A Jurnalul National idei november végi összeállítása Labis halálának körülményeiről külön fejezetben szólaltatja meg Ion Gheorghe költő meglátásait, aki néhány eredeti adalékkal árnyalja a történések mögöttesét. Nem csupán azt meséli el - amire már hivatkoztam -, hogy Sadoveanu volt a költő védőszelleme, aki ebbeli minőségében cinkosokra is talált az Eminescu főiskola vezetőiben, hanem számos egyéb árulkodó elszólását az utókorbeli politikának.
Ion Gheorghe visszaemlékszik, hogy amikor Kínában román kulturális atasé volt, a Labis Pekingbe látogató hugának elmesélte, milyen megjegyzést tett Nicolae Ceausescu egy hivatalos rendezvényen: "Ami az írókat illeti, nehogy megismétlődjék az, ami Labissal történt."
Visszaemlékszik továbbá arra, hogy miután vége lett a Bellu temetőben a temetési szertartásnak, a bejáratnál vállon veregette őt egy ismeretlen civil, mondván: "Ha ez nem hal meg, az egész bandátokat elviszi az ördög..." Amiből szerinte az következik, hogy a szekuritáté az egész nemzedékre vadászott, miközben a fő vadat sikerült kilőni...
Meggyőződése, hogy az ellenséges erők ma is üldözik e nemzedék tagjait, akik tanúságot tehetnének Labis üldöztetéséről és haláláról. Szavai szerint "a Labis-ügy maga a románság története, titkait a szekuritáté irattáraiban őrzik, az új hírszerző szolgálat lerakataiban, akik továbbra is az utolsó emberig figyelik azokat, akik Labist ismerték."
Egy 2004-ben elhunyt román költő, A. I. Zainescu, aki élete nagy részét a hatalom közelében, különböző közéleti megbizatásokban töltötte (megbízott vezető szerkesztő ifjúsági lapoknál, KISZ propagandaosztályának vezetője, elnöki tanácsos stb.), de lehetőségeihez mérten igyekezett szolidárisnak lenni költőtársaival, akikkel együtt indult, élete alkonyán megosztotta Ion Gheorghéval egy élményét, ami évtizedek óta nyomta a lelkét.
"Amikor Ion Iliescu az ifjúsági szervezet első titkára volt, az alábbi párbeszédre került sor:
- Iliescu elvtárs, mi legyen a Labis-dossziéval?
- Semmisítsétek meg, égessétek el, mert szégyenletes..."
Zainescu utólag, annyi év után azt sajnálta, hogy akkor szót fogadott és nem mentette át a halálra ítélt ügycsomót.
Az ilyen és effajta tanúvallomásoknak se végük, se hosszuk. Ötven év is eltelt a tragikus esemény óta, de még mindig akadnak olyanok, akiknek éppen most jut eszébe valami, vagy most engedett föl bennük a félelem ahhoz, hogy megszólaljanak. Van, aki emlékszik arra, hogy a baleset előtt közvetlenül Labis barátai zártkörű esküvőjére volt hivatalos, ahol az emelkedett hangulatban, hajnal felé hazafias nóták is elhangzottak, köztük olyanok is, melyek a királyság időszakát idézték. Befújták őket, Labist felhívták a központi bizottsághoz, utána pedig mélyen maga alatt volt; hát még, amikor azt is megtudta, hogy törölték abból a névsorból, amelynek tagjainál gyermekirodalmi alkotásokat rendeltek meg jó pénzért.
Pár éve előkerült egy cédula, Labis kézírásával, amit a kórházi ágyon írt: "Uraim, ne higgyék azt, hogy egy baleset volt vagy hogy ittas voltam. Se egyik, se másik! Meguntam az egészet. Elvégre éppen most nem kellene hazudnom. Nincs mit keresnem köztetek. Senkit sem szerettem, de nem is gyűlöltem. Eléggé közömbös voltam ahhoz, hogy többé mégse jelenjek meg az ezutáni találkozókon. Lélekidézéshez ne szólítsatok. Nem megyek el. N. L."
A legnagyobb baj az, hogy a legtöbb "szenzációs" részletre csak közvetett, kései bizonyítékok maradtak. A balesetnél jelenlévők egymásnak ellentmondó részletekről számoltak be. Egyesek szerint Labis egyedül várta a villamost, mások által két fiatal lány kísérte,akik bakalódtak vele a járdaszigeten, volt, aki látta, hogy egy ismeretlen személy meglökte, más meg nem látott semmit, de azért tanúskodott...
Labis húga, Margareta többször is elmondta, hogy a költő egyszer neki és édesapjának szerette volna megmutatni a Capsa vendéglőt, ahol oly szívesen időzött. Bementek, véigigjárták a termet, a folyosókat, a bárt, a konyhát... Leültek egy asztal mellé, s Labis észrevette, hogy egy távolabbi asztalnál ülő személy merően figyeli. Egy idő után felállt, apját és húgát kézenfogva odalépett az illetőhöz és így szólt: ő az én megfigyelő szekusom. S ha annyira kíváncsi vagy, ő az apám meg a húgom...
Létezett-e egyáltalán ama bizonyos "rubincsőrű madár"? Az biztos, hogy vers maradt róla és utána. Labis rövid életéből és lassan könyvtárra rúgó halálából az maradt meg számomra tanulságnak, hogy csak a mű, a leírt gondolat, az újraalkotott világ az, ami a halálunk után reális és hiteles marad. A többi játék, benyomás, tünemény, körülöttünk élők véleménye, szempontja, látószöge, spekulációja. Magunknál senki jobban nem láthat saját belsőnkben; ez a kizárólagos jogunk, minden próbálkozás és ügyködés dacára még mindig megmaradt.
Azon tűnődök: újabb ötven év múlva mi lesz tartósabb - versei vagy a halála köré épült legenda? Ha csak egy verse is fennmarad, az már a halhatatlanság maga. Azt hiszem, Nichita Stanescu 1970-es vallomása jellemző arra, milyen értékrend kapcsolódott Labis személyéhez még életében. Nichita, aki két évvel volt idősebb Labisnál és majdnem olyan legendás alakja a román költészetnek, mint a korán eltávozott, emlékezésében megvallja kínzó féltékenységét Labissal kapcsolatban. Labis életének utolsó tavaszán Stanescu szavalni hallotta a költőt, Az őz halálát (Moartea caprioarei) mondta el - lényegében akkor ismerkedtek meg.
"Akkor azt hittem, nem lehet csodálatosabb költeményt írni ennél...imádtam és gyűlöltem ezt a verset. Bármit megadtam volna azért, hogy én legyek a szerzője. Pokolian szerencsésnek tartottam őt. Bárkivel képes lettem volna összebarátkozni, de vele soha. Nagyon szép embernek találtam, pedig nem volt az. Nem tudtam soha fogalmilag rögzíteni szavalatának személyes vonatkozásait és ettől nagyon nyugtalan lettem... Amíg ő élt, nekem egyetlen versem se jelent meg. Ő decemberben halt meg, én pedig következő év márciusában debütáltam..."
Csíkszereda, 2009 decemberében
Illusztráció: Labis és Margareta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése