Székely írók estje
1929 május
Irigylésre méltó istenverték ezek a székely írók. Az asztalról - melynél ülnek -, mindent inkább elmondhatunk, mint azt, hogy szépen van megterítve; koplalás asztala ez, füstös, pislogó gyertyafény, kicsorbult poharak, összetört tányérok, feldöntött székek, rongyos, foltos abroszok asztala; meg kell hagynunk: jól rácsapott itt a kérlelhetetlen Végzet arra a bizonyos "nagy tivornyára". De az erdélyi írók legalább asztalfőn ülnek és a terem minden szegletéből kérdő, váró, bizakodó tekintetek villannak feléjük.
Most meglátogattak bennünket és mi, kismagyarországi írók, bizony csak macskaasztalnál kínálhattuk meg őket hellyel. Mert magunk is a macskaasztalnál ülünk. (...)
Hiszen igaz, álmodni lehet a kuckóban is, és az igazi hang a sarokból is be tudja harsogni az egész termet. Az irodalom, már tudniillik az igazi, tudja, hogy az emberiségnek szüksége van rája. Mégis csak máskép beszél az, akinek lesik ajkáról a szót. Mégis csak más a természetes, nyugodt önérzetnek, mint a sértett önérzetnek hangja. És székely írótestvéreink ajkán az író sértetlen, diadalmas önérzetének szava csendült meg: küzdünk, harcolunk, de vezérmódra.(...)
Az irodalmi élet tavaszának, első ifjúságának friss, szabad levegőjéből hoztak magukkal ezek a székely írók a Zeneakadémia nagytermébe. Olyan földről jöttek, hol a régi keretek mind széttörtek, hol újra kellett kezdeni mindent, az irodalmat is. A kezdet nehéz, de ott lebeg előtte az aranykor ígérete. Az aranykor, melyben még nem differenciálódott különné semmi, melyben még együtt van minden, az élet az irodalomban és az irodalom az életben.
Talán éppen ezért volt olyan mélyen harmónikus, meghatóan szép élmény ennek a szegény gárdának élén Benedek Eleket látni. Ez a csodálatos férfiú valóban aranykori jelenség. Az ifjúság legtisztább derűjével ősz fürtöktől koszorúzott gyönyörű homlokán, a férfikor törhetetlen energiája délceg tartásában, minden szava tiszta és nemes, egész fellépése azt hirdeti: íme egy egész ember, kiben nagyszerűen összeforrott az irodalom és az élet embere.
Csupa talpraesettség, egyenesség, gerincesség, bátor emelkedettség és ugyanakkor csupa szívbeli lágyság, melegség, csupa előkelő, igazán úri finomság, telve a legérzékenyebb, leglelketolvasztóbb kultúrával. Mikor szembeszáll "fiainak" támadóival, ép olyan büszke és tiszta, mint mikor meghajtja zászlóját Babits Mihály, Bartók Béla és Kodály Zoltán előtt. És mikor ez a bámulatos öreg ember a székely írókról beszél, a szava egy megifjodott irodalmi élet szava.
Az "öreg" vezérhez azonban méltó volt a "fiatal" vezér, Tamási Áron is. Határozott, biztos, fölényes; ahogyan novelláját felolvasta: egy valóban életretermett életnek zamatát éreztük előadásában; élet és irodalom csakúgy egymásba kapaszkodott Tamási egyéniségében, mint most azon a földön, mely ezt a kitünő fiút termette.
És mennyi őszinte bizalom az irodalom megváltó erejében! Bartalis János, Nyirő József, Szentimrey Jenő, Kacsó Sándor, mind egy-egy spontán vallomás: bízunk a szóban és betűben, rá sem érünk kételkedni benne. Gyönyörű ez a fiatalos lendület, gyönyörű ilyen tavaszi, gondtalan virágzásban látni azt a hitet, mely a mi macskaasztalhoz száműzött irodalmunk legjobbjaiban fogát vicsorgatva, keserű makacssággal tartja a lelket.
De talán, miközben ifjúságról, lendületről stb. beszélünk, elfeledkezünk arról, ami itt mégis csak legfontosabb: a tehetségről!? Nem. Mert ez az ifjúság, ez a lendület maga is egyik fajtája a tehetségnek. Megszépít, magasba emeli a szerényebb írói egyéniségek munkáját is. Székely vendégeink műsorán találtunk kimagasló munkákat és gyengébb művészi megnyilatkozásokat. De még a gyengébb alkotásokon is a derék emberi elhivatottság életpirossága ömlött el. Hiszen éppen ez volt talán a székely-est legfelemelőbb értéke: ezek az írók a maguk összességében, a maguk társaság-mivoltában hódítottak meg bennünket.
Egy-két fehér holló akad a mai magyar világban is, de ilyen tiszta fehér galambcsapatot bizony régóta nem láttunk. Gyönyörködtünk benne és erősebbnek éreztük magunkat gyönyörűségünkben. Székely írók az erdélyi asztalfőn, szívből köszöntünk benneteket innen a "csonkaország" irodalmi macskaasztala mellől! Nem jöttetek Erdélyből "hat lóval, hintóval", de ha kérdezitek tőlünk: “Csillagom, pajtásom, hol lészen szállásom?...”- szívünkre mutatunk.
MacDonald a kisebbségi problémákról
1929 június
London, junius 16.
(A Magyar Távirati Iroda jelentése.)
A „Sunday Times” cikket közöl Ramsay MacDonald miniszterelnök tollából a következő cimmel: „Európa veszedelme: a kisebbségek. Van-e szükség a békeszerződések reviziójára?" A cikk szerint a parlamentarizmus csődje és a diktatura kikiáltása Jugoszláviában a legujabb intő szózat, amely figyelmezteti Európát, hogy a kisebbségi probléma méltányos és igazságos megoldásának elhalasztása a legsulyosabb bajokhoz fog vezetni.
Mindenki, aki ismerte a nacionalizmusban rejlő erőt, a fejét csóválta a párisi békeszerződések tervezeteinek láttára.
E szerződések ratifikálása a következő helyzetet teremtette: Lengyelország 27 milliónyi lakosságából 6 millió idegen faju, Csehország 13 millió lakosából 3.250.000 német, 715.000 magyar, Magyarország 7 millió lakósából 500.000 német és közel 250.000 más nemzetiségü. Romániában még sokkal rosszabb a helyzet, amennyiben Erdély lakosságának a fele idegen, Bukovina német, Besszarábia orosz.
Nem is tettek kisérletet, hogy a faji elvet a Balkánra alkalmazzák, miután Wilson elnök kijelentette, hogy az önrendelkezési elvet csak a legyőzött államokban kell alkalmazni. Igy például Macedónia kétségbeesett tiltakozásával senki sem törödött és egyéb nemzetiségek közötti ellentétek, amelyeket Bencs emlékiratában oly érdekesen ismertet, háboritatlanul tovább tartanak.
Elzászt és Saar-vidéket sem lehet a kisebbségi probléma köréből kihagyni.
A nemzeti eszme bizonyos szempontból kétélü fegyver, mert gyakran nagyon nehéz föladat lecsillapitani a lángralobbantott nemzeti szenvedélyeket, amelyek a nyugodt kormányzást néha sulyosan akadályozzák.
Középeurópa faji keverdéseinek közepette a legnagyobb politikai lángelme sem találhatna olyan határokat, amelyek pontosan követnék a néprajzi határokat.
Egyes helyeken idegen faju szigetekből nem lehet államokat alkotni, sem pedig a faji rokonokat egyesiteni. Ezért a béke és a demokrácia közös érdekében meg kell határozni a kisebbségek jogait és a velük szemben követendő állami politikát.
Magától értetődőleg az elérendő cél az legyen, hogy a kisebbségek jól érezzék magukat abban az államban, amelynek tagjai, ugy hogy annak közéletében résztvehessenek.
Forrás: www.huszadikszazad.hu
Illusztráció: Tamási Áron
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése