Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (8)

Nem tartozik szorosan a költő halálához, de az lenne az igazi újságírói feladat, megtudni: mit csinál, mivel foglalkozik ma Portik Imre, aki azóta már tisztes öregember kell hogy legyen, ha nem is a száz évesek fajtájából, de a megállapodottakéból egész bizonyosan. Elképzelem, hogy valahol a szülőfalujában, Gyergyóremetén készül az újabb nagy találkozásra barátjával, aki 1956 karácsonya óta az égi kocsmákat járva keresi a beteljesülés boldogságát...

Az a fajta újságíró, aki egy ilyen kihívásra azonnal hétmérföldes csizmába ugrik és csapot-papot hagyva megindul feltörni a titok pecsétjét, már nem én vagyok. Most csak azon tűnődöm, hogy van az, hogy 1973-ban az Új Élet folyóirat képes volt szóra bírni ezt az embert, Labis közeli barátját, hogy elmondja, milyen volt a kettejük kapcsolata, majd hosszú évtizedek teltek el, amíg megírta emlékező könyvét - románul, de székelysége dacára sehol a médiaprérin magyarul nem mutatkozott; vagy csak én nem voltam elég figyelmes?

Új Élet-beli feltűnésére is úgy bukkantam, hogy a kor erdélyi fotográfiai törekvései után kutatva, számról számra átlapoztam a hetilap teljes gyűjteményét, s az 197/4-es szám vége felé, a 20. oldalon szemembe ötlött a jókora rajzolt cím: Labissal a Székelyföldön. S a végén az aláírás: Portik Imre. Miután elolvastam az emlékezést, szinte magától adódott a megoldás: Portikot valószínűleg a szerkesztőségben dolgozó Török László bírhatta szóra - apropóját nehezebb kideríteni, ugyanis Labisnak éppen akkor semmilyen kerek évfordulója nem volt -, az írásból ugyanis kitetszik, hogy Török a két bohém, pénztelen irodalmi főiskolás időleges felpártolója és "mecénása" is volt egyben...

Portik se többet, se kevesebbet nem állít annál, mint hogy Labis, a maga zsenge 21 éve ellenére is a magyarok igaz barátjának bizonyult. Hogy ez mennyire fontos egy költői életmű megítélésében, nem kívánok befolyásolni senkit, az viszont nagy kulturális nyitottságra vall, ha valaki olyan listát vezet a maga kulturális bepótolni valóiról, amelyen olyan nevek szerepelnek egymás mellett, mint Hölderlin, Hegel, Herakleitosz, Kant, Proust, Nietzsche, Descartes, és ráadásul Lukács György is, továbbá számon tart románra fordított Petőfi- és Ady-verseket, s olyan kijelentésre ragadtatja magát, hogy Madách Ember tragédiájéát többre tartja Goethe Faustjánál. Mindezt Portik megtalálta Labisnál, akit sikerült többízben is meghordoznia a Székelyföldön.

"Mindössze néhány szót, amit tőlem tanult, tudott magyarul, de örömünket, bánatunkat egyaránt megértette. Szülőfalum, Gyergyóremete dombos határát járva egyszer csak megállt, és rugdosni kezdte a burgonyaföldet.

- Nálunk is ilyen rossz a föld. Sokat kell dolgozni rajta, s keveset terem. Mégis évszázadokon át ott maradtak az emberek. Nem kerestek jobban termő földet, mert szeretik a helyet, ahol születtek. Sem török, sem tatár nem tudta elűzni őket...

Gyalogszerrel, szekéren vagy rönköket szállító tehergépkocsin utazgattunk, s a látottak alapján a költő arra a következtetésre jutott, hogy a moldvai románok és az erdélyi székelyek lelkivilága sokban hasonlít egymáshoz. Közös vonásokat, lírai árnyalatokat, hangulati motívumokat fedezett fel legszebb székely népballadáinkban (amelyeket én mondtam el neki utazásaink közben) és a román epikus népköltészet egyes alkotásaiban."

Portik Imre ezután részletesen elmeséli, hogyan melegedtek össze a Lövétéről származó Török Lászlóval, aki akkoriban a Romániai Magyar Szó hírlapírója volt. Portik már korábbról ismerte, s 1953 nyarán azért indultak el felkeresésére, mert a két írófőiskolás diáknak időnap előtt elfogyott az ösztöndíja, s az éhség arra kényszerítette őket, hogy rendre fölkeressék ismerőseiket. Sehol sem volt szerencséjük, egyedül Török Lászlót találták otthon...

"Bemutattam neki költő barátomat, akiről már azelőtt is többször beszéltem vele, s miután már néhány szót váltottunk, elrontottam az ünnepi hangulatot, monsdván:

- Lacikám, hagyjuk a beszélgetést, előbb adj valami ennivalót, aztán majd diskurálhatunk.

Laci egy kicsit meglepődött, és előszedte, ami harapnivaló egy legénylakásban akadt. Az ablakpárkányról az asztalra került a félbarna kenyér, s valahonnan szalonnát és paradicsomot is elővett. Míg mi ettünk, Laci felöltözött és mellénk ült.

- Most már beszélgethetünk - szóltam Lacinak, mikor megüresedett az asztal. Elmeséltük neki, hogy s mint jutottunk az ő kenyerére... Nem osztottuk be az ösztöndíjunkat. S hogy ne maradjunk éhesek, Laci meghívott egy közeli kerthelyiségbe, ahol bőséges vacsorával és borral vendégelt meg. Borozgattunk, s közben Labis verseket mondott szép zengésű, dallamos hangján. Vendéglátónk elválásunk előtt meghívott, látogassuk meg máskor is, s még valami pénzt is nyomott a zsebembe, hogy legyen még néhány lejünk, míg megkapjuk az ösztöndíjat..."

Labis halálának évében, 1956 tavaszán jártak együtt utoljára a Székelyföldön. A Gyilkos-tótól a Béákási-szoros felé haladva betértek egy fogadóba, ahol csíki favágókkal hozta őket össze a sors. Portik tolmácsolt, s Labis úgy beszélgetett el a legényekkel, akik a vendég kedvéért még énekeltek is dalaikból. Labist ez a találkozás arra a lakodalomra emlékeztette, amelyen 1954-ben, Maroshévízen vettek részt Portikkal, egy magyar lány és egy román fiú esküvőjén, amely később versírásra ihlette a költőt. Így született meg a Lakodalmi köszöntő című verse...

Ennyi volt Labis életének közvetlen magyar vonatkozása, s bár a halálhoz vezető úton mellékszálnak tűnik, örvendek, hogy általa némileg "meghosszabbíthattam" a költő életét.

Illusztráció: Labis szekéren (archív)