Jelentések - magamról (2)

„Körmünk alá néz az idő...

2.

Kevéssel a webnapló befejezése után felhívott a Státus könyvkiadó igazgatója, Birtók József és megkérdezte, nem adom-e át neki a Milos könyve kiadásának jogát? Kérése, bármennyire is hízelgő és megtisztelő volt, már csak azért is akadályokba ütközött, mivel a munkát nyilvánosan is Andrassew Milosnak ajánlottam, a szerzői jog részben őt illeti meg, abban a formában, ahogy az interneten most is elérhető, az ő tudta és szándéka nélkül sehol másutt nem láthat napvilágot.

Ahogy teltek a napló nyűgének letevése utáni hetek és hónapok, s magam gőzerővel készültem rendre elvágni valamennyi, még Bukaresthez kötöző szálaimat, úgy hűlt ki bennem az elvégzett munka fölötti lelkesedés, elégedettség, és lett mind láthatóbbá az elnagyoltság, elsietettség. Akkor határoztam el, a szerkesztőségi archívumokban való rendcsinálás, nyugdíjazás előtti rovancsolás hajszája közben, hogy ha megszabadulok valaha abból a taposómalomból, amit a napilap és a főváros együttesen jelentettek számomra, ha végre én rendelkezem majd azzal a kevés időmmel, ami még hátravan, ha eljuthatok egy olyan vidéki városba, mint Csíkszereda, ahol az élethez szükséges megannyi muszáj-színtér - hivatalok, üzletek, orvosi rendelők, természeti szépségek - elérhető, az eszement nagyvároshoz képest kényelmes közelségben van, akkor mély lélegzetet veszek, és nyugodtan, megfontoltan, annak rendje s módja szerint, újraírom azt a vallomásfolyamot, amit a Milos könyvével megkíséreltem.

Ez az elképzelés akkor megnyugtatott, mondhatni könnyebbé tette a hivatali munkában töltött utolsó hónapok nyűgét. Magam sem tudom, hogyan értem az alagút végére, mert ahogy közeledett immár véglegesen betervezett és elhatározott nyugdíjazásom időpontja - 2003. december elseje -, úgy voltam egyre biztosabb abban, hogy történjék addig, aminek történnie kell, ezen a döntésen immár nem változtatok.

Hozzáláttam átbogarászni a könyvtáramat. Pontosabban, meghatározott rendben, egymás után leemeltem minden egyes könyvet a polcról, porszívóval nagyjából portalanítottam kívül-belül (kutya sok por, pókháló tud megülni a könyvön, nem beszélve a penészről, amely sokszor nem is látszik, de fojtogató köhögésre késztet), belelapoztam, aztán kétfelé osztályoztam őket: maradnak vagy megválok tőlük.

Rengeteg praktikusság volt ebben a szomorú műveletben: kissé arra emlékeztetett, ahogy a fogolytáborokban szűrik a népséget. A hasznosabbja, a kedvesebbje az élve maradottak, az esélyesek osztagába kerül, a reménytelenül fölöslegesek, a kegyvesztettek a pusztulásra ítéltek közé. Tudtam, hogy majdani lakásomban a hely feleakkora lesz, mint Bukarestben. Ez pedig azt jelentette, hogy könyveim legalább egy harmadáról, ha fájó szívvel is, de le kell mondanom.

Valamikor hatalmas rajongással vetettem magam a könyvtáralapításba. A családi ajándékkönyvek képezték az alapot: mintegy féltucat; majd az egyetemi évek alatt ösztöndíjból, zsebpénzből összekuporgatott összegecskéket áldoztam fel a könyvgyűjtés oltárán. Gyakori látogatója voltam egykor a kolozsvári kicsiny antikváriumnak, ahol potom áron nem túl régi, sok esetben egészen friss magyarországi kiadású könyveket, folyóiratokat is be tudtam szerezni. Úgy látogattam a könyvesboltokat, mint más a kocsmákat - alig volt olyan nap, hogy ne térjek haza valami trófeával.

Most meg ott álltam, félig lerámolt, szortírozott, kibontott könyvtárammal, vigasztalanul. Esténként kíváncsian bontogattam a kiszuperálásra ítélt, fal mellé állított könyvoszlopokat: egyet-egyet újraolvastam, majd ideiglenesen visszaloptam a könyvespolcra. Még meglátjuk, mi lesz a sorsa... - halogattam a döntést. Máskor meg kiderült, hogy nekem dedikált könyv is került a csomóba, azokat is visszatettem. Így apadt-duzzadt naponta, hetente a kétféle tábor, s abban bíztam, hogy még a gyerekek is eljönnek majd tollászni a maradékból.

A könyvválogatás után sorra kerültek a folyóiratok is. Régmúlt idők, régvolt erkölcsök. Kortárs, Új Írás, Nagyvilág, Szovjet Irodalom, Utunk Évkönyv, Igaz Szó, Korunk, Tiszatáj, Forrás, Híd, Századunk, Irodalmi Szemle, Élet és Tudomány... Megannyi letűnt híradás és dokumentum. Képi illusztrációk, képzőművészeti munkák tömkelege. Benne egész kortárs irodalmunk és művészetünk: alakulásában, gúzsbakötöttségében, búvópatak mivoltában.

Izgalmasabb volt újra találkozni velük, mint a könyvekben kutakodni.

Közben pedig nem ismertem magamra. Én lettem volna az, aki valamikor reszketett egy-egy könyv birtoklásáért? És tessék, most milyen elegánsan, hűvösen mondtam le az állomány egyharmadáról, elég volt annyit tudnom, hogy hasznosan tékozlom el: jó helyre kerül...

Módszeresen, mondhatni lépcsőzetesen és nagy körültekintéssel számoltunk fel mindent, ami még bukaresti létünkhöz kötött. Nem gondoltunk az emberi kapcsolatokra, azok elsősorban a szerkesztőséghez és a szomszédsághoz kötődtek, s azok közül, akik nélkülözhetetlen, megbecsülni való ismerősnek számítottak, nagyon sokan már korábban, jóval előttünk megtették ugyanazt a lépést: több évtizedes fővárosi létezés után egyik napról a másikra felszedték a horgonyt Bukarestből.

A költözés előkészítésének nélkülözhetetlen és amúgy igen lényeges aprómunkája tulajdonképpen a feleségemre maradt, aki akkor már nyugdíjasként intézte a lakás körüli költségek felszámolását, illetve a lakás értékesítésének, a költözés megszervezésének minden nyűgét, beleértve mindenfajta ingóság biztonságos csomagolását. Amit én a könyvtárral elvégeztem, ugyanazt ő is megtette életünk egész addigi tárgyi hordalékával, bútoroktól a legutolsó szerszámig és fedőig...

Ezalatt én a szerkesztőségben, mintha mi sem történt volna, végeztem a lapkészítés napi penzumát, sarkamban egy fiatal gyakornokkal, aki a titkárság számítógépes diszpécserszolgálatának, a hírügynökségi anyagok gondozásának és hasznosításának, a tudósítói hálózat kézbentartásának technikáját kitanulja és átveszi tőlem, hogy ha zökkenőkkel is, de a váltás megtörténhessen.

A kollégákkal alig-alig hoztuk szóba távozásom ügyét, mintha kölcsönösen kerültük volna, mint valami kényes témát. Meg aztán, mit is beszélhettünk volna róla érdemben? Távozásom szándéka végleges volt és visszavonhatatlan, s azt is elfogadom, ha a már-már teljesen kiürülő szerkesztőség maradék tagjai újabb, s nem is akármilyen árulásként élik meg ezt a válást, nem hibáztattam volna őket ezért, hiszen magam is így éreztem volna a helyükben, s minden bizonnyal tettem is korábban, amikor más társainkat legyintette meg a távozás, az életmódváltás, az újraindulás szele.

Csakhogy minderről nem volt mit beszélni. Evidenciák voltak.

Igazából az a háziünnepség is siralmasra és feszültre sikerült, amit a szerkesztőségben búcsúztatásomra szerveztek.

De az már szinte-szinte a valóságos búcsú mozzanata volt, hiszen a szállító cég, amelyet Csíkszeredában sikerült felhajtanunk, és minden ingóságunk - benne a temérdek könyv - elszállítását egyetlen nagy teherautóval elvállalta, közvetlenül a decemberi téli ünnepek előttre ígérte az akció lebonyolítását, s nagyjából ugyanazokra a napokra esett lakásunk eladásának közjegyzői hitelesítése, a tranzakció megkötése. A lakást megvásárló fiatal román házaspárral már-már családias megértéssel egyeztettük időpontjainkat, s megígérték, hogy ameddig mindent el nem intéztünk, és maradnunk kell, ők türelemmel várnak.

Ma is szürrealista ámokfutásként él bennem a költözés napja. Reggel óta lestük, vajon feltűnik-e a behemót teherautó a tömbházak között kanyargó, meglehetősen szűk sétányokon, s megkönnyebbültünk, amikor a brigád megbízottja telefonon jelentkezett: pár percre a lakásunktól, egy közeli piacon parkoltak, karácsonyfát szállítottak oda, azt kell lerakniuk, utána hamarosan akár pakolhatunk is, mert még az éjjel Csíkszeredába akarnak érni.

Hogy el ne tévedjenek (az én értelmezésemben: el ne szökjenek), gyorsan a piacig loholtam és addig nem tágítottam mellőlük, amíg az utolsó fenyő le nem került a raktérből, mi pedig elindulhattunk hazafelé.

Soha felemelőbb, s egyúttal lehangolóbb látványt a kiürült négy szoba-konyha-fürdőszobánál: végre, valami megmozdult, megváltozott, áttekinthetőbbé vált életünkben. Ugyanakkor üressé, sivárrá, kifosztottá lett. De tőlünk függ, hogy pár száz kilométerre onnan, egy új élettérben berendezzük és felépítsük azt az otthont, ami a végső menedéket jelentheti majd az utolsó távozás előtt.

Sietősen összegyűjtöttük az üres lakásban szanaszét heverő hordalékot, szemetet, felmostuk a sáros lábnyomok helyét s rohantunk az állomásra, hogy az éjfél után Csíkszeredába érő gyorsvonattal mi is ott legyünk új otthonunkban, amikor a teherautó megérkezik a rakománnyal.

Minden ment, mint a karikacsapás - legalább is, előzetesen jóval több váratlan, kellemetlen közjátékra számítottam -, egyvalami viszont kegyetlenül megülte a hangulatunkat: miközben feleségem nyugdíjátutalása intéződött, Bukarest és Csíkszereda között kézen-közön nyoma veszett a nyugdíjazási ügycsomónak! A folyamodvány elindítása pár hónappal a költözés előtt megtörtént, ám december közepén, amikor a költözés végett odaérkeztünk, a Hargita megyei nyugdíjhivatal még mindig nem tudott semmit az akta hollétéről. Bürokrácia, legyintettem, annak ellenére, hogy tudtam, egy ilyen ügy kibogozása egész könnyen fölboríthatja további terveinket, hiszen ha ténylegesen nyoma veszett az iratnak, akkor annak rekonstruálása újabb utazgatásokat, előszobázást, sorbanállást és beláthatatlan végű ügyintézést von maga után. Igyekeztem vigasztalni a fejlemények miatt felzaklatott feleségemet, s elhatároztam, addig nem jövünk el Bukarestből, amíg a dolog végére nem járok.

Néhány napi rendezgetés, tologatás, takarítás, portörlés után úgy zártuk be a csíkszeredai lakás ajtaját, hogy pár nap múlva, karácsony délutánján már a kisebbik fiunk vár az állomáson, aki az ünnepeket nálunk tölteni érkezik Budapestről, megosztva velünk új életkezdésünk első napjait.

Utolsó bukaresti hetünkre terveztük a búcsúztatási ünnepséget, s mindenek előtt a nyugdíjazási papírjaim kiváltását az országos szakhatóságnál, amely valahol a város túlsó végén székelt, 5-6öt-hat kilométerre a sajtóháztól.

Hogy ne veszítsek időt, előbb a kerületi nyugdíjhivatalnál álltam sort hétfő reggel, megtudakolni az elveszett irattal kapcsolatos részleteket: mikor, ki és hová szállította, és milyen formában. Nyomról nyomra kívántam haladni azon a láncon, mely feltételezhetően el kell majd vezessen Csíkszeredáig. A nehézséget az okozta, hogy előttünk beláthatatlan volt az a hivatalos útvonal, amelyet egy ügyiratnak vidékre juttatáskor kötelezően be kell járnia. Az ablakocska mögött ülő hivatalnoknő, aki az átutalást intézte, egyre idegesebben próbált lerázni, váltig hajtogatva, hogy az aktákat ők elküldték, ők nem szoktak hibázni, mégis mindenki idejön velük veszekedni, nekik erre se idejük, se idegük, ha nem tetszik, menjek a főnökéhez...

A hivatal várótermében izgatott nyüzsgés, mindenki gyors és azonnali megoldásra várt, érezhető volt a karácsony közelsége, amikor is a hivatalok bezárnak, és a közélet és a hivatali ügyintézés legkevesebb vízkeresztig egyszerűen megszűnnek létezni. Az osztályvezető ajtaja előtt ideges csoportosulás, volt panasz és soron kívüli intézni való elég... Szokatlannak találtam, hogy a napom immár nem a szerkesztőségi hajrában telik, hanem civil módon alakul, s hirtelen megszállt valami végtelen türelem és sztoicizmus, amivel máskor hiába próbáltam felvértezni magam. Békésen kivártam soromat, a főnökasszony figyelmesen meghallgatott, egy pillanat alatt átlátta, hogy nem őket reklamálom, hanem a megoldást keresem. Behivatta a hölgyet, akivel nemrégiben még veszekedtem, s közös erővel, az iratforgalmi napló alapján közölték velem az országos nyugdíjhatóság kiküldöttjének a nevét, aki egy novemberi napon, a déli órákban, néhány más ügyirattal együtt, átvette a hivatali postát, hogy aztán tőlük menjen tovább, szükség szerint, az ország minden részébe.

Mivel saját intéznivaló papírjaim még nem készültek el a szerkesztőségben, másnapra halasztottam az expedíciót. Éjszaka megfordult az idő, viharos szél kerekedett, majd csapkodó esővel - mely nagyon gyorsan havasesőbe váltott - beköszöntött az igazi tél. Mire az országos nyugdíjközponthoz értem, már szinte vízszintesen csapott szembe a hó, fújt a szél, a járókelők pánikszerűen menekültek, ki merre látott, amennyire lehetett, szélvédett helyre. Mire a modern, üveg- és acélépítményhez érkeztem, alaposan átázott a cipőm, nyakam, kabátom megteltem hóval. A központ intézőablakai előtt ugyanaz a tumultus, amit a körzetnél tapasztaltam egy nappal korábban, senki nem tudott semmit, és mindenki tanácsokat adott. Próbáltam eligazodni ebben a hangyabolyban; az irodák, ahol a dolgok tulajdonképpen elrendeződnek, az első emelettől felfelé helyezkedtek el, de minden emeletnél egy-egy egyensapkás, kitűzős cerberus vigyázta a rendet és a hivatalok háborítatlanságát. Mikor elmondtam, kit keresek és milyen ügyben, az emeleti bakter első körben elküldött azzal, hogy az illető ma nem jön be. Eleve nem hittem neki, de ezt elhallgattam előtte s inkább engedélyt kértem, hogy a folyosói illemhelyet használhassam. Kegyes volt hozzám. Az illemhely ajtórésén át már könnyű volt kilesni, mikor mozdul el az asztala mellől, s amint eltűnt a láthatárról, kiosontam az ajtón és addig bolyongtam a labirintusnak kiképzett körfolyosón, amíg az egyik ajtón fölfénylett a keresett név. Bekopogtattam, benyitottam. Hatalmas hodályba kerültem, ahol sok-sok íróasztal mellett, ügyfelek egész hada nyüzsgött. Az egyik tisztviselő időnként elkiáltotta magát, hogy csönd legyen, mert az általános zajban képtelenség dolgozni...

Emberemre egy, a teremből nyíló kis irodában bukkantam, éppen uzsonnázott, szalmakrumplit mititejjel. Bemutatkoztam, mire elnézést kért, kezet-szájat törölt, és máris nekiálltunk rekonstruálni azt a novemberi napot, amikor ő személyesen, aláírásával igazolva összegyűjtötte a körzeti irodák postáját. Elővette nyilvántartó dossziéját, amelyben a biztonsági - gyakorlatilag katonai, fegyveresen őrzött - különposta számára kiállított, nyomtatott jegyzőkönyveket őrizte. Készségesen fénymásolt egyet az illető napi példányról, amelyen azonnal megtaláltuk a keresett irat nyomát: feleségem nevét és a célállomásként feltüntetett Hargita megyét. A másolatot nekem ajándékozta, hogy a továbbiakban bizonyíték is legyen a kezemben. Őszinte segíteni akarásában odáig ment, hogy azt is lerajzolta nekem, hol találom meg a katonai egységet, ahová a biztonsági postát szállítják, s ahonnan aztán az ország minden részébe szétküldik a bizalmas küldeményeket.

Odakint egyre jobban tombolt a hózápor. Nagy nehezen trolibuszra, majd metróra szálltam, a jelzett téren kiszálltam, ahonnan hosszas kérdezősködések után, egy eldugott, jelentéktelen grundon raktárra emlékeztető, egyemeletes épület szerénykedett, fegyveres őrökkel a kapuban. Éppen csak elhadartam jövetelem célját, máris bekísértek egy jókora előcsarnokba, amelyen keresztül gyakorlatilag az intézmény szinte minden helyiségébe be lehetett jutni. Az ajtó melletti irodában ülő tisztviselők megígérték, öt percen belül kerül valaki, aki illetékes választ adhat kételyemre. Igaz, azt is kivétel nélkül mindenki előre bocsátotta, hogy a biztonsági postán még nem veszett el küldemény, s amennyiben megtörténne, országra szóló botrány lenne...

Ebből megértettem, hogy itt egyáltalán nem szívóskodnom kell, hanem diplomáciai taktikázással kieszközölni a szükséges információt.

Negyedórán át vacogtam egy jókora fűtőtest közelében, amíg úgy-ahogy átmelegedtem, s közben a csarnokban jövő-menőket figyeltem. Az intézményben láthatóan katonai fegyelem uralkodott, gyakorlatilag ez az egység ugyanazt a szerepet töltötte be, mint 1989 előtt az ún. katonai posta, amelyen keresztül a megyei tudósítók anyagai is „biztonságosan” befutottak az országos lapok szerkesztőségeibe, megvalósítván ezáltal a kettős célt: az ellenőrzést, no meg azt, hogy a küldemények a címzetthez érjenek. Az intézményt a fordulat után átkeresztelték, s némi személyi tisztogatást leszámítva, a gépezet olajozottan működött tovább, ugyanabban a fegyelemben és szokásrendben, mint a rendszerváltozás előtt.

Sorra érkeztek odakintről, csizmájukról sűrűn leveregetve a havat, a két-három fős szakaszok: hol a vidékről hozott postát adták le a diszpécsernél, a náluk lévő fegyverekkel együtt, hol küldeményt vételeztek, majd a küldetéshez szükséges fegyver- és munícióraktárba nyitottak be, végül pár perc múlva kiismerhetetlen arccal, lelakatolt futártáskával távoztak.

Már éppen kezdtem jól érezni magamat kényelmes és otthonias megfigyelőállásomban, amikor egy középkorú, halántéktájt enyhén őszülő férfi lépett hozzám, civilben. A lehető legsemlegesebb hangon tájékoztattam őt a tényállásról, a kezébe nyomtam a fénymásolt jegyzőkönyvet, rajta a posta emberének aláírását, és mindjárt arra kértem, ne panasznak fogja fel a látogatást, sokkal inkább segítségkérésnek. Bármi történt is a küldeménnyel, nem a botránykeltés, hanem az összekuszálódott szálak kibogozása a szándékom.

Amíg beszéltem, fürkésző szemmel figyelte arcom minden rezdülését. És egyre inkább felismertem benne azt az embertípust, aki 1989 előtt is a rendszer működését és biztonságát szolgálta. Ha kellett, maguk voltak a megtestesült szelídség és rugalmasság, de ha a helyzet úgy kívánta, ravasz kérlelhetetlenséggel érvényesítették akaratukat. Tudva tudtam, hogy magyarázkodás közben próbát állok ki, de nem érdekelt, a félelmet, a rettegést már sikerült azóta levetkőznöm, s hogy nem tévedtem, bizonyítja a tény: öt perc leforgása alatt már a kezemben is volt minden szükséges adat - melyik nap, percre pontosan mely időpontban, milyen futárszakasszal indult el Csíkszereda felé a kérdéses küldemény, melyik nap és percre pontosan mikor vették át fegyveres küldönceiktől a biztonsági posta csíkszeredai egységénél, iktatószám, miegymás...

Megköszöntem - szinte, hogy nem szalutáltam neki, bár az érzés, amit bennem keltett, ezt kívánta volna meg - és a szűnni nem akaró hófergetegben megindultam hazafelé. A járművek egyre nagyobb káoszban közlekedtek, minden átszállásnál irdatlan embertömeggel kellett megküzdeni. Mint aki nem is e világon élt mostanáig, a szerkesztőségi világból végleg kiszabadulva rácsodálkoztam a főváros délelőtti tumultusára, az utcákon egymást verték le az alkalmi árusok, akik a hóviharral mit sem törődve, fenyőfát karácsonyi díszeket és mindenféle bóvlit kínáltak.

Mindazonáltal jól éreztem magam, könnyedén, bizakodással, mint az öklöző, aki megnyert egy menetet, és még mindig nem ütötték ki.

Örvendtem, hogy egy perccel sem kell megtoldanunk bukaresti életünket, hogy mégis minden az elképzelésünk szerint alakul, az akták hollétének kulcsát immár bizonyosan Csíkszeredában kell megtalálnunk.

A nap hátralévő része csomagolással, rendezgetéssel telt el. Úgy döntöttünk, néhány régi bútort, amire se szükségünk nem volt, és helyük se lett volna a félannyi lakásban, otthagyunk a helyünkbe lépő fiataloknak, s amennyiben ők is megunják, könnyebben szabadulnak tőlük. Fekhely is volt a lomok között, azon töltöttük utolsó bukaresti éjszakánkat. Az üres lakás kongott, akár egy barlang. A nagy, belakatlan tér, a befüstölődött, kopott falak, a felújításra váró parkett csupaszon hivalkodtak.

Odakint egész éjjel havazott, majd reggel is folytatta. A Krivec szabályos rohama volt ez a Baragán és Bukarest ellen, amely legtöbbször újév után szokott rátörni a világra, most viszont egy jó héttel megelőzte a természet „menetrendjét”. Azon tanakodtunk, jóval hamarabb ki kellene mennünk az állomásra - intercity vonatunk délben indult volna -, mert félő, hogy a szűnni nem akaró havazásban elakadnak a trolibuszok, a taxik eltűnnek az utcákról, és gyalog kényszerülünk megtenni a hosszú utat, térdig sivatagi homokként ide-oda sodródó hóörvényben.

Befutottak a fiatalok, éppen időben, hogy átadjuk a kulcsokat s a lakást. Talán még akkor sem hitték, hogy ilyen szerencse hull az ölükbe - az első szóra őket választottuk ki a vásárlásra jelentkezők közül. Örömükben madarat lehetett volna fogatni velük, mindenáron ki akartak kísérni az állomásra, hogy segítsenek a csomagokat cipelni; a trolibuszmegállóig együtt evickéltek velünk a térdig érő hóban, s amikor nehézkesen bedöcögött-befarolt a hóborította jármű , és minden cókmókunkat sikerült rá felpakolni, meg voltunk győződve, hogy már csak az állomásig tartó három és fél-négy kilométert kell legyűrnünk és egy-két órán belül örökre búcsút mondhatunk az elátkozott városnak, amelyben három gyermekünket is felneveltük; ők viszont már jóval előttünk sikerrel hátat fordítottak neki.

Az állomáson tobzódó zűrzavar, szaladgálás, hangoskodás, nyirkos pára, huzatos hideg és a pénztárak körül szabályos pánikhangulat fogadott. A tomboló hóvihar miatt egyetlen vonat sem futott még ki a pályaudvarból, és nem is érkezett be. A fővárosi pályaudvarok körüli szövevényes váltórendszer, amelynek korszerűsítésekor éppen az elektromos hóleolvasztót spórolták ki a berendezésből, minden hóvihar idején legalább fél napig lebénul, s ha a havazás nem áll el, akár egy-két napos fejreállást is okoz a fővárosba bemenő és onnan kimenő forgalomban.

A helyzet ismeretében nem ért váratlanul ez a tumultus, de most a lehető legrosszabbkor jött. Miért nem tudott kitörni egy nappal korábban, vagy miért nem várt még egy napot, hogy terveink szerint végleg lezárhassuk életünk e nyomasztó szakaszát? Baljós jelet láttunk a történtekben, mintha csak átok ülne rajtunk, vagy mintha az égi hatalmaknak nem tetszene igazán a döntésünk és minden erővel utunkat állnák... A várótermek zsúfolásig teltek, fél óra ácsorgás után végre ürült egy tenyérnyi ülőhely, a feleségem gyorsan be is préselte oda magát, én a csomagokat őriztem. A pénztáraknál, a tudakozóknál senki sem tudott semmit, de ha a tömegben terjengő híreket hallgatta az ember, attól még jobban összezavarodott. Teltek az órák, megettük az útra csomagolt szendvicseket, az elektromos forgalomkijelzőn továbbra is a jókor reggel kiírt szövegek villogtak. Felhívtuk fiunkat, aki addigra már megérkezett Csíkszeredába és elmondtuk, mi a helyzet... A biztonság kedvéért a felhagyott lakásban maradt fiataloknak is telefonáltunk, s megkérdeztük, visszafogadnak-e egy éjszakára, ha képtelenek leszünk elutazni.

Végül, délután öt körül bemondták, hogy elsőként éppen a mi vonatunk hamarosan kihúz az állomásról. Körülöttünk az egész embertömeg felbolydult, s akik a Bukarest-Brassó szakaszon bármilyen vonatra vártak, megpróbáltak felzsúfolódni az egyetlen beálló szerelvényre. Senki se törődött azzal, melyik járatra szól a jegye, háborús szükséghelyzet volt, amelyben az győz, aki letapossa a másikat. Kétségbeesetten nyomultunk a szorongató, utunkat álló, érzéketlen, fojtogató embermasszában, gombok szakadtak, csomagok akadtak össze, szóváltás, sikoltozás, kidülledt szemek, lerepülő sapkák, félrecsúszott kendők, magukból kivetkőzött emberek feszültek egymásnak, feleségem fulladozott, sokáig egyhelyben topogtunk, már vissza se tudtunk volna fordulni, a tömeg foglyai voltunk, hogy éljük túl ezt a vihart, ezt az örvényt?...

Máig nem tudom, hogy kerültünk fel végül az egyik vagonba. Egészen Brassóig ember ember hátán szorongott, még a lépcsőkön is lógtak, a kalauzok ki sem mozdultak a fülkéjükből. Brassóban szelíd téli este fogadta vonatunkat, furcsán éreztük magunkat a kiürült, szellős szerelvényben, s este tizenegy óra tájt kimerülten érkeztünk meg új otthonunkba.

Illusztráció: Feleki Károly karikatúrája a Milos könyvéből