. A család legidősb leánya akkor távol lévén, nem ismerkedett meg Szalókyval, ki azonban Munkácson egyáltalában nem tudván megszokni, rokonainak sikerült őt még azon év novemberében egyik társával Aradra visszaszállíttatni.

A foglyok ismét Halmoson mentek keresztül és ismét, majdnem erőszakkal vitettek az úri házakhoz. Szentpéteryék megtudván a két fogoly visszatértét, azonnal a vendéglőbe küldöttek érettük, azon meghagyással, hogy nélkülök semmi szin alatt a küldönc vissza ne jöjjön. Nem is jött, hanem a két fogolylyal és az őket őriző két katonával, kik tejben, vajban, borban lettek fürösztve. Julia, a család legidősb leánya, az ebédlő nagy szárnyajtajánál nagy érdeklődéssel várta a foglyok megérkeztét.

Szalóky, Juliát megpillantva, meglepetve állott meg, aztán kezét ajkaihoz emelve meghatottan mondá: "Épen ilyennek képzeltem." - Julia mosolyogva válaszolá: "Én is megismertem önt és így nem kell bemutatás."

A napot kellemesen tölték, bár Szalóky feltünően kerülte Juliát, ki azonban nem értvén e viselet okát, mentől többet óhajtott volna vele társalogni, és kereste erre az alkalmat.

Délutánra az egész helység intelligenciája hivatalos volt, s az ifjúság táncra kerekedett. Szalóky nem vett részt a mulatságban, búskomoly hangulat vett rajta erőt, s egy sarokban, gondolataiba mélyedve ült. Mindenki részvéttel tekintett a daliás termetű, szimpatikus, érdekes ifjúra, ki élete legszebb korában, 24 évvel, keserű rabságra, 16 évi várfogságra ítéltetett. Bánatos hangulat omlott el valóján, a lemondás megható kifejezésével, s Julia nem volt képes magát e befolyás alól felszabadítani, szemeit gyakran rajta feledé és a legnagyobb részvét ébredt lelkében.

Igy telt el az est, s vacsora után mindenki sajnálatára a katonák kijelentették, hogy ideje távozni, s hiába kérték őket, hogy hálnának ott, az őrök nem engedtek s nem használt kérés, könyörgés, marasztalás: a háziak sajnálatára aludni mentek a piszkos korcsmába, megigérve, hogy másnap búcsúzni még eljönnek.

Igy történt Szalóky és Julia első végzetes találkozása, mi egész életükre kihatott. Másnap reggel ismét eljött a két fogoly, hogy még egyszer találkozzanak, s egymásnak talán örökre búcsút mondjanak.

Távozásuk után Julia soká állt kinn a folyosón; ezer gondolat cikázott át lelkén, a legforrobb részvét sugallta jó kivánatokat küldve a távozók után.

Az égen a felhők tornyosultak, mindinkább feketébb és feketébb szint öltve, s kimondhatatlan aggály lepte el szívét, midőn a zápor és vihar kitört. Cikázott a villám, menydörgés remegteté meg a léget s a természet tombolt dühében. Julia összekulcsolt kezekkel hiába tekintett az égre, kérve, kimélné meg haragjától a két szegény utast. Nem használt a szívből jött fohász, azok a legborzasztóbb égiháborúnak kitéve, folytaták útjokat a legközelebbi városig, hol aztán lovat váltva pihentek, s a vihar is lecsillapult.

* * *

Azonban folytak a napok, egyik a másik után, s mindenki feledé már a szegény foglyokat, csak Julia nem. Ő naponkint várta a Szalóky levelét, mert hisz anyjától erre engedelmet kért és nyert, azért csodálkozott, hogy azt fel nem használja.

Végre egy helybeli földbirtokos, ki Szalókyval legtöbbet társalgott, egy reggel beállított Szentpéteryékhez egy levéllel, mely Szalókytól jött, tudósítva R. Jánost, hogy szerencsésen megérkeztek és folytatják csendes rabéletüket, azután kérdést téve Szentpéteryék felől, a legnagyobb érdeklődéssel tudakozván hogylétüket.

Julia soká töprengett: mit tegyen? Illő-e, hogy ő kezdje meg a levelezést? Végre győzött a vágy az érdekes ifjut közelebbről megismerni, főleg pedig, hogy leányi szive mély részvéttel volt eltelve az érdekes szenvedő iránt. Azért tovább ellent nem állhatott a vágynak, hanem a következő levelet küldte Szalókynak.

I.

Halmos, december 4-ikén, 1850.

Édes Szalóky! Talán fog még emlékezni nálunkléte alkalmára, midőn azon kérést intézte anyámhoz, engedné meg, hogy néha egy-egy levelet írhasson nekem és hogylétünkről tudomást szerezzen? Anyám ezt megengedte. Azért vártam is levelét, de nem jött csak R. J.-nak. Tehát bátorságot vettem magamnak az írásra, föltéve, hogy ezzel Önöknek szórakozást szerzek, mert igért látogatásom nem tudom, mikorra halasztatott el.

Legfőképp arra kérem, édes Szalóky, tudassa velem őszintén, ha kivánja-e levelezésünket vagy sem? Minden udvariasságot félretéve, elvárom az őszinteséget.

Sokat mért reájuk a sors; tűrjék megadással, hisz a hazáért teszik: a legmagasztosabb épületnek első munkásai s a haza soha sem feledi feláldozásukat. Isten adjon önöknek erőt, kitartást, hogy ha egy jobb kor érkezik, méltó jutalmukat vehessék, a haza háláját. Mindnyájukat szívesen üdvözli tisztelője

Szentpétery Julia."

S ezután következik, természetesen, a tulajdonképpeni levélváltás, amely akár igaz is lehetne, minden esetere a legapróbb részletekben is igyekszik megfelelni a dokumentarista műfajnak, amelyből formailag vétetett; igazából két szerető szív epekedése közben elénktárt korrajz.

Külön öröm azoknak, akik szeretik a színvonalas és tartalmas útleírásokat, amelyek nem csupán élményeket, hanem nagyszámú információt tartalmaznak, a Magyar Földrajzi Társaság könyvtárában a huszadik század első felében megjelent könyvsorozat néhány alapművet felfedezni, mint az Angol beteg révén ismét elhíresült Almásy László három könyve: Autóval Szudánba, Az ismeretlen Szahara, Levegőben... homokon... És melléjük állíthatók mindjárt Cholnoky Jenő A sivatag (46 képpel és 22 ábrával), illetve Balaton című könyvei, Gubányi Károly Öt év Mandzsuországban és Ausztrália című útirajzai, sok-sok eredeti illusztrációval.

Itt most megszakítom, de ígérem, hogy e könyvtárba még gyakaran be fogunk térni.

Illusztráció: eredeti fotográfia Almásy Autóval Szudánba c. könyvéből