Nicolae Labis olyan nekem, mintha bátyám volna, akit már nem volt alkalmam megismerni. Akiről már csak hallok, olvasok. Akinek, jobb esetben, a verseit olvasom, fordíthatom.
Kölcsönsorok (Pontfix, 2004) c. műfordításkötetemben 4, jobbára ismeretlen, kötetbe föl nem vett versének tolmácsolását közöltem, miközben el kellett ismernem, hogy a 21 évet élt nagy román költői tehetségnek és igéretnek látható életművének zömét Kányádi Sándor annyi beleérzéssel és rokonszenvvel magyarította, hogy azt bátran integrálhatja majd az 50 év múlva felcseperedő magyar olvasó is.
Annak idején, a Kölcsönsorok-ban az alábbi szöveg és összeállítás látott napvilágot Nicolae Labisról:
"Sz. 1935, Poiana Marului (Moldva), ahol szülei tanítóskodtak; megh. 1956. Gyermekkorában, szülei áthelyezésének, illetve száműzetésének megfelelően többször is lakhelyet változtat. A korán megmutatkozó költői tehetség a moldvai népköltészet és a legjobb irodalmi hagyományok (Creanga, Sadoveanu) szellemében nő fel. Tehetségét az ötvenes évek elején, egy irodalmi versenyen fedezik föl, 1952-ben fölveszik a bukaresti Irodalmi iskolába, ahol nonkonformista magatartásával összeütközésbe kerül az ifjúsági szervezettel, az iskolai fegyelemmel. Első kötete (Primele iubiri – Első szerelmek) az ötvenes évek elején jelent meg, de még életében megtagadta; posztumusz kötete, amely legérettebb munkáit tartalmazzák (Lupta cu inertia – Harcban a közönnyel) 1958-ban, nem sokkal tragikus halála után jelent meg. Később nagy számú kiadatlan verse is előkerült…
Ijesztett minden villamos zaja
(Ma speria larma tramvaielor...)
Mikor a falut odahagytam,
Lágy tincsek göndörödtek a hajamban;
Még a tenyeremből is ittam,
Káromkodtam bolondul, nevetni tudtam,
S ha néha egy-egy fogadóba tértem,
Tettem, mert falu után vágyott a vérem.
Ijesztett minden villamos zaja, sikoltó fékje
A magas házak, az ég fehérje,
Sehogy se tudtam mire vélni,
Hogy lehet ennyi bűzben és füstben megélni?
Ám a szívem, belül
Mókás harangként gilingelt rendületlenül.
A lányok, akik találkára jönnek,
Csak sutyorognak, ők se tudnak többet,
Vagy lesütik a szemük, s én belátom,
Mekkorát nőttél, barátom!
Kihullottak hajamból az elárvult szálak,
S a villamosok már csak - muzsikálnak.
Kémények ontják kormukat az égnek,
Ijesztenének, de már nem félek,
Hisz mit nekem a füst? - kora hajnaltól, amíg el nem alszom,
Cigaretta pörköli a bajszom.
Istenem, mennyit változott fiad!
Én nem ilyen voltam, mikor elhagytam falumat,
A szívem akkor, ott, belül
Mókás harangként zengett, rendületlenül.
Zavartan szól most, galangol egyre,
Hol csöndet, hol meg vihart jelezve,
Vagy zengő lantnak álcázva kitárul,
Vagy minden ok nélkül összerándul.
És mégis megmaradok lélekben annak
A szénaboglyán hancúrozó suhancnak,
Ki káromkodik s dalol is kedvvel,
Csak most épp trillákra s komoly szavakra figyel fel.
Gyerünk, barátnóm, a városi ködök
Csillagot gyújtanak a jászol fölött,
S a felszikrázó éjszakán át repülők szállnak,
Emel a város büszke palotákat.
A zene mintha komorabbá válna,
Keserűbb, mint maradék borom a pohárba'.
Táncoljunk mind a ketten, szépen forogjál!
Gyerekek járják így, akik nagyok már,
Rögből sarjadt, eső növelte virágok,
Táncoljunk mind a ketten, járd a táncot,
E furcsa valcert, melyet nemrég tanultunk,
Egymás szívére rettegve bújjunk,
Táncolj remegve, csak rajta, járjad,
Mintha bántottunk volna valakit, úgy járjad!
Eminescunak
(Eminesciene)
- Befejezetlen -
Lelkemben össze kéne gyűjtenem
Mindenegy fonnyadt levelet, amit a hársfa ága, királyi mozdulattal susogva elereszt
A hűs kövekre, szentséges hársad oltalmában
Szívesen égnék, bűnbánón, mint a tömjén
Tekinteted borongó bronz szemüregei előtt.
Néhány apáca feketében, halovány ködfátyolon át
Köznapi szavakkal szóltak, s egy pillanatig imát mondtak érted.
Túl a temető kerítésén vidám hórát ropnak
Egy sírnál, idebent gyászéneket mond egy pópa, s az oly szomorú
Az égi magasságból a gallyakon át
Fény és árnyék szitál
Az utolsó őszi napoktól életre kelt bogarak
Felkúsznak a sírodon nőtt piros virágokon –
Utoljára még bezsonganak a naptól és az illattól, mielőtt
Martalékául esnének a fehér zimankónak
És mit sem tudnak róla, hogy te piros virágok alatt nyugszol,
Nem tudják, hogy ősz van és nyakukon a vég
Csillámló homok a lehullott levelek alól –
Hány éve már, hogy egyre csak hullnak homlokodra?
Egy pillanat, vagy az örökkévalóság – egyremegy.
Szellemed tovább él a füvek és a lombok felett.
Szomorú vidámságukat hallgatja
A gyertya és a tömjén füstje után epedve
És szomorúan néz a napok elébe – illetlen fekete apácák...
Miért oly költőietlen hamuszürke sírdombod –
Verseid sírja
Te, költőnek és románnak legnagyobb?
Időm lejárt;
Bocsáss meg, öreg barátom, hogy sapkámat nem vettem le előtted,
De homlokom még nem ismert fejfedőt –
Bocsáss meg, hogy nem vetettem keresztet
Előtted, éretted.
Csakhogy én, a boldogtalan, semmiben nem hiszek.
Nem hoztam számodra szentelt ágat,
Mert még az este eliszom mindenemet, mígnem összeesem –
És azt képzelem, hogy veled poharaztam.
De fogadd az én határtalan lelkemet, mily szegényes lagzi,
Terítsd magad köré, vagy fölé, kedvedre,
Én vagyok az utolsó költő és a legutolsó paraszt,
Vagyok az utolsó ember és az utolsó költő
Aki rólad dalol
A parasztság utolsó poétája vagyok
S az utolsó költő, aki még rólad énekel.
Elfutok, elfutok, nekem ennyi elég –
Ha még egy percig maradnék, összeroskadok...
Ősz
(Toamna)
Mennyi vágy és mennyi álom,
Lelkek, túl egy rút halálon,
Még egy kis életre vágyva
Kiültek egy nyírfaágra.
A vers
(Poezia)
Minden bár puszta észtánc s indázó képletesség
Avagy áttetsző kristály mely csillámmá szakad,
Hideg lel, vajha télen fagyos erdőbe lépnél
S tüzes farkastekintet makacsul rádtapad.
*
1972-ben, a Cartea Romaneasca kiadónál megjelent - Labis arcképével a fedőlapján - Gheorghe Tomozei szerkesztésében a Moartea unui poet (Egy költő halála) című dokumentumkötet, amelyet a tragikusan korán távozott költő sorstársa és jóbarátja még 1970-ben állított össze - levelekből, visszaemlékezésekből, jegyzőkönyvekből, tanúvallomásokból, kiadatlan írásokból. Megjelenése óta polcomon, elérhető közelségben, jól látható helyen a könyv, puha fehér kötése meg is patinásodott már a sok fogdosástól-nyitogatástól. Többször is elolvastam a rövidéletű Labis földi útjának "filmjét" (ahogy Tomozei nevezi a kötetet) és bár összességében inkább egy teljességre törekvő monográfiának tartom, vannak benne a dokumentumirodalom felé mutató, annak módszereit alkalmazó részek, melyek a maguk puritánságában is drámai erővel mutatják, hogy Labis életének gyors kimenetelű végkifejlete olyan, akár az i betűn a pont vagy ama rubincsőrű madár, amely halála előtt, kórházi ágyán tűnik fel abban a sírversben, amelyet a költő már csak lediktálni tud...
A következő napokban ennek a különös madárnak járok utána, Tomozei könyve alapján...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése