Az év utolsó napjait megint csak az elektronikus könyvtárral való foglalatosságaimmal töltöm ki. Olyan foglalatosság ez, ami pihenteti az idegsejtjeimet; félig-meddig gépies, rendszerezett munkát, figyelmet kér, kellő kreatív kihívásokkal is időnként. Hamar meglátod az eredményt. Illetve azt is, hogy nem minden megy úgy a digitalizálásban - még a legjobb program beszerzésével sem -, mint a karikacsapás.
Minél tökéletesebb egy szövegfelismerő program, annál veszélyesebb, hogy oda is hibát lop, ahová pedig egy butább társa nem merne és gondolkodás nélkül beolvassa azt az írásjelet, amit észlel. De az okos szövegfelismerő kombinál: néha bizonytalan, és akkor "tapasztalataira" támaszkodva próbálja értelmessé tenni a szöveget. Nagyon sokszor vesztére, mert félreérti az eredeti szöveg szándékát.
A szöveggondozó pedig, aki bízik a program pontosságában, átsiklik a hiba fölött. Csak egy picike példa: az eredeti szövegben "leszállni" szerepel, de a nyomtatott kép kopása miatt a program nem lát tisztán és kis töprengés után "leszólni"-ra retusálja. A felületes szerkesztő pedig bekapja a horgot. Majd a gyanútlan olvasó az, aki bosszankodik...
A digitalizálásnál ilyen és ehhez hasonló veszélyek fenyegetik a szerkesztőt. De olykor kimondottan elkél ez a fajta idegnyugtató játék.
Most éppen az 1990-ben az RMSZ-zsebkönyvek sorozatban megjelent Élő lánc (szerkesztéséért felel: az RMSZ szerkesztő bizottsága; szerkesztők: Gyarmath János, Mihálka Zoltán, Szűcs Olga. Fedőlap, sorozatterv: Keller Emese) című dokumentumkötetet keltem életre a Magyar Elektronikus Könyvtár számára. Szerencsém van, mert csak a szövegre kell figyelnem, a tömegpéldányszám miatt a zsebkönyvet olcsó körülmények között, újságpapíron, rotációson, illusztrációk nélkül hozta ki a szerkesztőség, azon melegében, a romániai 89-es rendszerváltás legforróbb dokumentumaiból. A könyv ugyan sokfelé eljutott, könyvtárakban itt-ott még fellelhető, de tömeghasználatra már elérhetetlen. A világhálóra kerülve - gondoltam én - a feledésbe merülő szövegek, még ha helyenként túl is lépett rajtuk az idő, azoknak a napoknak a lenyomatát őrzik.
Miközben a szöveget számítógépbe olvastam, majd korrektúráztam - már a vége felé járok -, szabályosan átéltem ismét azokat a napokat, heteket, a szabad újságírás romantikus, de kidöglesztő napjait, próbatételeit s a saját tapasztalatomon éreztem meg azt, hogy egy dokumentumkötet hogyan válhat fontos kiadvánnyá annak a szemében is, aki az események közvetlen tanúja és a szövegek korabeli gondozója volt. Minden nyelvi és stílusbeli fésületlenségei ellenére, a könyv a Tőkés László szikrájától lángba borult Románia magára ébredésének és újjászületésének első lépéseit őrizte meg a történelemnek. Hamarosan elérhető és letölthető lesz a MEK-ben.
Ízelítőül, szilveszteri olvasmányként álljon itt Stelian Tănase interjúja Király Károllyal, az egyik korai romániai disszidenssel, aki belülről kezdte el bírálat alá venni a kommunista pártot.
*
„Amíg gondolat és lélek összhangban van..."
Interjú Király Károllyal
„Elütött egy autó"
A sors iróniája, hogy itt találkozunk, és nem az országban, Marosvásárhelyen vagy Bukarestben. Kérjük, mondja el, milyen céllal jött ide, és mit csinál Budapesten.
Azért jöttem Budapestre, mert néhány hónapja elég csúnya betegség gyötört: a három osztatú idegnek a bal arcban lokalizálódott, nyolc éve tartó bántalma, a Ceauşescu-rendszer „ajándéka"; Marosvásárhelyen elütött egy autó, s egy hétre rá előállt a betegség. Nyolc éven át — annyira, amennyire — elviselhető volt; az utóbbi időben azonban elviselhetetlenné vált. Műtétre jöttem, s a műtét sikerült. Tehát, hogy úgy mondjam, a magam lábán megyek haza, jó erőben láthatok munkához.
Azért kérdeztem meg, mert elutazása bizonyos szóbeszédet váltott ki, s mindenféle álhírek forogtak közszájon, tehát jónak láttam tisztázni a dolgokat. Szeretném, ha elmondaná, milyen karriert futott be ön, mielőtt konfliktusba került volna Ceauşescuval. Politikai karrierje rövid történetét tehát.
Nem éppen bonyolult ügy: mai megítélés szerint karrierem két részre oszlik: az egyik pro Ceauşescu, a másik kontra Ceauşescu, ám az én pályafutásom nem Ceauşescuval kezdődött; ahogy mi neveztük, a demokratikus rendszer éveiben, vagyis már '45-ben kezdetét vette. Az ifjúsági mozgalomban 1965-ig aktívan részt vettem mindabban, ami az országban történt; a nagy — jó és rossz — építőtelepeken, a volt Csatornánál, Békásban, Szálva-Visónál, hogy is mondjam, főként a munkában és nem a politikában. '65-től pártvonalra kerültem. Két évig rajoni első titkár voltam Gyergyószentmiklóson, aztán központi bizottsági instruktor, majd első titkár Kovászna megyében, a Végrehajtó Bizottság póttagja, az Államtanács alelnöke, a nemzetiségi tanács alelnöke stb., stb. Ez a karrier 1972-ig tartott, akkor benyújtottam lemondásomat mindezekből a tisztségekből, és...
Király úr, most megkérdezem, melyek voltak a lem.ondás okai. Emlékeztetni szeretném arra, hogy 1972-ben Ceauşescut teljes dicsőség övezte, nagy volt a hitele a nemzetközi politikai piacon, Romániában pedig népszerű volt. Tehát ismétlem: melyek voltak az ön lemondásának okai?
Mint minden folyamatban, mert mégiscsak folyamatról van szó, és nem egyetlen akcióról, melyet, hogy is mondjam, hirtelen megszakít valami..., én a történelmi körülmények kényszerítő hatására lettem a kommunista ifjúsági szövetség tagja. Nos, ez volt! Más esélyem nem adódott, és senkinek nem volt más esélye. A rezsim első évei pozitívaknak tűntek.
A Ceauşescu rezsiméi, a kommunista rezsiméi?
A kommunista rezsiméi, hisz minden ott kezdődik, jómagam akkor kapcsolódtam be, nem a ... Tehát reménységgel telten ... És valahogy hittem abban, amit csináltam, miért ne mondanám meg? Amilyen mértékben bedolgoztam magam a politika területébe, lassan-lassan jobban tájékozódtam arról, mi történik a pártban — akkor már első titkár voltam, akinek hatásköre révén ellenőrzése alá tartozott az is, hogy mi megy végbe a legalitással, a gazdasággal (addig, az ifjúságnál, nem tudtam, mi a helyzet), s kezdtem rájönni, hogy nem minden egyezik a meggyőződésemmel. Én nem a karrierért lettem a mozgalom tagja, és mindig úgy vélekedtem, hogy addig kell részt vennem, amíg — hogy úgy mondjam — gondolat és lélek összhangban van. Ez volt az én személyes elhatározásom. Amelyik pillanatban rájöttem, hogy útjaink elválnak, leléptem. Hangsúlyozom ezt, mert '72 problémája nem „egy momentum" volt csupán: nem kizárólag április elseje, a lemondásom napja. Amikor bekerültem a legfelső vezetésbe, vagyis a központi gépezetbe, rádöbbentem, hogy a dolgok igazán nem azok, amelyekben én hittem. Mégis, jó évek voltak. Jó éveknek tekintem a '62 körülieket, amikor elhangzottak Gheorghiu-Dej függetlenségi nyilatkozatai, kivonultak a szovjet csapatok, viszonylag javult az életszínvonal, s mindezt folytatta Ceauşescu, nem tehetett egyebet. Népszerűsége és hitele azonban akkor még nem volt oly nagy. Sokan megkérdőjelezték, joggal. Eljött '68. '68 volt az a momentum, amikor Ceauşescu kivívta a győzelmet: belföldön, mert elfogadta a nép, a határokon túl, mert álláspontját elfogadta a nagyvilág. Úgynevezett álláspontját, voltaképpen azt, hogy az előállt történelmi helyzetet ki tudta használni. Ám közvetlenül azután kezdte visszafogni a dolgokat, lassan, lassan...
Szörnyetegek, statiszták
A demokrácia...
Miért ne mondanám meg: '68-ban, amikor bekerültem a legfelső vezetésbe — nem tudom, korábban hogy volt —, körülbelül '70-ig a legfelső vezetésben voltak viták a felmerült problémákról. Igaz, hogy az i-re a pontot mindig ő tette rá; de mindenesetre voltak vélemények. Az Államtanácsban is előadódott több vélemény. De idővel Ceauşescu túltette magát a véleményeken. Mert egyre több volt a vitára bocsátott anyag, az ülések egyre rövidebbek lettek, nagy volt a sietség. Lassan-lassan a dolgok felhígultak. Valószínűleg azt képzelte, hogy mindenki, egyetlen egyen kívül aféle bábuvá, statisztává lesz. Addig a pillanatig maradtam, amelyben úgy láttam, hogy két szempontból is válaszúthoz érkeztünk: az ország demokratizálódása szempontjából és az ő szempontjából, azt a módot tekintve, ahogyan az együttélők kérdését kezelte. Párhuzamosan mindkettő. Voltaképpen mindkét kérdés ugyanannak a demokratikus folyamatnak a része. Aki azt hiszi, hogy létezik külön demokrácia a románoknak, és külön demokrácia a magyaroknak, mélységesen téved. És akkor ez volt a döntő pillanat. Ceauşescu egyszer azt kérdezte: „Király, te azt hiszed, még sokáig maradsz Kovásznán?" Másik alkalommal, ugyanebben az időben azt mondja Patilineţ: „Te, nekünk nagy problémáink vannak Fazekassal, és vitára akarjuk bocsátani, tudod, állást kellene foglalnod ellene". Hogy mondjam, elkezdődött az „oszd meg és uralkodj". Neki kellett volna mennem Fazekasnak, hogy elfoglaljam a helyét — tessék karrier! Ilyent én nem tettem addig, és attól fogva se volt szándékomban ilyent tenni. Amikor a minisztertanács alelnökévé neveztek volna ki, a lemondásommal jöttem, amely igazi „bomba" volt. Mindenesetre nem akarta elhinni ő se, mások se. Igaz, nem fogadták el elsőtitkári és végrehajtó bizottságbeli lemondásomat, a központi bizottságnak pedig a következő kongresszusig tagja voltam. Az Államtanács tagjának (képviselőnek) megmaradtam a következő választásokig.
Tehát milyen tisztségéből mondott le akkor?
Lemondtam a végrehajtó bizottsági póttagságról, a megyei elsőtitkárságról és néptanácsi elnökségről, tehát az aktív funkciókról.
Csak az elsőt fogadták el, s a következő kongresszuson eltávolították a KB-ból.
Elfogadta az elsőt és a másodikat, tehát a megyei elsőtitkári tisztségről való lemondást is. Természetesen azonnal megkezdődött..., vagyis, mi az, hogy megkezdődött? „Nos, mihez kezdesz most, Király?" Ez volt a kérdés. Fel voltam készülve rá, s ezt mondtam: „Hogy mihez kezdek? Gondolom, van munkahely az építőtelepeken. Én eddig is dolgoztam, ezt akarom". „És mit fogsz ott csinálni?" Akkor a következőt mondtam...
Ki kérdezte?
Személyesen Ceauşescu. A következőket mondtam neki: „Ceauşescu elvtárs — én soha nem szólítottam tisztsége szerint főtitkárnak — én, ön ismer engem, nem kérek semmiféle funkciót, teszem, amit rám bíz, egyetlen kivétellel: aktivista semmiképpen nem leszek." Ezt mondtam a leghatározottabban, „Hm, hm, hm, hm, jó, jó — mondta —, nézd, mi arra gondoltunk, menj el igazgatónak egy fakitermelő és -feldolgozó vállalatba valahová Vranceába, Bacauba, te dolgoztál Bacauban is, vagy Buzauba, ahová akarsz". ,,Ha választani lehet, én mégis hazamennék, Marosvásárhelyre, ahová való vagyok". És akkor ő azt mondta: „Jól van, mehetsz akár haza is." Persze mindössze két napig tartott ez.
1972-ről beszél?
Igen, ez 1972-ben volt. Két nappal később, éppen indulni készültem, amikor felhívott Pană (akkor már pártvonalon dolgozott), s azt mondta: „Te, nézd, mi arra gondoltunk, hogy ott, Maroson jó emberünk van, de van egy hely, ahol problémák adódnak..." „Hol?" „Karánsebesen..." Nem nagyon tudtam, hol is van ez. „Tudom, a Bánságban van — válaszoltam —, de várj, nézzem meg a térképen — nem elég világos számomra, melyik övezetben... De megmondanád, miért?" „Mert hát ott..." a régi mese.
Ki akarták emelni a magyar kisebbség köréből, ahol önnek politikai bázisa volt, ezért akarták eltávolítani...
...igen, és azok közül, akik ismertek. Karánsebesen senki sem ismert.
Megpróbálták tehát elszigetelni önt.
Pontosan. Hosszas vita után elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy csak bizonyos ideig, nem véglegesen. Ez az időszak eléggé elhúzódott, aztán hazajöttem.
Elnézést, mennyi ideig volt Karánsebesen?
'73-ig. Egy évet. Marosvásárhelyre mentem tehát egy marosvásárhelyi székhelyű fakitermelő vállalathoz. Elfogadtam az állást, volt is már tapasztalatom ezen a területen. De mindössze egy hétig tartott a dolog, mert a vállalatot Szászrégenbe költöztette, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy engem kimozdítson a városból, zaklasson tehát. Nagyon kemény vita, mondhatnám összecsapás után, természetesen nem vállaltam.
Ceauşescu: „Nem hiszem, nem hiszem, nem hiszem"
Kivel csapott össze ebben a helyzetben?
Kezdve Ilie Verdeţ-cel, mert a Minisztertanács első alelnöke volt, Vasile Patilineţ-cel, akit megkérdeztem: „Te, mi akar ez lenni?" — mert ő volt az erdőgazdálkodási miniszter, „nincs semmi vétkem, nem én tettem"; Veressel, a volt első titkárral, mindenesetre végül odacsaptam a dossziét, s otthagytam ezekkel a szavakkal: „Kedvesem, nem megyek!" És nem mentem el Szászrégenbe. Visszautasítottam, vagy egy hónapig munkanélküli voltam, azután felkínáltak egy beszerzési irodafőnöki posztot az elektromossági vállalatnál, hogy úgy mondjam egy „nagyon kellemes" helyet, de — legnagyobb meglepetésükre — azt mondtam, hogy elvállalom; itt dolgoztam, nem sokat, úgy fél évet, mert aztán ugyancsak „ők" jöttek, és azt mondták „ez nem magának való, maga egy jó képességű ember, aki, aki..." és felajánlották a kisipari szövetkezetek megyei szövetsége elnöki tisztét, amit elfogadtam, mert hát... A fontos az volt, hogy lakást is adtak Marosvásárhelyen, a Színház-téren, igaz az utolsó emeleten, a XI-iken. Egyetlen lift működött, amely nagyon gyakran meghibásodott. Így értékelték azt. hogy tagja voltam a KB-nek, tagja voltam az RSZK Államtanácsának. Ilyen körülmények között zajlott a zaklatás, amely nem volt elviselhetetlen, tehát nem hagytam magam ... De mégis zaklatás volt... mert Ceauşescu azt akarta, hogy visszatérjek, ő ragaszkodott hozzám, s azt akarta, hogy visszatérjek. De: egyszer zaklatás, máskor egyéb, az ember vereséget érez, aztán visszahozzuk, tudom is én hová tesszük, és így tovább. Hiszen elváláskor megkérdezte: „És mégis, te Király, miért tetted ezt?" „Háát, — mondtam — személyes okokból." Nem voltam elég érett ahhoz, hogy határozottan kimondjam a dolgokat, a légkör nem volt még olyan. És ő azt mondta: „Nem hiszem, nem hiszem, nem hiszem..." „Nincs más magyarázatom". „És mégis . . .?" „Meglehet, gőgös voltam." Ő pedig ezt válaszolta: „Igen, így van, vagy kétszer földhöz kellett volna vágjalak." Én így replikáztam: „A munkában voltam gőgös", mire ő nem válaszolt már semmit. Hogy mi történt ezután? Következett mindaz, ami következett, olyan értelemben, hogy nagyjából megértek a feltételek annyira, hogy megértsenek az emberek. Akkor még jól mentek a dolgok, lehetett élelmet kapni, mondhatni, még nem volt nagyon rossz a helyzet. Viszonylag még jók voltak az állapotok.
Az első tiltakozó levél
Mikor határozta el, hogy nyilvánosságra hozza ellenzékiségét Ceauşescu politikájával szemben?
'77-től kezdve, akkor írtam az első memóriumot, melyet el is küldtem; választ nem kaptam, teljes hallgatás következett, mintha nem történt volna semmi...
Milyen ügyben írta a memóriumot?
Általában a demokrácia motivációiról írtam, s ha jól tudom, én voltam az első, aki nyilvánosan bírálta Ceauşescu személyi kultuszát. Az első és a második memórium is egyaránt foglalkozott az együttélő nemzetiségek kérdésevel is. Hosszú ideig megfeledkezett róla. De ettől fogva megváltozott a helyzet, habár a második levelem után sem...
Mikor íródott a második levél?
A második levelet szeptemberben küldtem, folytatás volt...
'77-ben? A bányász-sztrájkkal, vagy a Goma-féle mozgalommal összefüggésben? Ezek a válságok serkentőleg hatottak önre?
A két esemény előtt küldtem el.
A bányász-sztrájk augusztus első napjaiban volt, Goma mozgalma pedig '77 februárjában.
Ez azt jelenti, hogy nem gondoltam erre, mert a levél nem terjedt ki erre a két momentumra; sem Gomára, sem a bányászok sztrájkjára. De hiszen én is arra összpontosítottam, ami akkor volt. A másodikat legfőképpen azért küldtem, hogy válaszadásra késztessem.
Személyesen hozzá intézte?
Az elsőt Verdeţnek küldtem, a másodikat pedig...
Milyen tisztsége volt Verdeţnek?
A KB titkára volt, gazdasági kérdésekkel foglalkozott, és hozzá tartoztak a nemzetiségi kérdések is. Most, őszintén, miért küldtem neki és nem Ceauşescunak? Mert tudtam, hogy Ceauşescu a fiókba teszi. Azért írtam Verdeţnek, mert tudtam, hogy Verdet-nek el kell mennie vele őhozzá. És Verdeţ el is ment Ceauşescuhoz, de a levelek mégis a fiókba kerültek. Miután értesültem erről, arra gondoltam, lennebb szállítom a mércét, s a második memóriumot Vincze Jánosnak küldtem...
Neki milyen funkciója volt?
Ő volt a KB-nál az úgynevezett nemzetiségi tanács aktív alelnöke. Tehát osztályvezető-helyettes. Tudtam, hogy őneki tovább kell adnia, tehát a kérdés, hogy kihez intézzem, taktikai jellegű volt. Ennyi. Nem a tőle való félelem, mert hát mindenképpen hozzá kellett eljutnia. És hogy jól tettem, bizonyság rá, hogy egy hét múlva felhívtak a Központi Bizottsághoz, és azon az őszön három többórás beszélgetésünk volt. Ezeken a beszélgetéseken az elvtárs kifejezett megbízásából résztvett Ilie Verdeţ (ő vezette a beszélgetéseket), Petre Lupu, Teodor Coman — ő nem volt jelen valamennyin, némelyikről hiányzott — és Vincze János. Ez volt a kollektíva.
Fenyegetések, vallatások, megfigyelés
Miről beszélgettek?
Kezdetben megpróbáltak rávenni, hogy vonjam vissza nyilatkozataimat, és pontról pontra sorra vették azokat, megpróbálván bebizonyítani, hogy nem úgy állnak a dolgok. Természetesen én mindezeknél a beszélgetéseknél ellenálltam, a legkellemetlenebb pont — nem nekem, hanem Verdetnek — a személyi kultusz kérdése volt. Ezt a pontot nem merte nevén nevezni. Csak ennyit mondott: „És ennél a pontnál, Király...?" Én úgy tettem, mintha nem tudnám, miről van szó. „Milyen pontnál?" „Hát ez, itt, nézd csak..." "Á — mondom én —, a személyi kultuszról van szó. Bizonyítanom kell, hogy létezik nálunk személyi kultusz?" „Ó, nem, nem, nem — válaszolta —, ha ez a maga véleménye, így marad." A helyzet tehát az volt, hogy felelős munkakörben lévén, még csak ki se mert ejteni a száján ilyen szavakat. És így zajlott le a három, egyenként mintegy nyolc órás beszélgetés, a meggyőzési „kísérletektől, szép szavaktól, Mercedes, tehát funkció felkínálásától, merthát „ez nem nekem való állapot, nekem, a jóképességű embernek'', egészen a fenyegetésekig.
Mivel fenyegették?
Nos, a fenyegetések kezdetben burkoltak voltak, hogy hát az embert bármi érheti! Miután megjelent a világsajtóban...
'77-ben?
Nem, '78-ban, és éppen január 26-án; születésnapi „ajándék" volt Ceauşescunak.
Felteszek egy indiszkrét kérdést. Tudja, hogyan jutott ki nyugatra?
Igen, természetesen tudom, hogyne tudnám. Én magam küldtem, emberek segítségével, hogy nyilvánosság elé kerüljenek. Ide küldtem, Illyés Gyulának, aki befolyásos ember volt sajtóberkekben, és ő beszélt a New York Times, nem, a London Times szerkesztőivel. Ott jelent meg. Arra nem volt lehetőségem, hogy külföldi tudósítókat keressek fel Bukarestben...
Önt megfigyelés alatt tartották...
Természetesen, akkor már rég megfigyelés alatt tartottak.
Be kell látnom, nagyon bátor volt akkor, amikor szinte senki nem mert semmit tenni ...
Úgy vélem, bátorság is kellett, de ez nem jelenti azt, hogy nem féltem.
Vérrel bemocskolt kezek
Az idő tájt volt fogalma arról, hogy ő gyilkosságra is képes, hogy képes eltüntetni embereket?
Teljes mértékben. Teljes mértékben. Lehet, hogy egy másik beszélgetés alkalmával be is bizonyítom, hogy nyíltan állást foglaltam ez ellen, egy alkalommal éppen Iliescu jelenlétében.
Melyik évben?
Ez '78-ban volt.
És Iliescunak milyen beosztása volt akkor?
Első titkár volt Iaşi-ban... Mindenki erősen csodálkozott. Nem mintha nem értettek volna egyet, de meglepte őket bátorságom. A pártszállóban tartózkodtam, mert ismét felhívtak beszélgetésre. Teodor Coman értem jött a szállóba, s én arra kértem, várjon meg lenn, ugyanis enni akartam valamit, mert éjszaka érkeztem. Véletlenül ott volt Iliescu is, a feleségével. A film pontosan így pergett le: odamentem tehát, és Coman elkezdte: Iliescu elvtárs, ismeri Királyt, milyen sokat dolgoztunk mi együtt az ifjúságnál, ő most átállt a nacionalistákhoz." Mindent a nacionalizmus rovására írtak. Akkor ráförmedtem, azt mondtam: „Te hallgass, a te kezedet vér mocskolja", mire ő felugrott a székről, és így kiáltott „az én kezem, az én kezem... a tied, te, különben is, te hallgass..." Aztán így folytatta: „Látja, látja, Iliescu elvtárs, látja, mit mond?" Iliescu akkor azt kérdezte tőlem: „Valóban, Király, hogy állnak ezek a dolgok?" „Először is, én szeretnélek megkérdezni, te ismered a dolgokat — hisz a Központi Bízottságban vagy —, ja — mondom — ismered ennek a levélnek a tartalmát?!"
Az ön levelének?
Igen. Én így folytattam: „Na látod, nem bíztak benned, hogy odaadták volna — pedig kezdték odaadni egyeseknek, hogy vitára bocsássák. Márpedig nehéz tárgyalni róla, ha nem ismered, hiszen a tárgyra kellene összpontosítani." Iliescu nem sietett Coman segítségére állásfoglalásával, s a helyzet igen kínos volt. Az is igaz, hogy engem se támogatott nyíltan, de ismervén Iliescut, meg voltam győződve róla, hogy lelke mélyén ő — és felesége — nekem adott igazat, mellettem állt. A keményebb vita...
Testi épségedért nem felelünk
... a memórium megjelenése után kezdődött, pontosabban egy hétre rá. Akkor keményebben elővettek, s eleinte azt ajánlották, költözzek kényszerlakhelyre, Karánsebesre, amit én nem fogadtam el, mire azt az egyértelmű választ kaptam, hogy „tudd meg, Marosvásárhelyen nem felelünk testi épségedért" — ezekkel a szavakkal.
Kinek a szavai voltak, ki mondta ezt?
Ezt Verdeţ mondta, mire én így szóltam: „Tehát más szóval likvidáltok?" „Nem, nem, ezt nem mondtam". „Én tisztán értem, és nem csodálkozom, hisz nem én leszek az egyedüli, akit eltesztek láb alól. Voltak máris elegen". Példának Szikszai Jenőt hoztam fel, a brassói tanárt, aki...
Mi történt vele?
... aki a brassói magyarok elnöke volt, és kimondta a véleményét anélkül, hogy papírra vetette volna, s utána annyiszor idézték a szekuritátéra és annyit zaklatták, hogy nem tudni, ők akasztották-e fel, vagy a zaklatások és verések miatt ő akasztotta fel magát. Holtan találták a padláson.
Melyik évben?
Ez '77-ben volt. Én felvetettem a bányászok ügyét, mondván: „mégis, nem félünk attól, ami a Zsil-völgyében történt?" „Dehát mi történt?"
Ki kérdezte, hogy mi történt?
Verdeţ... jelen volt Lupu is. Azt mondták: „Ej, elégedetlenség, elégedetlenség volt, de megoldottuk, s ha lesz még, megoldjuk azt is."
Politikai szűklátókörűség, az a benyomásom. Vagy politikai elvakultság, netán rosszindulat.
Politikai elvakultság. Gondoltam magamban, hogy eszükbe se jut betartani ígéreteiket. Nos, erről folyt a szó vagy három beszélgetésen. Egy adott pillanatban, a második beszélgetés után, amikor megfenyegettek, azt mondtam, hogy „nekem nincs többé mit keresnem itt, nincs mit beszélgetnem, tudom, mire vagytok képesek, milyen ádáz mértékben. Miért mennék Karánsebesre?" Még meg is jegyeztem: „Pénzbe kerül a koporsó elszállítása is Marosvásárhelyig, hiszen azok, akik nem felelnek testi épségemért Marosvásárhelyen, nem fognak felelni Karánsebesen se". Egy másik beszélgetés után mégis belementem, de más okból. Abban az időben különleges erőket vontak össze Marosvásárhelyen, sokat, s úgynevezett rohamosztagokat szerveztek, amelyek — mint megtudtam — botránykeltésre, románok és magyarok közötti provokációkra készültek, tehát olyan akciókra, amelyek szenvedést, problémákat szülnek, így beleegyeztem, hogy Karánsebesre menjek, de nem véglegesen, hanem korlátozott időre. Vettem a 6 hónapos kislányomat, február volt, elmentem, s aztán következett, ami következett.
„Csökkentették az áramkvótát"
Karánsebessel kapcsolatosan van néhány momentum. Mindenekelőtt az, hogy ők nem Karánsebest ajánlották elsősorban, hanem valahol egy más helyet, s én végül igent mondtam, azzal a kikötéssel, hogy csakis Karánsebesre megyek, ahol voltam már, s ahonnan a feleségem is származott, a második feleségem, akivel most is együtt élünk, s így volt ott valamelyes bázisom. Karánsebesen kiválóan fogadtak.
Tudtak az ön tevékenységéről?
Nem tudtak semmit. Emberi kapcsolatom volt a munkásokkal.
Milyen beosztásban dolgozott ott?
Kezdetben, '72-ben a kombinát vezérigazgatója voltam, később a fakitermelő és -feldolgozó ipari igazgatója. Tehát a préselt falemez-gyár, a bútorgyár tartozott hozzám több mint 6000 munkással. Reményen felül fogadtak a munkások, olyan szépen, akár egy régi ismerőst. Amikor végighaladtam az üzemosztályokon, elém álltak asszonyok, s ezt mondták, domnu' director, mennyire örülök, hogy látom...,,Én vagyok az, akinek főzőkályhát juttatott". Jön egy másik: „Én vagyok az, akinek lakást adott", emberi kapcsolatok alakultak ki tehát. Valóban emberiek.
Mit gondol, mivel vívta ki népszerűségét?
Azt hiszem — hogy ne mondjak nagy szavakat — azzal a korrektséggel, amellyel az első időszakban az emberekkel viselkedtem. Az emberséggel. Nem voltam fennhéjázó, nem voltam gőgös. Meghallgattam az embereket, amit tudtam, megoldottam; egy adott pillanatban egy vasutasnak a fiát besegítettem a fakultásra Craiovára, vagyis visszasegítettem, mivel kicsapták volt. Persze, azt tettem, ami emberileg lehetséges volt. Én azt mondom korrektül, nagyon korrektül...
Itt milyen kapcsolatai voltak a szekuritátéval és a pártszervekkel?
Most folytatnám kissé elbeszélésemet, mert mindjárt Karánsebesre érkezésem után 53 MW-ról, amennyire 24 óra alatt szükség volt, 3 MW-ra csökkentették az áramkvótát, ennyit hagytak az egész kombinátnak! Tehát csak világításra és apró szükségletekre maradt, ezután pedig levágták a motorina-kvótát is, amely 80 tonna volt 24 óránként; elégedetlenséget akartak szítani a tömegek körében, hogy azt mondhassák: „Látjátok, kicsoda ez az ember?" Az ellenkezőjét érték el. Nem mintha nem lett volna elégedetlenség, de ellenük volt, azok ellen, akik levágták a kvótákat. Nos, néhány hét múltán a dolgok rendbejöttek éppen az emberek érett, kimondhatatlanul érett magatartásának köszönhetően.
Mit tettek az emberek, hogyan reagáltak?
Jól. Elsősorban nem jöttek nagy fizetéseket követelni: csak 70 százalékot tudtam fizetni, s nem jöttek követelőzni, hogy „mit csinál maga itt, miért nem biztosítja ...", hiszen tudták. Tehát az emberek megértették a helyzetet, 70 százalékot biztosítottam — bár nem dolgoztak —, de ezt a saját felelősségemre tettem, mert azt mondtam, fizetek, és az emberek egyike sem tett szemrehányást, hogy „mit csinál itt maga, miért nem biztosítja a teljes bért, mert ha maga nem jött volna ide, akkor stb., stb." Tehát soha, egyetlen ember se vetett semmit a szememre, s azt sem mondhatom, hogy valakinek sértő lett volna a magatartása irányomban. Lényegében ez volt tehát, a többiről talán más alkalommal.
Király Károly úr, remélem viszontlátjuk egymást Bukarestben, és folytathatjuk beszélgetésünket a 22 című folyóirat egy következő száma részére.
Nagy kár lenne
Szívesen, köszönöm én is, hogy meghallgatott.
Kérném, mondjon néhány szót lapunk olvasói számára.
Először is minden lapnak, tehát az önökének is azt kívánom, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ez a győzelem, ez a valóban népi forradalom s a román társadalom radikális forradalmi átalakulásának eseményei diadalra jussanak, mert kár lenne a vérontásért, kár lenne mindazért, ami történt — ha most felelőtlenül kalandorok, hivatásos és alkalmi kalandorok kezére adnánk az országot; én erre kérném az egész román sajtót, és erre kérnék minden jóhiszemű embert — és ez a döntő többsége Románia összes honpolgárainak, hogy ne mondjam egyik és másik részről is — tehát a román népet. Ez a rneggyőződésem, és ami engem illet, mindent megteszek, hogy a Frontban még határozottabbak legyünk, és még inkább a nép akarata szerint cselekedjünk, feltétel nélkül. És akkor megerősödik bizalmunk, és mi, a Front elvezethetjük az országot ebben az átmeneti időszakban a diktatúrától a demokrácia első lépéséig, mert úgy gondolom, ahhoz, hogy a demokrácia valódi legyen, néhány választásra lesz szükségünk, az nem jön el az első választás után. Ez lenne a mondanivalóm.
Köszönöm, a viszontlátásra Bukarestben.
Stelian Tănase
(Megjelent a 22 című hetilap, a Társadalmi Párbeszéd Csoportja sajtókiadványának 1990. február 2-i 3. számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése