Érdekes mozzanat Nicolae Labis életében, hogy egyik legközelebbi barátja a főiskolán tanuló gyergyói fiatalember, Portik Imre volt, akit újságíróként tart számon a közvélemény. Barátságuk annyira szoros, hogy Portiknak egész könyvre való élménye gyűlt össze a költőtől, aki minden belső gondját megosztotta vele; legalább is, majdnem mindent...
Portik Imre könyvének címe: "Hora morţii. Consemnări despre prietenul meu Nicolae Labiş" (A halál körtánca. Feljegyzések Nicolae Labis barátomról) és azt a meggyőződést osztja, hogy Labis kényelmetlenné vált a rendszer számára s valamilyen módon el kellett tenni láb alól. A költő Portiknak is elmesélte kórházi ágyán, hogy tulajdonképpen mi játszódott le a 13-as villamos megállójának szigetén.
Látogatásakor Portik Imre feltette a kérdést:
"Hogy történhetett veled ekkora szerencsétlkenség?... Részeg voltál?" Labis ekként válaszolt: "Nem, nem voltam részeg. Igaz, hogy ittam akkor este és a délután is, de még csak bódulatot se éreztem." "Akkor viszont józanul hogy eshettél a villamos alá?" "Nem magától történt, valaki meglökött hátulról..." " Ki volt az, ismered?" "Nem tudom, ki volt. Nem volt időm hátra tekinteni, mert a lökéstől felemelt kézzel a vagonok közötti rácsozatra zuhantam. Ujjaimmal belekapaszkodtam a rács egyik rúdjába, de apránként mind lejjebb csúsztam, lábaim mindinkább a második vagon alá kerültek. Fejem a levegőben lógott, lefelé fordított arccal, láttam, ahogy a sínből sárgás és zöldesszikrák pattannak ki. Ahogy így vonszolódtam, éreztem a hátsó kocsi néhány erőteljes lökését. (...) Mozdulatlanul álltam, amíg a villamos motorja csökkentett sebességgel mellém ért, de látván, hogy túlhaladja a járdasziget végét, néhány lépésnyire utána eredtem, de kettőt se léphettem, mert hátulról a rácsnak taszítottak. Nem akartam menet közben felugrani a villamosra, mert előbb látnom kellett, hogy ő melyik vagonba száll fel."
Ez a bizonyos "ő", akinek felszállásához Labis igazodni akart, nem más, mint az orosz (belügyi) táncosnő, aki hivatalos tanúvallomásában lényeges részleteket hallgatott el vagy másított meg a költő balesetéről. Portik leírja, hogy a baleset után közvetlenül meginterjúvolta a hölgyet, aki elmondta. "Ő az utolsóelőtti volt a várakozók csoportjában és mindenki másnál közelebb a villamoshoz, tisztán láttam, amint a mögötte álló meglökte és nyugodtan továbbállt, miközben a Költőnek nyoma veszett." Csakhogy Labis halála után a nő nem volt hajlandó mindezt vállalni: "Ha valamit szeretne megtudni tőlem - hangoztatta Portiknak - menjen az ügyészségre és olvassa el a tanúvallomásomat. Egyebet nem tudok annál, mint ami oda le van írva. Ez az én válaszom az ön meghívására, és kérem, többet ne zaklasson. Tulajdonképpen nem is ismerem önt. Sose találkoztunk és nem tudom, ki vagy."
Maria Polevoj hallgatása tartósnak bizonyult az időben, ami csak 1978-as halála után nyolc évvel tört meg, amikor is egy máig ismeretlenségbe burkolózó személy (sajtólevelét Em. B. szignóval küldte be a Flacara hetilaphoz) részletesen el nem mesélte, mit tudott meg orosz táncosnő barátnőjétől a tragikus éjszakáról.
Maria Polevoj volt az, aki a súlyosan sérült Labist elkísérte a Coltea kórház felvételi irodájáig, majd onnan a többi kórházba. A következő napokban ágynak esett, nagyon megviselte a szeme előtt lejátszódott tragédia, a Ciocarlia együttesnél lévő munkahelyén sem jelent meg. Maria hibásnak érezte magát azért a gesztusáért, hogy meghívta magához a költőt azon az estén, majd magára hagyta a peronon (leplezni akarták, hogy együvé tartoznak és közös úticéljuk van) s így ennek köszönhető a körülmények szerencsétlen egybeesése.Maria halála öngyilkosságnak bizonyult, nagymennyiségű altatót vett be és nyomorúságos magányban halt meg.
A sajtólevél szerzője elmeséli, hogy Maria szerint hogyan történt megismerkedésük a Capsa vendéglőben, 1956 december 9-én este:
"Az est első részében a Költő egy széken ült Mariával szemben, aztán Maria maga mellé hívta. Furcsa, gunyoros, nagy gyermeknek tűnt a szemében. A társaság kérésére kezdett szavalni és hogy megszabaduljon a csipkelődéseiktől, de mindjobban belelendült, boldogan, hogy figyelemmel hallgatják. Nevetve kérdezte Meritől, hogy látott-e már közelről húsvér írót, költőt és ha igen... akkor biztosan idősenbb volt nála! Meri azt kérdezte, hogy lehet az, hogy ilyen magányos. Furcsának találta, hogy egy ilyen vonzó ifjú egyedül üljön és igyon a vendéglőben. Nem vagyok egyedül, itt van... és az üvegre mutatott. Mariának úgy tűnt, hogy csak nagyzol. Akkor árulta el, hogy ő táncosnő és a tánc világából való történeteket mondott. Nagyon érdekesen mesélt... A nő és az író mindvégig egészen bizalmas hangon társalogtak. A többiek ugratták őket, amitől Nicolae Labis zavarba jött és elutasította, hogy megigyon velük egy békepoharat. Ekkor történt meg az a bizonyos meghívás haza. Hogy a társaság száját befogják, úgy döntöttek, külön-külön távoznak és majd találkoznak a villamosmegállóban. A többiek felkerekedtek egy másik vendéglő felé... Labisnak sem volt kedve otthagyni a vídám társaságot - nem tudta, mit tegyen, maradjon vagy kövesse a nőt -, ezért Maria is velük tartott, míg aztán végül sikerült jóval éjfél után elválni... Ha nem kerestem volna fel Mariát azokban a napokban, akkor most semiről se tudnék, mint ahogy az Együttesnél sem tudtak semmit a Mariával történtekről. Nem szabad elfelejteni, hogy Meri a belügy táncegyüttesének tagja volt, ami szigorúbb elvárást feltételezett viselkedésével szemben. Gondolom, érthető, miért nem kívánta hogy megtudják, s mindenek előtt az Együttesben, hogy egy lokálban tartózkodott, ivott - mindegy, hogy mennyit - és éjszaka távozott haza, egy fiatalemberrel, még ha az a nagy Labis is volt. Több hétig tartó idegösszeroppanása után Maria végleg magába temette a történteket."
(Furcsa kérdés fogalmazódik most meg bennem: vajon minden költőhalál regényes fordulatokkal indul be és van megáldva? Vagy vannak kiválasztottak, akiknek még a haláluk is olyan, mint egy meg nem írt költemény...)
Illusztráció: a két elválaszthatatlan jóbarát, balról jobbra: Portik Imre és Nicolae Labis
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése