(Folytatom Pilisi Lajos dokumentum kötetének bemutatását a 2005-ben megszűnt Romániai Magyar Szó alapján.)
*
Brassói kalendárium
Mi volt nekünk Brassó? Kirándulóhely, látnivaló, nyaralótelep. Valami, ami talán még Pozsonynál is messzebb esett - vonaton. És most mégis hogy fáj Brassó, ó, hogy fáj. Szinte annyira, hogy még az ide- oda ténfergő lapossapkás brassói diákok is mind külön-külön fájnak. Végigszaladozik szemünk a diákmellekre cifrázott szokatlan színű szász szalagokon és még azok se úgy rikoltanak, mint egynéhány év előtt. Most azok is másképp. Brassó fogságba került, Brassót elkötötték, Brassóból örömtanyát gyalázott a szemérmetlen szomszéd, Brassó beleesett a mellünkbe és legmelegebbjén könyökölt magának helyet.
Brassó, a román lélegzetek hőmérője, már két évvel ezelőtt megrezdült és már két évvel ezelőtt felpanaszolta, hogy a bukaresti bojárság szerelmes lehelete égeti az arcát. Akkor ijedt és szégyenlős leányzónak csúfoltuk Brassót. Azóta megözvegyült a leány. A hadüzenet keddjén bibliás gyászba takarózott el, és könnyével gyöngyözte teli a meglengetett fehér lobogót. A jajkiáltások és csendőrgyilkolások éjszakáján Brassó künn az utcákon tipródott, a kávéházakban alélt, a színházban szendergett, és mindent és mindeneket cselekedett, csak ágyban nem feküdt. Brassót ezen az estén perzselte a párna, és kiokádta az ágy. És amikor a Varázskeringő vigasságai között azt súgták a páholyban üvegező gróf Mikes fülébe, hogy a szorosban állanak a románok, Brassóban senkit sem kellett feldobolni a jajjal várt hírrel. Brassó talpon volt, és az idegen színekkel cifrázott mellekből egyszerre és forró erővel csapott ki az Idők éneke: Isten áldd meg a magyart. Ennek az elfelejtett költeménynek fájdalmas ízével széledt széjjel akkor a város és egynéhány pillanat múlva már pattogtak is a fegyverek a tömösi szorosban.
És senki se futott, és senki se lelkendezett. Miért is, hiszen katonaság állott a szorosban. Kevés katonaság? Igen, de székelyek - mondták a brassóiak… Ó, a nagy és próbátkérő pillanatokban egyszerűk és tiszták az érzések, és kurták a szavak. Amikor a brassóiak azt mondták, hogy a székelyből kevés is sok, csak egy sóhajtásnyi szakadt a szájukra azokból a messzi szavakból, amikkel az első flandriai lovag köszöntötte a végek védelmére rendelt székely ispán, kevéske, kemény hadait.
- Székelyek állanak a szorosokban - szólottak bizakodva a brassóiak és nem is csalódtak a bizakodásukban. A székely öklök időt birkóztak azoknak, akik útra kerekedtek, és azoknak is, akik számot vetettek a jövendővel és bevárták az ellenséget. Brassó megrohanása és átadása száraz szavakban az alábbiakban pereg:
Szierberth Róza predeali postáskiszasszony esti tíz óra után puskaropogást hall, kinéz, és nyomban csengeti Brassót: Betörtek a románok. Utána telefonon szólítja a határőrséget, és annak is leadja a hírt. Burg Kornél határ-rendőrkapitány autóba ugrik és Predeal felé hajt, de sortüzet kap, és visszafordul. A románok hirtelen megszállják a predeali postát, és elfogják a postaépületben tartózkodó magyar tisztviselőket. Ezek: özv. Tutsek Gáborné, Tutsek Margit Szierberth Róza, Bajcsi Margit és Lánczy Béla és Lőrinczy Dezső vasúti hivatalnokok. A fogságba esett magyarokat gyalog viszik át Romániába. A nők Bustenibe kerülnek, a férfiak tovább az ismeretlen sehovába, ahol a többi lemarasztaltakat őrzik. Az asszonyfoglyok később Czernin gróf jóvoltából Svédországon keresztül haza. A menekülésnél elsőnek az Osztrák-Magyar Bank és a botfalvi cukorgyár érkezik a vasúthoz. A magyar sajtó cikkeket közöl, és biztosítja a polgárságot, hogy minden menekülni akaró kijuthat a városból. Ezenkívül falragaszok útján is nyugalmat int. Hétfőn reggeli hatkor indul az első menekülővonat, és a következő 36 órában szakadatlanul robognak a Kolozsvár felé futó kocsik. A vasúti személyzet éjjel-nappal robotol. A város hétfőn kiürül, és a Brassóban maradt magyarok, mintegy félezren, felkeresik Moór evangélikus főesperest és dr. Papp főrabbit, és a kezeikbe teszik további sorsukat. A hétfő éjszaka is elmúlik, és Brassó áll. A nyolcvankettesek egy tapodtat sem tágítanak. Kedden délután egy utolsó menekülővonat indul. Ezen futnak: Moór Gyula főesperes, dr. Papp Lajos főrabbi, Verzán Lukács cukorgyári igazgató, Fritsch Manó kereskedő, Martinkó Margit tanítónő, Sárosi Lajos szűcs, a visszamaradt magyarok egy része és az utolsó vasutasok.
Mindjárt a menekülővonat eltávozása után visszavonulásra kapnak parancsot a nyolcvankettesek. A parancs nehéz szívvel, de rendben teljesedik és ezzel megnyílik az út Brassó felé. Baiulescu doktor vállalja a kínos szerepet, és eléje megy a román csapatoknak, és átadja a várost. Baiulescut Darwari ezredes fogadja. Az ezredes ígéretet tesz, hogy minden kártól, zaklatástól megkíméli a várost, és megoltalmazza a magánvagyont. Szerdán a katonai parancsnok kihirdeti, hogy a mai naptól dr. Baiulescu a polgármester, és hogy Brassó a román királyság területéhez kapcsoltatik. A hivatalos nyelv a román, de aki nem beszéli, az használhatja a németet, és a magyart is. A fegyverek mind beszolgáltatandók. Mind eme intézkedések megtartásáért pedig a polgárság közül kiválasztott negyven jobbmódú és előkelőbb túsz feje felel. Ez szerdán történt. Ugyancsak szerdán hantolták el a szorosokban elesett nyolcvankettesek holttesteit is. A szép nyolcvankettesek, a jó harisnyások, a nemes székely kevesek, halálba lankadt bátor testeit, akiket ezer év után újra apáik lábanyomába sajgatott a sors.
Nagyszeben ostroma
A román hadüzenet napján, a vasárnapról hétfőre viradó éjjel, az a gazdátlan hír inalt Nagyszebenben háztól-házig, hogy a román katonaság áttört a határon, és útban van a Procsesd felé. Az alsóváros hirtelen talpra serkent, megélénkültek az utcák, és mindenki fejvesztetten szaladgált, pakolt, kérdezősködött. A virradó hajnal hétfőn egyetlen lakóst se talált ágyában. Reggel a szebeni újságok külön kiadásban hozták a helyi katonai parancsnokság hirdetményét. A hirdetmény kevés szava azt adta tudtul, hogy Románia hadat üzent, és ezt előreláthatólag követni fogja a határszéli városok, így Nagyszeben kiürítése is. A hirdetmény azt is leszögezte, hogy egyelőre nincs ok semmi nyugtalanságra, és hogy az állomásnál Rückauf ezredes intézkedik, aki minden kérdezősködőnek útbaigazítással szolgál. A katonai hirdetményt nyomon követte az alispán rendelete, amit a közigazgatási hatóságokhoz küldött. Az alispán sürgősen intézkedett, hogy az állami javak biztonságba jussanak, és egyben elrendelte a tisztviselők családjainak elutazását. A hétfői délelőtt folyamán ugyancsak ily értelmű rendeletet hozott a katonai parancsnokság is, a tiszti családok és hozzátartozóik elutazásáról.
Hétfőn délelőtt, tehát a hadüzenetet követő reggelen kezdődött meg Nagyszeben kiürítése. Az első vonatokon a keretek, a katonák és a hozzátartozóik távoztak a városból. Ezeket a vonatokat nyomon követték a tisztviselők hozzátartozóinak vonatai. Ugyancsak hétfőn intézkedett Wohlbaum Frigyes főispán Dörr Albert polgármester, hogy az állításkötelesek azonnal elvonuljanak, valamint a fölmentettek is. Haupt Frigyes törvényszéki tanácselnök külön rendeletet adott ki a törvényszéki tisztviselők számára. Dörr polgármester a városban maradt.
A tisztviselők és a keretek távozása után csupa feszültség lett a város. Minden ember a másikat kérdezte, hogy mi lesz, és senki se akadt, aki feleletet tudott volna adni. Az államhivatalok a helyükön maradtak, úgyszintén a csekélyszámú katonaság is.
Kedden délután öt óra tájban porlepte falusiak hozták a hírt, hogy a román csapatok a Riu-Szádon keresztül a Códra ereszkedtek alá. A román katonaság lerohanását megelőzte Dachlen direktor, a szebeni villamosművek igazgatója, aki a vízierejű villamosművek telepeit még idejekorán felrobbantotta. Ugyanígy felrobbantották a Cód- patakon átvezető összes hidakat is, és ezzel lehetetlenné tették, hogy a román katonaság trénje, tűzérsége közelférkőzhessen a városhoz. Kedden este, a robbantások után, már útrakészen álltak az összes hivatalok. Kedden nyolc órakor a katonai parancsnokság rendeletet bocsátott ki, hogy mindenki, aki készen áll, azonnal vonuljon ki a városból. Ezt a rendeletet nemcsak a magyar közönség teljesítette, de sietve teljesítették a románajkú lakósok is, akiknek mintegy kétharmada már az első parancsszóra elmenekült a városból. A Szebenben tartózkodó pénzintézetek a hivatalos kiürítésig pontosan teljesítették kötelezettségeiket és gyors kézzel, minden fennakadás nélkül bonyolították le a forgalmat. Minden betevőnek 300- 400 koronát fizettek ki, hogy az útnakindulók garastalan ne maradjanak. Nagyszeben kiürítése után egyetlen pénzintézet maradt csak a helyén, az Albina. Az Albina igazgatója, Lissay József, még az utolsó percekben is fizetett, és nemcsak a maga tétjeit, de pénzt adott a Nagyszebeni Általános, a Földhitel és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank könyveire is. Tette pedig ezt mindenféle melléktekintetek és személyválogatás nélkül.
Kedd, szerda, csütörtök a menekülők napjai voltak. Csütörtökön a román katonaság már Nagydisznódnál állott, tíz kilométernyire Nagyszebentől. A hátramaradottak ekkor határozták el a város átadását, hogy megkíméljék a bombázástól. A legutolsóknak távoztak Nagyszebenből dr. Gundhardt városi orvos és Bransch Rudolf országgyűlési képviselő. Ezek ketten gyalog futottak Ladamosig. Bransch képviselő maga tolta csekélyke podgyászát mintegy húsz kilométer távolságon.
Csütörtökön reggel, amikor már köztudomású lett, hogy a leereszkedett román katonaság Nagydisznódon táborozik, a szebeni polgárság elhatározta a város átadását. Szeben középületeire fölrebbent a fehér zászló, és egyben tudtára adták a hátramaradt közönségnek, hogy a városi közraktárak felhalmozott élelmiszerkészlete mindenkinek rendelkezésére áll, és mindenki annyit vihet onnan, amennyit akar. Az egész csütörtöki délelőtt azzal telt el, hogy a szebeni lakósság megosztozott a város élelmiszerén. Az osztozkodáson a román ajkú lakosság nem mert résztvenni.
Csütörtökön délután dr. Preda Vazul tekintélyes ügyvéd és Burger Károly, a város leggazdagabb polgára kocsira ültek, és átszekereztek Nagydisznódra, hogy az ott állomásozó román katonai parancsnokkal tárgyaljanak. A megbizottakat a román parancsnok nemcsak szívesen, de valósággal megdöbbenve fogadta, és amikor a megbizottak arra kérték, hogy kímélje a város hátramaradt, békés polgárságát, azt válaszolta nekik, hogy ez természetes, és az ilyesmit nem is kell külön kérni. A parancsnok ezután visszavonult tisztjei társaságához, és amikor előjött, a következőket mondta a küldöttségnek:
- Tudomásul vesszük a város kiürítését, a polgárság békés szándékait és az átadást, de egyelőre nem vonulunk be Nagyszebenbe. Úgy határoztam, hogy a hivatalos bevonulás csak szombaton fog megtörténni, addig óva intem önöket minden ellenséges magatartástól.
Mi lehetett erre oka a parancsnoknak, azt ma már nem szükséges fejtegetni. Bizonyára nem a román erőkben való bizakodás, hanem a kétség: vajon lehetséges-e Nagyszeben kardcsapás nélküli bevétele. Dr. Predat a parancsnok Nagydisznódon tartotta.
A román járőrök csütörtökön kezdtek óvatosan és tapogatózva előszivárogni Nagydisznód felől. A Szebentől tíz kilométerre táborozó román csapatok két irányból jöttek: az egyik rész a porcsesdi úton, a másik a Cód felől, a Riu-Szádon és a Bucsecs-havason keresztül. A valea-fratei őrség erősen tartotta magát, de a túlerő elnyomta. A magyar csendőrség és a hozzájuk beosztott népfölkelő-különítmény kemény harcok között vonult vissza, és nemcsak véres veszteségeket szenvedett, de okozott is. Ezekben a harcokban résztvett a porcsesdi vasúti őr is, aki a családját nekiindította a hegyeknek, és maga egy elesett csendőr fegyverével verekedett tovább. Ez az őr megmenekedett a pusztulásból, és később rátalált a családjára is.
A román katonaság előnyomulását megkönnyítették azok a műutak, amiket a Magyar-Olasz Erdőipar munkásai építettek ki. A Födeles-havasról ide ereszkedtek alá a román csapatok. A műutakon való gyors előrejutás ellensúlyozására a határőrség felrobbantotta a feleki vashidat és az Olthid- megálló melletti vasúti hídátjárót. Ez az elővigyázatosság már hétfőn megtörtént. A románok kerülő úton és a havasokon keresztül történt leereszkedése a lapályon találkozott össze, így a mi határőrségünk sürgősen vissza kellett vonuljon, hogy a túlerő hátba ne kapja őket.
...Nagyszeben a két front közé került. Az északi külvárosban a románok csörtették a kardjaikat, a régi városban a honvédek ütöttek tanyát. Az őrjáratok ha összetalálkoztak, sűrű puskatüzeléssel köszöntötték egymást. A román tűzérség szeptember 19-től 22-ig ágyúzta a várost, de kevés kárral. Az ágyúzás úgyszólván csak az ablakoknak ártott. Szeben város harmincötezer lakosa közül hétezer maradt a város falai között. Dörr Albert polgármester állandóan a hivatalban tartózkodott, ugyanígy állandó szolgálatban állott a rendőrség és a tűzoltóság is. Szebenben a bombázás alatt többször megfordultak nemcsak a katonai vezetők, de a polgári megbizottak is. Gróf Bánffy Miklós autóval közelítette meg a várost. A kíséretében lévő két hölgy, báró Bornemissza Elemérné és gróf Bethlen Istvánné vállalkozott a feladatra, hogy kimenti az ostromlott városba szorult gyermekeket. Egy Szeben körüli magyar hadosztályparancsnok húsz szekeret adott a gyermekmentőknek. Amikor a hölgyek gróf Bánffy Miklóssal az ostromlott városhoz érkeztek, az a román tüzérség tüze alatt állott, és várniok kellett amíg az ágyúzás megszűnik. A háromtagú társaság és egy bécsi orvos Kolozsvárra mentette a Kinderheim harminc csecsemőjét, az óvoda hetven ápoltját és a Teresianumbeli összes árva gyermekeket. A román tüzérség többször utána lőtt a sötétben poroszkáló kocsiknak.
Nagyszeben vízvezetékét az ellenség már az első napokban elvágta, így a városban rekedt közönség a kutak vizére szorult, amit mindenki maga cipelt haza, és forralva ivott. A gazdátlan város, piac híján, a készletekből tengődött. Az első rémületre minden kereskedő bezárt, és egészen elnéptelenedtek az utcák. Később, mikor sűrűbb lett Szebenben a katonajárás, az utcák is kiélénkültek, sőt egyik-másik kereskedő ki is nyitott. Huszadika után már az éttermek, a kávéházak és a cukrászdák is kinyitottak. Szebenben az ostrom alatt állandóan ki- és bejártak az emberek. A forgalmat a páncélvonat közvetítette. A páncélvonat vitte biztonságba a hátramaradt műkincseket is: így a szász egyetem levéltárát és a Brukenthal- múzeumot.
A "Siebenbürhisch-Deutsches Tageblatt" Paschek József nyomdatulajdonos szerkesztésében az ostrom alatt is mindennap megjelent és vezércikkeit leggyakrabban Reiner őrnagy, a szebeni állomásparancsnok írta. A legérdekesebb cikke az alábbi levél, mely a szeptember huszadiki számban jelent meg:
"Mélyen tisztelt Szerkesztőség! Meglepetéssel olvastam becses lapjában a »Pester Lloyd« egy közleményét, amely szerint Nagyszebenben szabad királyi város magisztrátusa Zomborba, Városháza 31-32. alá költözött. E bizonyára jóhiszemű közlemény sajnálatos félreértésekre adhatna okot, azért itt közhírré teszem, hogy Nagyszeben szabad királyi város ma, mint azelőtt és ezután is, a Fleischergasse 1. számú városházán székel, miután a magisztrátus többsége, mégpedig Dörr Albert polgármester, Hochmeister Albert helyettes polgármester, Simonis Róbert rendőrkapitány, Ackner Móric tanácsnok, Zimmermann Mihály irodaigazgató a helyükön, a városban maradtak és maradnak.
Elmenekültek, dr. Bordán János tiszti ügyész, dr. Czekélius Dániel főorvos és Göntz Vilmos főjegyző. Az első és utolsó 55 évnél fiatalabb. Köszönettel Dörr Albert polgármester."
A felszabadult székely városokon most ágyúk, trénszekerek dübörögnek keresztül, a kevés otthon maradt lakosság kalaplengetve köszönti a felszabadítókat, és szapora szóval ejti a megszállás történetét: Sepsiszentgyörgyön, a rendes és megszokott fosztogatáson kívül semmi rombolás nem történt. Amikor a román csapatok Sepsiszentgyörgyre érkeztek, mindjárt magukkal hozták a csendőrséget is. A lakosságnak a román csendőrségnél kellett jelentkezni igazolványokért. A várost megszálló csapatok tábornoka, Sanitescu, rendőrkapitánnyá Sikó Béla volt alkapítányt nevezte ki. Sanitescu előbb egy hajlékony nőnél lakott, akinek két, Sepsiszentgyörgyön rekvirált batárt adott, emlékezetül a szép napokra. Később a szép napokat megunva, dr. Bene István ügyvéd lakására költözött át. A kevés otthonrekedt székelység nagy csodálkozással nézte a rengeteg román katonaság bevonulását, és ma már mindenki nevetve beszél arról, hogy az egyik öreg székely fazakas mit kérdezett a házába beszállásolt román tiszttől:
- Ugyan uram, ha meg nem sértem vele, szíveskedjék már megmondani, hogyha ennyien eljöttek, vajon maradt-e még valaki odahaza maguknál? A tiszt nagyot nevetett, és azt felelte, hogy maradni maradtak ugyan, de jóval kevesebben, mint ahányan eljöttek. Ugyanez a székely - a románok kifutamodásakor - így búcsúzott el tisztjétől:
- Hát most hazafelé mennek, ugye? Helyes, uram, úgy a rendje annak, hogy mindenki csak a maga országában parancsolgasson.
A bevonult románok a régi sörház épületéből raktárt csináltak. Innen kapott a sepsiszentgyörgyi polgárság sót, ecetet és petróleumot. Húst a városi mészárszékban mértek. A megszállás első napjai után megérkezett a városba a keresztvári román tanító, és Sanitescu tábornok őt nevezte ki polgármesternek. Sepsiszentgyörgyön sem tűz, sem rombolás nem történt, de annál több fosztogatás. A román katonák minden bezárt lakást kiraboltak. A sepsiszentgyörgyi védelem nélkül maradt leányok és asszonyok közül csak azok menthették meg a lakásukat, akik jól bántak a hozzájuk szállt román katonákkal. Alig egy pár ilyen megmentett lakás maradt Sepsiszentgyörgyön. A románok táncolva és dalolva vonultak be a városba, a tisztek feldíszítették az összes bezárt üzleteket, és az azokba felhalmazott árút a lakosság közé dobálták.
Így fosztották ki a Klinger-féle szövőgyárat, a dohánygyárat és később az elmenekült polgárok házait is. Több előkelő család berendezését, fehérneműjét és a Hungária- szálló rézbútorait meneküléskor pakolták fel a bodzai szorosok felé hajszolt kocsikra. Kegyetlenkedések nem történtek Sepsiszemtgyörgyön. A városban mintegy 400 lélek maradt hátra.
Kézdivásárhelyen szintén feltörték az összes üzleteket és lakásokat, a fosztogatott holmit innen a velük csődült romániai román parasztság hurcolta szét. Itt a határ közelsége is elősegítette a város teljes kifosztását. Kézdivásárhelyről temérdek búza, rozs és kukorica vándorolt át a határon. A románok, amikor futniok kellett, tüzet raktak a kézdivásárhelyi vasúti államáson, és mind felégették a Románia felé indított vagonokat a beléjük harácsolt holmival együtt. Maga Kézdivásárhely nem szenvedett tűzkárt, és egyetlen háza sem sérült meg. A marhaállomány azonban teljesen elpusztult. A román katonaság parancsnoka minden lovat és ökröt összeszedett a meneküléskor. A Kézdi közelében fekvő Bereck község a későbbi tűzharcokban egészen leégett, és elpusztult. És teljesen leégett, és elpusztult Csíkszereda is. Csíkszeredában csak rom és pernye maradt a hódítók után.
Székelyudvarhelyen szinte minden házat kiraboltak a románok és sok csűr földig égett, de magában a városban semmi kár sem esett. Mind a négy székely városban átfestették az utcaneveket. Kézdivásárhelyen egy erdélyi román tanítót tettek meg polgármesternek, és egy másikat városkapitánynak. A két tanító és egy keresztúri harmadik: a sepsiszentgyörgyi polgármester, együtt futott a román csapatokkal.
Illusztráció: Brassó nagyon megszenvedte az ostromot
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése