Jelentések - magamról (1)

Pár napja a könyvespolcomon a Jelentések magamról (Emlékezések ellenfényben. Polis, 2009) c. könyvem. Jó fokosra sikerült, bár hogy a tervezett oldalszámba (több mint 400) beférjen, eléggé zsugorítottak a betűnagyságon. Én, aki írtam, és félig-meddig kívülről ismerem a szöveget, könnyebben elolvasom. Na de a többi?...

Néhány napi pihenést adok magamnak, s az érdeklődőknek ide illesztem a könyv utolsó fejezetét, három részre osztva. Jusson is, maradjon is belőlük a hétvégére... (csg)

*

„Körmünk alá néz az idő...”

1.

A Jelentések - magamról törzsanyagának első, sietős megfogalmazását 2002 pünkösdje (május 18.) és 2003 pünkösdje (június 7.) között követtem el, s a szeszélyesen, napról napra alakuló emlékezésfüzérnek Andrassew Iván budapesti író és publicista biztosított nem csupán helyet, hanem önzetlenül ellátta a szerkesztő feladatát is. Az idő teltével egyre dagadó, ama hetek és hónapok hangulatát és eseményeit is kommentáló napló elkapkodottságában, rögtönzöttségében is kerek egész, és ma is elérhető az interneten, Milos könyve címmel.

Milos tulajdonképpen Iván legkisebb fia, aki valamivel a napló indítása előtt született, barátomnak egy újabb házasságából, s mivel apja blogjában vezérhelyet foglalt el a kisfiú felcseperedésének minden egyes mozzanata, engem is megérintett a kései apaság egész problematikája, súlya. Elképzeltem, hogy ideális közönség - „célszemély” lehetne a napi vallomásokhoz, hiszen az ő növekedésével, eszének nyiladozásával együtt haladhatnék magam is akkor még csak ködös és általánosan megfogalmazott célom felé.

Mielőtt a Jelentéseknek nekiültem volna, számtalanszor végigpásztáztam a 2003 nyarán befejezett Milos könyvét, vizsgáltam annak építőköveit, sikerültebb, jellemzőbb részleteit, s a befejezéstől sehogy sem tudtam szabadulni. Úgy éreztem magam, mint aki felért egy tőle függetlenül már létező, valóságos csúcsra. Pontosabban, nem én voltam a témavezető, hanem a téma vezetett engem. Az a vég itt is jól ülne, ha kellőképen letörlöm róla a port és megtoldom azzal, ami még az illem határain belül elmondható.

„Biztosan sok minden rekedt még bennem, hiszen az emlékek felfejtését talán a végtelenségig folytatni lehetne, de úgy érzem, ami e két pünkösdi könyvtábla között van, azzal már lehet kezdeni valamit.

Maradtak ugyan emberek: rokonok, jóbarátok, életemre mély hatást gyakorlók említetlenül, látszólag méltánytalanul a háttérben, de ilyen szempontból nem a teljesség volt a szándékom, hanem az, hogy elsősorban magamhoz kerülhessek közelebb, s ezalatt lehetőleg másokat se untassak.

Annyit még, adalékként elmondanék, hogy a Bármely rendelést vállalok c. regényem befejező jelenete, mint egy lidércnyomás, elkísér egy életen át.

Valamikor a hatvanas évek végén, egyik kiutazásomon, talán éppen Sepsiszentgyörgyön, miközben a megyei pártbizottság akkoriban boszantóanbosszantóan olcsó falatozójában többedmagammal az ebédet fogyasztottam, az egyik KISZ-mozgalmár elmesélt egy mulatságos történetet, s megesküdött, hogy mindez az utolsó szóig igaz. Hittem neki, mit sem törődve azzal, hogy éppen úgy akár ki is találhatta volna. Annál inkább valósnak tartottam az egészet, mert akkor már érteni kezdtem azt a manipulációs gépezetet, amely életünket „aleatorikusan” elrendezte, sínre tette, a történet pedig ennek törvényszerűségeit a legapróbb részletig tökéletesen leképezte.

Mikor nekifogtam a regénynek, tudtam: bármi történjék is a könyv sok-sok lapján, az utolsó néhányat e történet fogja majd kitölteni. És úgy is lett. Mert minden akként alakult, hogy arrafelé vegye az irányt. Kezdetben csak a kaland maga érdekelt. Ahogy az első lapokkal elkészültem, hirtelen felbukkant bennem a már-már elfelejtett regényvég, és rájöttem, hogy a Milos könyvét sem fogom tudni nélküle befejezni. Kitalálhatnék valami hasonlót, elmondhatnám más szavakkal, de Tunyogi nevezetű figurám feloldhatatlan gyötrődését annyira egységesnek és jellemzőnek érzem, hogy érintetlenül ideírom:

Egy régi élményem éled újra, még bérelszámoló koromból; nem sokkal az érettségi után, de még a katonaság előtt történt...

Szóval, egy építőanyagraktárban űztem a tintafosást, marhára nagy telepen tanyáztunk, a várostól a harmadik falu határában, több mint száz ember, nagyjából középkorúak. Reggel kiutaztam oda, délután visszadöcögtem a vonattal, egész nap csak számokat láttam, huzatos barakkban görnyedtem egy karbidlámpa fényénél, ráadásul mindenféle hókuszpókuszt elvártak tőlem a mesterek, hogy követném el a javukra hóvégen, és semmit nem csinálhattam ellenük...

A raktár kerítésén két kapu is volt, egy elöl s egy hátul. Az első kapu mindjárt az állomásra nyílott, azon jártunk ki s be, ott nézték az igazolványunkat, már ha nézték, de ez most mellékes... Szóval, alighogy lefújták a melót, még beletelt vagy hat-hét perc, s már jött is a vonat az állomásra, vitt bennünket a város felé, ez volt a jó benne, hogy nem kellett sokat várni. De gatyázni se lehetett ám, mert aki elbámult, már csak az esti vonattal juthatott haza, esetleg gyalog vagy alkalmival, de az örökké bizonytalan...

A hátsó kapunál jártak ki-be a teherautók és a vagonok, építőanyaggal megrakottan, mert kanyarítottak arrafelé is egy pár sínt, azon tolatták a szerelvényeket, amik hozzánk érkeztek. A hátsó kaput különben csak azok használták, akik olykor elhúztak egy-egy pofa sörre, pálinkára a falusi bodegáig, de hát ahhoz a melóhoz, ami ottan előfordult, a cipekedéshez, nem volt muszáj olyan haláli józannak lenni...

Egyik napon, mielőtt lefújtak volna, bedobta valaki, hogy az első kapu vesztegzárba esik, merthogy lelakatolták, s két barnaruhás is posztol előtte; mi a túró kíván ez lenni? Összeszaladt hát a jónép, s valóban, ott állt a két őrangyal, meg a lakatok is, a barnaruhások csak vonogatták a válluk, hogy ez az ukáz, mutatták a hátsó kaput, azon kerüljünk... Az embernek valósággal marta a lelkét, hogy összevitatkozzék, és nem volt kivel, meg idő se nagyon volt, mert elhangzott a duda: ha nem igyekszünk, a hátsó kapun át hosszú az út az állomásig, s lekéssük a vonatot...

Több mint két kilométert loholtunk egy bolyban a latyakos, göröngyös mezőn által, a talpfák mellett, még feleúton jártunk, amikor befutott a vonat, mi fiatalabbak rákapcsoltunk akkor, pokoli sprintet akasztottunk ott le az egész világ szeme láttára, s mire indulásra füttyentett a mozdony, három magamfajta gyereknek sikerült felpattannia a lépcsőre, egyikük meghúzta a vészféket, nagy csikorgás, zökkenés, jegyzőkönyv; viszont a banda ezalatt felszívódott a vonatra, s mindenki időben hazaért.

Utazás közben járt a szánk erre-arra, hogy másnap gyűlésre visszük a dolgot, lássuk, ki merészel ilyen gyalázatos tréfát űzni velünk, különbnél különb terveket eszeltünk ki, miként vesszük el örökre a kedvét attól, hogy a szegény emberrel játszadozzék...

Aztán másnap megtudtuk, hogy azzal a kis nyargalással tulajdonképpen túl is estünk egy mezei futóversenyen, amit a szakszervezetnek kellett volna szerveznie, s ráadásul az elsők közé verekedtük fel magunkat, merthogy egyrészt százszázalékban részt vettünk, másrészt a céIbacélba - értsd: a peronra - elsőként befutók pazar eredményt izzadtak ki; és ez nem hanta, a szakosztály edzője, az állomásfőnök irodájában stoppolta az időt, szabályos versenyórával...

A gyűlésen végül is hallgattunk, mint kutyaszar a homokban; én megpróbáltam ugyan makogni valamit, hogy az ilyesmi csúfságolás a dolgozó emberrel, de senki se állt mellém, még kacagtak is: milyen jó hecc volt, sőt tapsoltak, amikor felolvasták a nyertesek nevét.

Gyűlés után nem telt le a hét, és sikerült kiutálniuk maguk közül. De még mielőtt rúghattak volna rajtam, szóltam az irodán: ne aggódjanak, leteszem a lantot.

Hát az a délutáni nyargalás tér vissza álmomban. Furcsa nekem, hogy miért épp ez a jelenet, hiszen annyira ócska és banális...

Futunk...

Egész egyszerűen szaladunk és lihegünk. Lábaim kőből vagy sóból vannak, alig tudom emelgetni őket. A vonat szagát érzem ilyenkor, a mozdony indulásra kész, visít a sípja, a csapat messze még, tán el se éri soha, hátamba gőzölög a többiek lihegése, valakinek hosszan kilóg a nyelve, mint a kutyának, én is belefújtatok az előttem vágtázók nyakába, ömlik rólam a verejték, alul-felül merő csatak vagyok, ijedten nézünk egymásra, tudjuk, hogy minden hiába, de azért nekifekszünk, próbálkozunk, lábunk meg-megbicsaklik, a vonat egyre távolodik, de mégis - sokan vagyunk egy bolyban és összetartozunk, még egy utolsó, kétségbeesett nekifutás... s ilyenkor kiáltozva felébredek.

Perceken át szívem ijedt kalatolását hallgatom; bámulom a sötét mennyezetet, lassan tisztul a fejem is, s rájövök: magam vagyok, fekszem az ágyon, s csak álom volt az egész...

Ami a Milos könyvében van, az viszont nem álom. Arra Bakter Bálint barátom sorai illenek, akitől búcsúképpen tisztelettel kölcsönveszem, mert tudom, hogy megbocsát ezért. A Periszkóp Pállal együtt írt közös verseskönyvnek a végszaváról van szó, mely amennyire sejtelmes, olyan világossá válhat ezúttal:

Nyomok

A nyomok hozzám vezetnek.

Ki jött ide észrevétlen, és honnan?

A nyomok fölött hó kavarog.

Örvénylő titkok a nyomokban.

Tavaszra minden kiderül:

tettes és áldozat is kerül.”.

Az alakuló naplónak annak midejénidején én magam nem csaptam különösebb hírverést, ismerőseim a világ megannyi részén e nélkül is rendre felfedezték maguknak, olvasták, kommentálták, visszajelzések érkeztek tőlük, amiket nem győzök eléggé köszönni nekik, hiszen minden esetben alakítottak, javítottak, bővítettek a vallomás további menetén és dimenzióin. Többször megkeresett Kenéz Ferenc (Budapestről), Nagy József (akkor éppen Bogotából), Pusztai Péter (Pierrefondsból), Farkas Géza (Marosvásárhelyről), Anna lányom (Torontóból - „Úgy érzem, hogy közel állok a dolgokhoz és ismerem a részleteket, s mégis kiderül, hogy nem tudtam mindent, talán azért is, mert gyermekfejjel az ember másként látja a dolgokat. Most már alig várom a holnapi, majd holnaputáni, majd az azutáni gondolatokat...”), Hegedűs Zsolt és Gergely Tamás (Stockholmból).

Tamás, meg se várva a napló befejeztét, lelkesen recenzálta a azt a marosvásárhelyi Látóban (2003/6. szám), s túlzóan rokonszenvező megállapításait leszámítva számomra is kihámozta a kísérlet „mélyebb értelmét”.

„Emlékező, ha tehetné, bibliájába összegyűjtené nem csak a saját életét, hanem ötven-hatvan év romániai magyar tapasztalatát - prózában, versben, fényképben, s mintegy mellékesen, képzőművészeti album is kikerül a felhalmozott képanyagból...

Szinte észre se vesszük (konzervatív agyunk kezdetben legalább is az újságírói szöveget fogadja el naplónak), mégis előttünk egy napló versben, egy élet hangulatokban. Majd a fotó meg a vers után a terjedelmesebb harmadik harmadban ugyanaz az élet prózában. A gyerekkortól a hatvan évet töltött, s negyven éve újságíróként robotoló Szerzőig, ez az egyik szál, a vissza-visszapillantás egy másik irány (nagyapa-korban minden szó, minden név hangulatot, történetet idéz), a lapcsinálás mindennapjai is állítják a lencsét (előttünk, amíg olvasunk, illetve amíg a következő naplójegyzetre várunk, készül a lap), valami külön entitás - Cseke számára az ómega és alfa - a közösség...

Érezhetően elemében van, mintha csak most, itt talált volna rá a neki megfelelő formára. Látszólag nem szerkeszt, látszólag a napok hordalékát tárja elénk, érezzük viszont, milyen biztos arányérzékkel irányít a háttérből. Míg kezdetben memoárnak tekinti könyvét, majd megszeppent pillanatában fotóanyagát tekinti a webnapló erényének, közel egy évvel megkezdése után regénynek nevezi. S nevezheti joggal, hiszen benne kikerekedik a főhős, saját maga lelki fejlődése. Kirajzolódik a kor és benne az élet. Megadja a kor s egyben a kór, a román típusú sztálinizmus, majd az arra következő balkáni típusú rablókapitalizmus etikai buktatóit.

Milyen helyzetben mi az etikus? Mennyi a közösség, mennyi az egyén szerepe sarkított szituációkban? Nem puffogtat szentenciákat, mindössze őszintén ír magáról - itt is, mint a politikamentes naplójegyzetekben is, s ez az őszinteség feltétlen ereje a memoárnak! -, arról például, hogyan vállalta el-fel első vörösszámos versét, vagyis az újságban a pártfőtitkárt dicsőítő zengeményt. Az első úgy történt, hogy egyik civil verse címét változtatta meg Az elnök hité-re. A másodikat elkövetni már könnyű volt, a negyediknél a mentegetőzés ez lehetett: most már úgy is mindegy. Az indoklás: főszerkesztőként etikusnak azt tartotta, ha társait megmenti a mocsoktól, a besározódástól.

Kifosztott lélekkel áll maga előtt, annak ellenére, hogy tulajdonképpen egész élete a köz szolgálatában telik, tanú rá maga a könyv, a regény, a memoár, a nyilvános vezeklés... Minden bejegyzésének az az üzenete, hogy legyen a politika bármilyen, s a helyzet reménytelen, az marad meg, az mesélhető el, amit megcsinálunk - közösen.” .

Biztatásnak, nem mondom, jól jöttek ezek s az ehhez hasonló sorok...

A legtöbb kérdése és hozzáfűzni valója mindenek előtt Ivánnak volt. Ő mindig azon melegében föltette a kérdéseit, elmondta a véleményét: rendszerint este megkapta a soros beírás szövegét, s reggel már várt az elektronikus postafiókban pár mondatos értékelése, reakciója.

Amikor a feljelentett levelek történetének a végére értem, nem számítottam gyors visszhangra. Tapasztalatom szerint az ehhez hasonló kitárulkozások után kínos hallgatás szokott megtelepedni a hallgatóságon, mely ráadásul még virtuális is volt. Az emberek zavarukban nem tudják eldönteni, mit is mondhatnak: se szamaritánusok nem kívánnak lenni, de az ítéletmondástól is vonakodnak - inkább hallgatnak. Kivárnak.

Jól tudtam, hogy egy, kettő, három - valahány ember, miután akkor rákattintott Milos könyvére és elolvasta az illető bejegyzéseket, nem maradt közömbös irántuk. Így vagy úgy állást foglalt az olvasottakkal kapcsolatban, ami leghamarabb inkább érzelmi vélemény szokott lenni, mint logikus gondolatépítés. És ebben van valami természetes is, hiszen bármilyen sokszor gondoltam át az elmúlt évek során a történteket, sose tudtam lehorgonyozni egy olyan következtetés öblében, mint amire Iván mindjárt másnap reggel felhívta a figyelmem:

„Azért a lelkiismeret-furdalásodat az is enyhítheti, hogy ez a szerencsétlen ember egy másik nevén írogatta azokat, amikért elítélték. Vagyis valaki helyette kerülhetett volna börtönbe, és került is kínos helyzetbe. (Tudjuk, mivel járhatott egy ilyen gyanúsítottal való elbeszélgetés Romániában.) Akit miattad elítéltek, vélhetően bolond volt. De ha nem lett volna, a másik ember súlyos veszélyeztetéséért megérdemelt volna egy kicsi büntetést”.

Titkon akkor örvendtem, hogy ez a gondolatmenet nem csupán bennem fogalmazódott meg (ami azt jelzi, hogy amikor évekkel korábban erre a következtetésre jutottam magammal kapcsolatban, nem kizárólag a puszta mentségkeresés dolgozott bennem és próbált kétségbeesetten megragadni minden „enyhítő körülményt”), de nem csak azért hárítottam el s nem engedem közel magamhoz azóta sem ezt a logikát, mert továbbra is érzem rajta az önigazolás-szagot, hanem azért sem, mert logikája csak akkor áll a talpán, csak abban az esetben „élne”, amennyiben elfogadjuk, hogy mindaz, amit a tényállásról és az ügy fejleményeiről nekem feltálaltak a „fiúk”, tökéletesen fedi a valóságot. Márpedig, amilyen eszközökkel dolgoztak, amelyek között a hazugság, a cselszövés és az emberek egymás elleni kijátszása a legkézenfekvőbbek voltak, nem tudhatom, mi az igazság ebben az ügyben, hol torzítottak, toldottak-foldottak a történeten, kit akartak igazából rászedni, ráncbaszedni.

Tegyük fel, hogy a feladó a más nevében írt levelet. De vajon tényleg ő írta-e? Ki tudhatja? Továbbra is zavaros mindaz, ami a levélről szóló előzetes értesülésre vonatkozik. És azt se tudnám bizonyosan állítani, hogy bolond lett volna emberem. Verseket írt - mással is megesett -, lehetett egzaltált, meggondolatlan, megfélemlített, szerepet játszó, ez most mind nem számít, súlytalanná válik, mihelyst szigorúan a történtekhez kanyarodunk vissza: így vagy úgy, ezért vagy azért, de tény, hogy kifektettem valakit.

Pedig hát megtörténhetett volna az is, hogy - ne tegyem!

Ahhoz viszont látatlanban, vakon fel kellett volna vállalnom azt az „ügyet”, amit az illető akkor éppen képviselt a hatalommal szemben, és amiért, ha nem is nyíltan, de kiállt; falaznom kellett volna neki, magamra vállalva és hárítva ezzel minden felelősséget, amivel egy ilyen cselekedet elkendőzése, titkolása akkor járt.

Eljárhattam volna úgy is, hogy egyszerűen nem hagyom a vesztébe rohanni, megállítom, elvágom az útját. Mint ahogy vannak olyan emberek is, akik a kikerülhetetlen karambol pillanatában, utolsó reflexükkel is másokat óvnak, nem saját magukat...

Az „utolsó reflex” nálam, sajnálatosan nem így működött, s épp ezért teljesen mindegy, hogy bolondot vagy nem bolondot gázol el az ember, vétkest, vagy ártatlant: a bélyeg a lelkében marad.